(Peruvian-Spanish writer, essayist, journalist, born March 28, 1936)
Nobel Prize Laureate in Literature, 2010
-
"The defining characteristic of the literary vocation may be that those who possess it experience the exercise of their craft as its own best reward, much superior to anything they might gain from the fruits of their labors."
*
"A successful fiction or poem will always contain an element or a dimension that rational critical analysis isn’t quite able to encompass. This is because criticism is a labor of reason and intelligence, and in literary creation other factors, sometimes crucial to the work – intuition, sensitivity, divination, and even chance – intervene and escape the very finest nets of literary criticism."
–Mario Vargas Llosa: Letters to a Young Novelist, translated by Natasha Wimmer
***
A HOLTAK SZELLEME ŐRKÖDIK
Mataiea, 1892. április
/részlet/
Belépett a kunyhóba és a küszöböt átlépve gyufát keresett a zsebében. Meggyújtott egy szálat, és az ujjai közt felszikrázó kékes lángocska fényében meglátta a képet, amelyet soha többé nem felejtett el, és amelyet a következő napokban és hetekben megpróbált megörökíteni, abban a lázas önkívületben dolgozva, amelyben a legjobb képeit festette. A látványt, amely hosszú idő elteltével is úgy maradt meg az emlékezetében, mint tahiti életének egyik olyan kivételes, látnoki pillanata, amelyben ha néhány másodpercre is, de megérinthette, átélhette mindazt, amiért a déltengeri tájakra utazott, amit Európában nem találhatott meg, mert a civilizáció megsemmisítette. A földre terített matracról a meztelen, hason fekvő Teha’amana kerek farát felemelve, ívben meghajlott háttal, arcát félig feléje fordítva, olyan végtelen rettegéssel nézett rá, hogy a szeme, a szája, de még az orra is a páni félelem fintorába torzult. A férfi keze is nedves lett az rémülettol. A szíve hevesen kalapált. El kellett dobnia a gyufát, mert a körmére égett. Amikor meggyújtott egy másikat, a lány még mindig ugyanabban a pózban feküdt, és ugyanazzal a félelemtol kővé dermedt arckifejezéssel nézett rá.
[...]
Egy hétig magába zárkózva, pihenés nélkül dolgozott. Csak délben hagyta el a műtermet, hogy a kunyhó mellett álló, árnyas mangófa alatt megegyen néhány szem gyümölcsöt, vagy egy konzervet, aztán festett tovább, amíg a fény ki nem hunyt. A második napon odahívta Teha’amanát, levetkőztette és lefektette a matracra abban a pózban, amelyben rátalált, amikor a lány tupapau-nak vélte. Azonnal megértette, hogy így nem lehet. A lány soha többé nem nyújthatja azt a látványt, amelyet ábrázolni akart: azt a vallásos rémületet, amely a régmúltból eredt és amely elébe varázsolta a szellemet, azt a félelmet, amelynek ereje tupapauvá tudta változtatni. A lány most nevetett vagy visszafojtott kuncogással próbált a férfi kérésének megfelelő, ijedt kifejezést erőltetni az arcára. A teste sem volt olyan feszült, a háta íve nem emelte a farát abba a pózba, amelynél izgatóbbat Koke még sosem látott. Ostobaság volt arra kérni, hogy álljon modellt. Az alapanyag ott volt az emlékezetében, a kép, amelyet újra látott, valahányszor behunyta a szemét, és a fellobbanó vágy azokban a napokban, amíg a Manao Tupapaut festette és javítgatta, arra késztette, hogy minden este, sőt olykor még napközben is magáévá tegye a vahinéjét a műteremben. Amíg festette, minden korábbi alkalomnál biztosabban érezte, mennyire igaz volt, amit egyszer Bretagne-ban azoknak a fiataloknak mondott, akik a Gloannec fogadóban nagy lelkesedéssel hallgatták és a tanítványainak vallották magukat: "Az igazi festőnek le kell ráznia magáról a civilizációt, amelyet magunkon viselünk, és felszínre kell hoznia a bennünk lakozó vadembert".
