Georg Trakl

(Austrian poet, 3 February 1887 – 3 November 1914)

.

VERKLARTER HERBST

Gewaltig endet so das Jahr
Mit goldnem Wein und Frucht der Gärten.
Rund schweigen Wälder wunderbar
Und sind des Einsamen Gefährten.

Da sagt der Landmann: Es ist gut.
Ihr Abendglocken lang und leise
Gebt noch zum Ende frohen Mut.
Ein Vogelzug grüßt auf der Reise.

Es ist der Liebe milde Zeit.
Im Kahn den blauen Fluß hinunter
Wei schön sich Bild an Bildchen reiht —
Das geht in Ruh und Schweigen unter.

*

Transfigured Autumn

translated by Jim Doss and Werner Schmitt

So the year ends enormously

With golden wine and fruit of the gardens.

All around the forests silence wonderfully

And are the lonely one's companions.

Then the countryman says: it is good.

You evening bells long and quiet

Still give glad courage to the end.

A line of birds greets on the journey.

It is the mild time of love.

In the boat down the blue river

How beautifully image is strung to image —

That declines in rest and silence.

(Source)

*

Transfigured Autumn

translated by Robin Skelton

The year is ending stupendously

with amber wine and garden fruit.

The forest, comrades of the lonely

traveller, fall strangely quiet.

"It is good, good", says the farmer.

You gently chiming bells of evening

cheer the departure of each traveller.

Flying birds acclaim their wandering.

In this season love is tender;

a boat upon the azure stream,

phantom following lovely phantom,

sinks under in a silent dream.

Georg Trakl
Photographer: C. P.Wagner

*

TÜNDÖKLŐ ŐSZ

Hatalmasan zárul az év,

arany borral, kerti gyümölccsel.

Erdőborította vidék

kísér csodájával, a csönddel.

A gazda mondja: ez derék.

Óh, halk és elnyúlt estharangszó,

adj a véghez is friss erőt.

Vándormadár szól a magasból.

A szív most jóságot tanul.

A kék folyón aláevezve

nézem, kép képhez hogy simúl —

Hallgatva borul ránk az este.

       Szabó Lőrinc fordítása

__________________

[Georg Trakl válogatott versei, Kozmosz könyvek, 1972]

Jaroslav Seifert

(Czech poet and writer, 23 September 1901 – 10 January 1986)
.

Song

We wave a handkerchief
on parting,
every day something is ending,
something beautiful's ending.

The carrier pigeon beats the air,
returning:
with hope or without hope
we're always returning.

Go dry your tears
and smile with eyes still smarting,
every day something is starting,
something beautiful's starting.

*

A Hundred Times Nothing

Maybe once more I will be driven mad
by your smile
         and on ny pillow gently as a feather
will settle girlfriend love and mother grief,
always the two together.

Maybe once more I will be driven mad
by the bugle's tune
and my hair will smell of gunpowder
as I walk like one who's dropped from the moon.

Maybe once more I will be driven mad
by a kiss:
          like a flame in a reluctant lantern I'll begin
to tremble
as it touches my skin.

But that will only be the wind on my lips
and in vain will I try
to catch its incorporeal dress
as it flits by.

*

And Now Goodbye

To all those million poems in the world
I've added just a few.
They were probably no wiser than a cricket's chirrup.
I know. Forgive me.
I'm coming to the end.

They weren't even the first footprints
in the lunar dust.
If at times they sparkled after all
it was not their light.
I loved this language.

And that which forces silent lips
to quiver
will make young lovers kiss
as they stroll through red-gilded fields
under a sunset
slower than in the tropics.

Poetry is with us from the start.
Like loving,
like hunger, like the plague, like war.
At times my verses were embarrassingly
foolish.

But I make no excuse.
I believe that seeking beautiful words
is better
than killing and murdering.

