Guillaume Apollinaire/Bestiary...

.

The Cat


In my house I want:
A reasonable woman,
A cat passing among the books,
And friends in every season,
Whom I cannot live without.

Cica

Szobámban - hogy értelmet adjon

Neki - mindig legyen egy asszony,

Egy cica a könyvek között,

S mindig baráti szó marasszon;

Mert nem élhetek nélkülök.

                                                                The Elephant


                                                   Like an éléphant with his ivory,
                                                   I hold a treasure in my mouth.
                                                   Purple death! ... I buy my famé
                                                   With sweetly singing words.


                                                               Elefánt

                                                   Mint elefánt ivort, az ajkam

                                                   Drága kincseket rejteget.

                                                   Bíbor halál!... Én halhatatlan

                                                   Zengő szavak árán leszek.

The Caterpillar

Hard work leads to riches.
Poor poets, let us work!
The caterpillar, endlessly toiling, 
Becomes the wealthy butterfly.

Hernyó

Gazdagságot csak munka hozhat,

szegény költő, dologra hát!

A hernyó robotolva gazdag

Pillangóvá lényegül át.

The Horse


My formai dreams will harness you; my fate, 
Riding a gold car, will be your handsome driver; 
And, strained to frenzy, his reins will be 
My lines, paragons of verse.
 
 Ló

Világos álmaim hátad megülve szépen
Sorsom szép kocsisod lesz aranyos szekéren,
Rövidre fogja majd a versem gyepleit,
Minden költészet e páratlan gyöngyeit.

(Bestiárium, avagy Orpheus kísérete)
Somlyó György fordításai

*

Bestiary or The Parade of Orpheus / Woodcuts by Raoul Dufy

Le Bestiaire ou cortège d'Orphée by Guillaume Apollinaire (Paris Deplanche, Éditeur d'Art, 1911).

Guillaume Apollinaire versei, Európa Könyvkiadó, Bp., 1980
..............................................................................................................................................................................................................................

Charles Wright

(American, b. August 25, 1935)
.
The Woodpecker Pecks, but the Hole Does Not Appear

It’s hard to imagine how unremembered we all become,
How quickly all that we’ve done
Is unremembered and unforgiven,
            how quickly
Bog lilies and yellow clover flashlight our footfalls,
How quickly and finally the landscape subsumes us,
And everything that we are becomes what we are not.

This is not new, the orange finch
And the yellow and dun finch
         picking the dry clay politely,
The grasses asleep in their green slips
Before the noon can roust them,
The sweet oblivion of the everyday
            like a warm waistcoat
Over the cold and endless body of memory.

Cloud-scarce Montana morning.
July, with its blue cheeks puffed out like a putto on an ancient map,
Huffing the wind down from the northwest corner of things,
Tweets on the evergreen stumps,
         swallows treading the air,
The ravens hawking from tree to tree, not you, not you,
Is all that the world allows, and all one could wish for.

 *

 Charles Wright

THE SILENT GENERATION

Afternoons in the backyard, our lives like photographs
Yellowing elsewhere,
                   in somebody else's album,
In secret, January south winds
Ungathering easily through the black limbs of the fruit trees.

What was it we never had to say?
                               Who can remember now-
Something about the world's wrongs,
Something about the way we shuddered them off like rain
In an open field,
                convinced that lightning would not strike.

We're arm in arm with regret, now left foot, now right foot.
We give the devil his due.
We walk up and down in the earth,
                                we take our flesh in our teeth.
When we die, we die. The wind blows away our footprints.


*

A NÉMA GENERÁCIÓ

Életünk, akár a fénykép, sárgul valahol máshol
valaki más albumában délutánonként az udvaron
Titokban, januári déli szél
Bomlik szét könnyedén a gyümölcsfa hátsó ágain át.

Mi volt az, amit soha nem kellett kimondanunk?
Ki emlékszik rá-
Valami a világ gondjairól,
Valami, amit leráztunk magunkról, mint az esőt
nyílt terepen,
meggyőződve arról, hogy nem csap le a villám.

Kéz a kézben a megbánással, bal láb a jobb után
Kiadjuk az ördögnek a járandóságát.
Fel és alá járunk a földön,
saját húsunkkal fogunk közt.
Amikor meghalunk, meghalunk. A szél elfújja lábaink nyomát.