Paul Gauguin: Manao Tupapau, The Spirit of the Dead Keeps Watch, 1892
*
NEVERMORE
Punaauia, 1897. május
/részlet/
A verssorokra nem emlékezett, csak a verssorokat lezáró refrénre -
Nevermore, Soha már - meg a versben elbeszélt történetre. A vers hozzád szól, Koke, a tahiti vademberhez, életednek éppen ebben a pillanatában. Úgy érezted, te vagy az a diák, aki előtt a ködös éjjelen, amikor töprengéseibe és olvasmányaiba merül, és a szíve majd' meghasad szeretett Lenórája halála miatt, hirtelen felbukkan a holló.
[...] Festened kell, Koke. Hosszú ideje nem fogott el az a szellemi bizsergés, amely most újra ott követelőzött, és görcsös, nyughatatlan emberré tett. Igen, igen, festened kell.
[...]
Amikor átvágott a hálószobán a bejárat felé, ahol a boroshordó állt, a tekintete végigsiklott Pau'ura meztelen testén, ahogy az oldalán feküdt, arccal a falon vágott négyszögletes nyílások felé, amelyeken át a kobaltkék égen felbukkantak az első csillagok. A vahinéje tekintete egy pillanatra megállt rajta, szenvtelenül, aztán nyugodtan és minden érdeklődés nélkül visszatért az égre. Pau'ura állandó kedvetlenségében, amellyel bármit csinált, volt valami titokzatos, kiismerhetetlen, ami izgatta Kokét. Megtorpant, odament az asszonyhoz, és állva figyelni kezdte. Különös érzés fogott el, valami előérzetféle.
Ezt a látványt kell megfestened, Koke. Most azonnal. Szótlanul bement a műterembe, fogta a vázlatkönyvet és néhány széndarabot, visszament a hálószobába, és lehuppant a gyékényszőnyegre Pau'urával szemközt. Az asszony nem mozdult, nem kérdezett semmit, ő pedig biztos kézzel két, három, négy vázlatot is rajzolt az oldalán fekvő lányról. Pau'ura néha lehunyta a szemét, mert elnyomta az álmosság, aztán újra kinyitotta, és egy pillanatra Kokéra függesztette a tekintetét, a legkisebb kíváncsiság nélkül. Az anyaság teltebbé, gömbölyűbbé tette a csípőjét, a hasának pedig méltóságteljes súlyt kölcsönzött, amely Ingres ernyedt hetéráinak hasára és csípőjére, Rubens és Delacroix királynőire és mitológiai nőalakjaira emlékeztettek. De nem, Koke, nem, nem. Ez az aranyba játszó, teaszín bőrű, csodálatos test, a harmonikusan megformázott, erős lábszárban folytatódó két kemény comb nem európai, nem nyugati és nem francia volt. Hanem tahiti. Maori. Az volt az a szabad lazaság, amellyel Pau'ura feküdt, az az önkéntelen érzékiség, amely minden pórusából áradt, még a fekete hajtincseiből is, amelyeket a sárga párnahuzat az intenzív aranyszín az őrült hollandus féktelen arany árnyalatait juttatta eszedbe, amelyekről annyit vitatkoztatok ti ketten, Arles-ban még feketébbé tett. A levegőben izgató, vágykeltő illat szállt. A szinte kézzelfogható nemiség jobban megrészegített, mint a bor, amelyet inni indultál, amikor megláttad a meztelen vahinédet abban a gondviselés adta pózban, amely megmentett a depressziótól.
Érezte, hogy felmered a hímtagja, de nem hagyta abba a munkát. Szentségtörés lett volna éppen akkor abbahagyni, mert a varázslat nem térne vissza. Mire elkészült a kellő mennyiségű alapanyaggal, Pau'ura már elaludt. Ő maga is holtfáradt volt, de kellemes érzés töltötte el és végtelen nyugalom. Holnap újrakezded a képet, Koke, most már tétovázás nélkül. Pontosan tudtad, milyen vásznat fogsz festeni. És azt is, hogy azon a vásznon, az ágyon fekvő és fejét egy sárga párnán nyugtató, meztelen, aranyló nőalak mögött egy holló ül majd. A címe pedig az lesz, hogy
Nevermore.
Paul Gauguin: Nevermore, 1897
___________________
Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl, (részletek)
fordította Tomcsányi Zsuzsanna, Európa Könyvkiadó, 2003, p. 32-35. / 212-214.