Translated from the Czech by Ewald Osers

[The Poetry of Jaroslav Seifert]

"With passion I read poetry
and loved music
and blundered, even surprised,
from beauty to beauty.
But when I first saw
the picture of a woman nude
I began to believe in miracles."

                                —from 'Autobiography'

 *

 "Szenvedélyesen faltam a verseket,

imádva ittam a zenét,

és örök ámulatban 

bolyongtam szépségtől szépségig.

És amikor először pillantottam meg

meztelen női testet,

már hittem, hogy van csoda."

—részlet az Önéletrajz c. versből, Ferencz Győző fordítása

DAL
[PÍSEN]

Fehér kendővel integet,
ki messze megy —
valakit biztos nem talál már itt az éj,
valami gyönyörű mindennap véget ér.

Kitárt szárnyakon lebeg a galamb,
a légen át, míg hazatér —
mi is megleljük mindig otthonunk,
mindegy, hogy csüggedés, remény kísér.

Töröld le könnyedet,
kisírt szemedben mosoly legyen és derű
mindennap kezdődik valami,
valami nagyszerű, valami gyönyörű.

Végh György fordítása

*

SZÁZSZOR SEMMI
[STOKRÁT NIC] 

Talán megtébolyít még egyszer engem
mosolya,
              s leülnek ágyamhoz szelíden,
kik együtt járnak mindig, mindenütt:
anyám, a Fájdalom és barátnőm, a Szerelem.

Talán megtébolyít még egyszer engem
a harci kürt szava
s hajamból puskaporszag árad
ha majd úgy megyek,
mint ki a holdból pottyant haza.

Talán megtébolyít még egyszer engem
a csók:
           s mint láng a lámpabélen
rianva rezzenek
ha majd arcomon érzem.

Csak a szél matat helyette ajkamon
s bizony, hiába
akarom megfogni kezemmel,
leng, leng és ellebeg ruhája...


Végh György fordítása


[In: Cseh Költők Antológiája, Kozmosz Könyvek, Bp., 1980]


*

ÉS ISTEN VELETEK
[A SBOHEM]

A világ vers-millióihoz
néhány strófát tettem én csupán.
Cseppet se bölcsebbeket a tücsökzenénél.
Tudom. Bocsássatok meg érte.
Mindjárt itt a vége.

Még csak az első lábnyomok se voltak
a Hold porában.
Ha olykor mégis fölragyogtak,
nem a saját fényüktől tündököltek.
Imádtam ezt a nyelvet.

S ha rábírja a néma ajkakat,
hogy megrebbenjenek,
nyomban csókra csábítja a szerelmeseket,
míg alkonyat-országban kóborolnak,
hol lassabban száll le a bukó nap,
mint a trópusokon.

Velünk a költészet kezdetektől fogva,
akár a szeretkezés,
az éhség, vagy a pestis, vagy a háború.
Verseim néha olyan gyarlók voltak,
röstellnivalóak.

De nem mentegetőzöm.
Hiszem, hogy szép szavakra lelni
különb,
mint embert mészárolni, ölni.

Garai Gábor fordítása
__________________

[Jaroslav Seifert, TALÁN RÓZSÁT HOZOK, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986]

Jaroslav Seifert

(Czech poet and writer, 23 September 1901 – 10 January 1986)
The Nobel Prize in Literature 1984 was awarded to Jaroslav Seifert "for his poetry which endowed with freshness, sensuality and rich inventiveness provides a liberating image of the indomitable spirit and versatility of man". 

.
The Song of the Nightingale
[Zpěv Slavíka] 

I am a hunter of sounds and a collector
of tape recordings.
I listen to huntsmen sounding the mort
on very short waves.
Let me show you my collection.

The nightingale’s song. It's fairly well known,
but this nightingale
is a kinsman of those to whom Neruda was listening
when he turned the heads of Prague’s young beauties.
Added to the recording is the amplified sound
of a bursting bud
as the rose petals begin to unfold.

And here are a few gloomy recordings:
A person’s death-rattle.
The recording is absolutely authentic.
The creaking of the hearse and the rhythm
of the horses’ hooves on the paving stones.
Then the solemn fanfares from the National Theatre
at Josef Hora‘s funeral.

All these I acquired by swapping.
But the tape
"Frozen earth on my mother’s coffin"
is my own recording.

Then follow Chevalier and Mistinguette,
the charming Josephine Baker
with a cluster of ostrich feathers.
Among the younger ones the graceful Greco and Mathieu
with their new recordings.

And finally you shall hear the passionate whispering
of two unknown lovers.
Yes, the words are difficult to make out,
you only hear the sighs.
And then the sudden silence
ended by another —
the moment
when tired lips are glued
to tired lips.

It is a restful moment,
not a kiss.

Yes, you may be right:
the silence after love-making
resembles death.

Translated from the Czech by Ewald Osers

[The poetry of Jaroslav Seifert]

Jaroslav Seifert

CSALOGÁNY-DAL
[Zpěv Slavíka]

Hangvadász vagyok s magnófelvételek
gyűjtögetője.
A rádióban ultrarövidhullámon
hallgatom a kürt szavát.
Nézzétek csak a gyűjteményemet.

Íme, a csalogány-dal. Igaz, elég közismert,
de ez a csalogány
abból a családból való, melyet Neruda hallgatott,
mikor a prágai széplányoknak csapta a szelet.
Ehhez a felvételhez társul
a bimbó-fakadás fölfokozott hangja,
mikor a rózsaszirmok fesleni kezdenek.

És van itt néhány szomorú felvétel.
Egy haldokló hörög.
A felvétel teljesen hiteles.
Nyikorog a gyászkocsi és
ütemesen dobog a lovak patkója az utcakövön.
Majd gyászharsonák a Nemzeti Színházból —
akkor épp Horát temették.

Ezeket cserélve szereztem.
Hanem az a szalag,
amelyen az anya koporsójára hulló fagyos rögök dübörögnek,
saját felvételem.

Aztán Chevalier és Mistinguett következik,
s a bájos Josephine Baker
strucctoll-uszállyal.
Az ifjabbak közül pedig a kecses Greco és Mathieu,
legújabb felvételeikkel.

S végül majd meghalljátok idegen szerelmesek
vágyteli suttogását.
Nem, a szavakat nem lehet érteni jól,
csak sóhajokat hallotok majd.
És hirtelen csend lesz, melynek aztán
egy sóhajtás vet véget,
                                  ez az a pillanat,
mikor a megfáradt száj rátapad
a fáradt ajakra.

Megnyugvás ez inkább,
nem is annyira csók.
Igen, meglehet igazatok van,
szeretkezés után az a rövid csönd
a halálra hasonlít.

Garai Gábor fordítása
__________________

[Jaroslav Seifert: TALÁN RÓZSÁT HOZOK, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986]

Faludy György

(Hungarian-Jewish poet, writer, translator, September 22, 1910 - September 1, 2006) 
.

Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván

oly ívet írsz karoddal, mint a nap.

Hetvenhat éve állok fenn az állvány

deszkázatán, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány

s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.

Nem leltelek meg, illanó szivárvány,

ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban

megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,

de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?

Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni,

Istenszobrász! A márvány én vagyok.

(Firenze, 1935)

*

[Szobáinkban megnőtt az árnyék…]

Szobáinkban megnőtt az árnyék:        
új és új torony emelkedik       
itt évről évre a halványkék       
ég ellen. Ocsmány mindegyik.

E madárketrec-acélvázak       
lesznek majd síremlékeink,        
ha már csak szelek szirénáznak        
Torontóban. Ne bánd. Legyints:

cserepeinkben a sok tarka       
virág még egyre nő és sarjad;        
mindegyik érzi, mily nagyon

szeretik, s párkányunkon reggel       
galambok állnak lábujjhegyre       
s bekopognak az ablakon.

(Toronto, 1977)

Faludy György

Michelangelo's Last Prayer

Your anvil is the earth, and with your right arm
You span the arc of heaven like the sun.
Eight decades on this scaffolding a - lifetime -
I sought a sign of you, but there was none.

Under my chisel marble fell to stonedust,
But only torsos, idols would be born.
I found you not, elusive, radiant, sunburst,
Who glowed there pulsing under every stone.

I have myself become an ancient stone block,
Split by vines, a still, curmudgeonly old rock,
But in my soul the old flame yet burns on.

How can I shed this flesh that holds me prisoner?
Strike me, if you can love a hoary sinner,
Divine Sculptor, My God. I am the stone.

*

Sonnet 89

More and more shadow fills our rooms:
high-rises, towers, office-blocks
loom newly up, year upon year,
shutting out pale blue sky, all loathsome.

These bird cages of hard blue steel
are to become our death's memorials
when winds alone are the sirens of Toronto
and her streets. No matter. Wave your hand

in greeting now, for in our pots the flowers
bud and bloom still in their many colours,
each one of them aware how much they mean

and how much they are loved as pigeons wander
tiptoed on our windowsills each morning,
tapping upon the glass to be let in.

Translated by Robin Skelton
......................................................................................................................................................................................................................

Faludy György

.
Learn by Heart This Poem of Mine

Learn by heart this poem of mine;
books only last a little time
and this one will be borrowed, scarred,
burned by Hungarian border guards,
lost by the library, broken-backed,
its paper dried up, crisped and cracked,
worm-eaten, crumbling into dust,
or slowly brown and self-combust
when climbing Fahrenheit has got
to 451, for that's how hot
your town will be when it burns down.
Learn by heart this poem of mine.

Learn by heart this poem of mine.
Soon books will vanish and you'll find
there won't be any poets or verse
or gas for car or bus - or hearse -
no beer to cheer you till you're crocked,
the liquor stores torn down or locked,
cash only fit to throw away,
as you come closer to that day
when TV steadily transmits
death-rays instead of movie hits
and not a soul to lend a hand
and everything is at an end
but what you hold within your mind,
so find a space there for these lines
and learn by heart this poem of mine.

Learn by heart this poem of mine;
recite it when the putrid tides
that stink of lye break from their beds,
when industry's rank vomit spreads
and covers every patch of ground,
when they've killed every lake and pond,
Destruction humped upon its crutch,
black rotting leaves on every branch;
when gargling plague chokes Springtime's throat
and twilight's breeze is poison, put
your rubber gasmask on and line
by line declaim this poem of mine.

Learn by heart this poem of mine
so, dead, I still will share the time
when you cannot endure a house
deprived of water, light, or gas,
and, stumbling out to find a cave,
roots, berries, nuts to stay alive,
get you a cudgel, find a well,
a bit of land, and, if it's held,
kill the owner, eat the corpse.
I'll trudge beside your faltering steps
between the ruins' broken stones,
whispering "You are dead; you're done!
Where would you go? That soul you own
froze solid when you left your town."
Learn by heart this poem of mine.

Maybe above you, on the earth,
there's nothing left and you, beneath,
deep in your bunker, ask how soon
before the poisoned air leaks down
through layers of lead and concrete. Can
there have been any point to Man
if this is how the thing must end?
What words of comfort can I send?
Shall I admit you've filled my mind
for countless years, through the blind
oppressive dark, the bitter light,
and, though long dead and gone, my hurt
and ancient eyes observe you still?
What else is there for me to tell
to you, who, facing time's design,
will find no use for life or time?
You must forget this poem of mine.

Translated by Robin Skelton

Faludy György

TANULD MEG EZT A VERSEMET

Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég -
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó -
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed -
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.

(Toronto, 1980)
............................................................................................................................................................................................................................

Faludy György

(Hungarian-Jewish poet, writer, translator, September 22, 1910 - September 1, 2006)

.

A HALÁLTÁNC-BALLADA

François Villon balladája Faludy György átköltésében

Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
"Mit sírsz" – rivallt reá – "bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!" ... S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfújta, mint a porszemet.
– Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Gót ablakában sírt az Orvos:
"Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?"
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
táncolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
"Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."
– Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
... "Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot."
"Jövök már!" – szólt, s a kútvíz nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a Halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
- Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Repedt tükrénél ült a Céda:
"Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény..."
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
"Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát a lárva
ágyékod hervadt bíborán!"
– Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjjel borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
– Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Aranypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: "ne még, ne még",
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
"engedj csak még egy lanyha csókot,
még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát" –
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
– Tunyán henyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot még, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
"Nem fejted" – szólt a hang – "nem fejted"
s vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a többiek."
– A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvét vasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
"Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög –
légy pápa, vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn – én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!"
– Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
– A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! 

(Budapest, 1936)

*

DANSE MACABRE

After François Villon

The Emperor sat, proud and splendid,
with seven stars upon his brow.
Slave nations worshipped him on bended
knees, on his navel stood the Plough.
Above him gleamed, like alabaster,
the lighted lantern of the moon,
but, turning now towards his master,
the jester wept. "Don't cry, buffoon,
I've conquered every human being,
the world is mine." – But sure enough,
the Reaper whiffed him off, that evening,
as one removes a piece of fluff.
– We lived like despots, one and all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

A Gothic arch reveals the Doctor.
"Oh Lord, before I reach my term,
please, help me find the holy nectar
that heals the hopeless, the infirm."
A shape appears, a gaunt professor,
to hawk his magic anodyne,
and pours out of a pewter vessel
a cupful of some hueless wine.
"Drink up, you learned nectar-seeker,
a drop will cool the fever's heat,
heal every wound. Now take this beaker,
the first sip, mind you, won't be sweet."
– We were just charlatans, we all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

The Child stood by the well, in fraying
red sandals, staring in the deep.
Down there he saw his likeness, playing.
"Come, join the game, it's just a leap!
At nights the Moon Maids give us plenty
of gingerbread and fairy cakes,
and we can leapfrog five and twenty
young froglets when the morning breaks."
"I'm coming." – Soon a serpent wriggled
upon him in the slimy ooze.
The mother wept, but Death just giggled
and gave her two red sandal-shoes.
– We played like children, one and all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

Her looking glass was cracked and faded.
"My hair's still auburn" said the Whore,
"my famous charms are still un-jaded
but no one wants me any more.
My sex is still a red-hot fire,
my breasts are firm, as in the past..."
And then, guffawing, an admirer
knocked on the door, the very last.
"Come, dance again, be gay and ribald,
unleash once more your scarlet arts,
a ghost shall feast upon your shrivelled,
pallidly purple private parts."
– We raped and rutted, one and all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

As darkness shrouded roof and gable,
and waking owls began to hoot,
the Banker left his counting table
to bury his ill-gotten loot.
But at the cross-roads Death stood waiting,
with seven devils at the rear.
"Don't draw your sword, that useless plaything."
The skull was breathing in his ear:
"Your gold is mine, isn't it funny?
For you, my friend, will have to die,
yes, you'll be buried, not your money.
And who will bother, where you lie?"
– We were all usurers, we all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

"Not yet! Not yet!" the Lady pleaded
upon her couch of gold and lace,
but willy-nilly He succeeded
and held her in a tight embrace.
"Allow a few more languid kisses,
another pearl-embroidered dress,
a few more gallant artifices,
another night of lustfulness."
But He befouled her breasts, to smoulder,
to burn like cancer, deep inside,
then slung the white corpse on his shoulder
and took her to a ghostly ride.
- We lounged in luxury, we all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

The Alchimist stood by his fire,
his hour-glass was running low.
"Devil or God, grant my desire:
give one more day before I go.
I need one more conclusive trial
to save mankind from Adam's curse,
and solve, inside my crystal vial,
the secret of the universe."
"No more delay, and no more testing."
An icy voice came from the deep.
The vial blew up. "Time for resting.
Go, sleep where all the others sleep."
– We sought the secret, one and all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

In Rheims, before the Easter service
the plague arrived, bells and the rest.
The flabby Bishop in his surplice
was first to meet the deadly guest.
"I wrote this tune for you, my father,
let's dance to it, great Monsignor.
Be pope, or be a prophet rather,
wrapped in the mists of mystic lore,
be heretic or join the friars,
burn on the stake or go to mass:
from high above, from lofty spires,
I laugh at you, self-righteous ass."
– We were all hypocrites, we all,
and Time flew by, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus!

The Peasant was prepared and willing,
as dusk descended from the east.
"Our life is cheap, the work is killing,
we toil and end up like a beast.
But brother Reaper, grant a favour:
you know, our soil is very poor,
so, when you take my spent cadaver,
please spread it here, it's good manure."
Death nodded: "Yes." And walked much slower,
to scatter him with gentle care,
as seed is scattered by the sower,
or poppies by the autumn air.
– We all return to earth, we all,
and Time just flies, like April breezes.
Upon your precious blood we call:
Have mercy on our souls, Prince Jesus! 

............................................................................................................................................................................................................................

Leonard Cohen (born 21 Sept. 1934)

(Canadian singer-songwriter, musician, poet and novelist.)
.
Here We Are At The Window

Here we are at the window. Great unbound sheaves of rain wandering across the mountain, parades of wind and driven silver grass. So long I've tried to give a name to freedom, today my freedom lost its name, like a student's room travelling into the morning with its lights still on. Every act has its own style of freedom, whatever that means. Now I'm commanded to think of weeds, to worship the strong weeds that grew through the night, green and wet, the white thread roots taking lottery orders from the coils of brain mud, the permeable surface of the world. Did you know the brain developed out of a fold in the epidermis? Did you? Falling ribbons of silk, the length of rivers, cross the face of the mountain, systems of grass and cable. Freedom lost its name to the style with which things happen. The straight trees, the spools of weed, the travelling skeins of rain floating through the folds of the mountain - here we are at the window. Are you ready now? Have I dismissed myself? May I fire from the hip? Brothers, each at your window, we are the style of so much passion, we are the order of style, we are pure style called to delight a fold of the sky.

Itt állunk az ablaknál

Itt állunk az ablaknál. Bomlott kévékben kószál az eső a hegyen át, féktelen szél hajtja az ezüstös füvet. Oly sokáig próbáltam megnevezni a szabadságot, hogy ma a szabadságom elvesztette a nevét, mint egy diákszoba, amely égő lámpákkal utazik az éjszakában a hajnal felé. Minden tettnek megvan a maga szabadsága, bármit is jelentsen ez. Napiparancs, hogy a gyomokra kell gondolnom, dicsőítenem kell az erőteljes füveket, amelyek zölden és nedvesen nőnek az éjszakában, a cérnavékony és fehér gyökereket, amelyek az agytekervények sarából kapják véletlenszerű üzeneteiket: a világ áthatolható felszínét. Tudtátok, hogy az agy egy bőrredőből fejlődött ki? Tudtátok? Kígyózó selyemszálak, hosszú folyók szelik keresztül a hegyek arcát, füvek és drótok rendszerei. A szabadság elvesztette a nevét, átadta magát a világ történéseinek. Az egyenes derekú fáknak, a gyomok tekervényeinek, az esőcseppek vándorlásának, ahogy a szél hullámain vonulnak a hegy redőin át: itt állunk az ablaknál. Felkészültetek? Készen álltok? Tüzelhetek csípőből? Fivéreim, ki-ki a maga ablakánál: mi vagyunk a tett és a szenvedély, mi szabjuk meg a rendet, mi vagyunk a történés maga, amely az ég redőjét gyönyörködteti.

Szabó T. Anna fordítása


[In: Crystal Garden / Kristálykert, Hungarian-Canadian Friendship Society /Magyar-Kanadai Baráti Társaság, Bp., 2001]
....................................................................................................................................................................................................................

Leonard Cohen

.
LOVE ITSELF 
for L.W.

The light came through the window now
straight from the sun above,
and so inside my little room
there plunged the rays of Love.

In streams of light I clearly saw
the dust you seldom see,
the dust the Nameless makes to speak
a Name for one like me.

And all mixed up with sunlight now
the flecks did float and dance
and I was tumbled up with them
in formless circumstance.

I'll try to say a little more:
this Love went on and on
until it reached an open door -
Then Love itself was gone.

The self-same moment words were seen
from every window frame,
but there was nothing left between
the Nameless and the Name.

(L.W. refers to Leon Wiesentier)

Leonard Cohen: Love Itself

SZERETET
L.W.-nek

Ömlött a fény az ablakon:
magasan állt a nap,
és fénybe vonták szűk szobám
Szeretet-sugarak.

A fényözönben láthatók
lettek a porszemek,
a porral szólt a Névtelen:
nekem adott Nevet.

A finom, szemcsés napsugár
örvénylett, táncra kelt,
s az alaktalan ünnepély
engem is felemelt.

Táncoltatott - hogy mondjam el? -
vitt, vitt a Szeretet,
amíg egyszercsak egy nyitott
ajtóhoz érkezett.

Elment. S hiába láthatók
az ablakból szavak:
a Névtelen s a Név között
már semmi sem maradt.


Szabó T. Anna fordítása

[In: Crystal Garden / Kristálykert, Hungarian-Canadian Friendship Society /Magyar-Kanadai Baráti Társaság, Bp., 2001]

....................................................................................................................................................................................................................

Leonard Cohen

.
GIFT

      You tell me that silence
is nearer to peace than poems
but if for my gift
I brought you silence
(for I know silence)
you would say
       This is not silence
this is another poem
and you would hand it back to me.

Ajándék

Azt mondtad, hogy a csend
békésebb, mint a versek
ám ha ajándékképpen
csendet hoznék neked
(én tudom, mi a csend)
így szólnál:
          Nem, ez nem csend,
          ez is egy újabb vers csak
és ezzel visszaadnád.

Szabó T. Anna fordítása

[In: Crystal Garden / Kristálykert, Hungarian-Canadian Friendship Society /Magyar-Kanadai Baráti Társaság, Bp., 2001]

***

 

....................................................................................................................................................................................................................

Baka István

(Hungarian poet, translator, July 25, 1948 - September 20, 1995)
.

Passing Through

Like someone rudely woken on a winter
morning on a bench at the station, under
a glass roof soaked through by the bloody sun,
who sits up stiffly in the freezing, un-
swept hall, looks round and finds it all too loud,
and can't see what he's doing in the crowd,
or what brought him to this unfamiliar
terminal in the provinces (who are
these people, where have they all sprung from? why
this shoving others aside, this rushing by?)
then a sprinkling of semi-conscious drunks
spills from the doorways, bums with penknives, ranks
of fur-coated babushkas, loiterers,
soldiers on leave, newsboys, wheeltappers, porters,
sad office workers with worn leather cases,
kids selling towels, gypsies with brown faces
and bundles, skiving students, a lunatic
with empty paper bags whose party trick
is bursting them, some tired security toughs
with bullet proof jackets and Kalashnikovs,
unshaven old tramps and an under age
mother, her child screeching into her ribcage,
streetwalkers, cops, street preachers afloat
on rhetoric... from what vast womb or throat
have all these people issued, and why do they
rush blindly at commands from the PA,
why this swarming, what train is it they want,
why do they labour and look so hesitant,
of all this he knows nothing, but watches amazed
as dawn drips blood-grey through that distant glazed
roof and he cannot now remember whether
it was some curse or mission swept him hither,
or where he comes from, nor can he begin
to guess the past his home is swimming in

like someone rudely woken on a winter
morning on a bench at the station under
a glass roof, so was I born, so cold the air,
so hard the wooden bench, not knowing where
and why, not even now, what deadly crime
I have been exiled for, how long the time
till death or pardon come, His will be done
and God decide, so that I may move on.

Translated by George Szirtes

More poems 
(Baka István Alapítvány)

*

Átutazóként

Mint aki egy kihűlt váróterem
padján riad fel téli reggelen
s a pirkadattól átvérző üveg-
tető alatt a piszkos és rideg
csarnok zugában feltápászkodik
körülnéz és nem érti mért van itt
mi ez a nyüzsgés és mi ez a lárma
milyen nagyváros pályaudvarára
került s ez a körötte lüktető
tömeg mily bugyrokból buggyant elő
mért lökdösődik és hová siet
honnan fröccsennek szét a részegek
bicskás vagányok bekecses kofák
ingázók szabadságos katonák
rikkancsok pályamunkások kopott
disznóbőrtáskás hivatalnokok
törülközőket áruló polyák
batyus cigányok ténfergő diák
papírzacskót durrogtató bolond
pufajkás fáradt géppisztolyosok
borostás vén csavargó lányanya
soványka mellén síró kisbaba
rendőrök szajhák prédikátorok
mily óriási ágyék vagy torok
okádja őket s mért futnak vakon
ha parancsot recseg a megafon
mért rajzanak milyen vonatra várnak
miért vajúdnak és agonizálnak
semmit sem ért csak nézi félszegen
ahogy a szennyes messzi üvegen
a hajnal romlott vére átszivárog
s nem jut eszébe küldetés vagy átok
sodorta erre s honnan jött hova
merült miféle múltba otthona

mint aki egy kihűlt váróterem
padján riad fel téli reggelen
átutazóként úgy születtem én
s hideg a csarnok és a pad kemény
s ma sem tudom hogy honnan és miért
űztek ki mily halálos bűnökért
vezeklek míg lesújt vagy megbocsát
az Isten és utazhatom tovább

(1986)

[Forrás: Baka István Alapítvány]

Baka István 1995 tavaszán. Miskolczi Róbert felvétele

István Baka, 1995, Spring. Photo by Róbert Miskolczi

Csak a szavak

Csak a szavak már nem maradt más
csak a szavak csak a szavak
a tó szavában úszom én hol
a hínár mondata tapad

testemre és a mélybe húzna
de hát az is csak szó a mély
nevezz meg és a név a szó majd
kiszabadulva partot ér

csak a szavak már nem maradt más
nem táplál a kenyér s a bor
lélek vagyok ki test-koloncát
hurcolva folyton megbotol

a semmi és a lét közötti
küszöbben bár ez a küszöb
szó maga is csak és riadtan
tévelygek a szavak között

jó volna lenni még talán de
mit is tegyek ha nem lehet
a szótáradba írj be s néha
lapozz föl engem és leszek


(1994)

Words


Just words nothing except for words
words have remained the only things
I'm swimming in the word of lake
in which a reed-grass sentence clings

to my body and drags me down
but down is a word too nothing more
call me by name and free that word
and it will safely reach the shore

nothing remains except the words
I cannot live on bread and wine
I am a soul but burdened by
my body I stumble on the line

between existence and the void
though line is but a word again
and straggling lost among the words
I'm frightened by this strange terrain

it may be good to stay alive but
what if I'm taken off the list
please put me in your book of words
then look me up and I'll exist

Translated by Peter Zollman

[Forrás/Source: Baka István Alapítvány]

..............................................................................................................................................................................................................................