Gyukics Gábor fordítása

[In: ÁTKELÉS, Kortárs amerikai költők, Nyitott Könyvműhely, Bp., 2007]
..............................................................................................................................................................................................................................

Jorge Luis Borges

(August 24, 1899 – June 14, 1986)

Borges and I

The other one, the one called Borges, is the one things happen to. I walk through the streets of Buenos Aires and stop for a moment, perhaps mechanically now, to look at the arch of an entrance hall and the grillwork on the gate; I know of Borges from the mail and see his name on a list of professors or in a biographical dictionary. I like hourglasses, maps, eighteenth-century typography, the taste of coffee and the prose of Stevenson; he shares these preferences, but in a vain way that turns them into the attributes of an actor. It would be an exaggeration to say that ours is a hostile relationship; I live, let myself go on living, so that Borges may contrive his literature, and this literature justifies me. It is no effort for me to confess that he has achieved some valid pages, but those pages cannot save me, perhaps because what is good belongs to no one, not even to him, but rather to the language and to tradition. Besides, I am destined to perish, definitely, and only some instant of myself can survive in him. Little by little, I am giving over everything to him, though I am quite aware of his perverse custom of falsifying and magnifying things. Spinoza knew that all things long to persist in their being; the stone eternally wants to be a stone and the tiger a tiger. I shall remain in Borges, not myself (if it is true that I am someone), but I recognize myself less in his books than in many others or in the laborious strumming of a guitar. Years ago I tried to free myself from him and went from the mythologies of the suburbs to the games with time and infinity, but those games belong to Borges now and I shall have to imagine other things. Thus my life is a flight and I loose everything and everything belongs to oblivion, or to him.

I do not know which of us has written this page.

—Translated by James E. Irby 
 [In Labyrinths, New Directions, New York, 1964]

Borges by Gisèle Freund (1971)
Paris, Musée National d'Art Moderne - Centre Georges Pompidou

J. L. Borges - The Garden of Forking Path

BORGES Y YO

Al otro, a Borges, es a quien le ocurren las cosas. Yo camino por Buenos Aires y me demoro, acaso ya mecánicamente, para mirar el arco de un zaguán y la puerta cancel; de Borges tengo noticias por el correo y veo su nombre en una terna de profesores o en un diccionario biográfico. Me gustan los relojes de arena, los mapas, la tipografía del siglo XVIII, las etimologías, el sabor del café y la prosa de Stevenson; el otro comparte esas preferencias, pero de un modo vanidoso que las convierte en atributos de un actor. Sería exagerado afirmar que nuestra relación es hostil; yo vivo, yo me dejo vivir, para que Borges pueda tramar su literatura y esa literatura me justifica. Nada me cuesta confesar que ha logrado ciertas páginas válidas, pero esas páginas no me pueden salvar, quizá porque lo bueno ya no es de nadie, ni siquiera del otro, sino del lenguaje o la tradición. Por lo demás, yo estoy destinado a perderme, definitivamente, y sólo algún instante de mí podrá sobrevivir en el otro. Poco a poco voy cediéndolo todo, aunque me consta su perversa costumbre de falsear y magnificar. Spinoza entendió que todas las cosas quieren perseverar en su ser; la piedra eternamente quiere ser piedra y el tigre un tigre. Yo he de quedar en Borges, no en mí (si es que alguien soy), pero me reconozco menos en sus libros que en muchos otros o que en el laborioso rasgueo de una guitarra. Hace años yo traté de librarme de él y pasé de las mitologías del arrabal a los juegos con el tiempo y con lo infinito, pero esos juegos son de Borges ahora y tendré que idear otras cosas. Así mi vida es una fuga y todo lo pierdo y todo es del olvido, o del otro.

No sé cuál de los dos escribe esta página.

***

BORGES MEG ÉN
[BORGES Y YO]

Mindig minden a másikkal, Borgesszel történik. Én járok-kelek Buenos Airesben, gépiesen meg-megállok egy kapuboltozat vagy egy patio rácsa előtt. Borgesről postán szerzek híreket, nevével egy tanári pályázaton vagy valami életrajzi lexikonban találkozom. Szeretem a homokórákat, a térképeket, a XVIII. századi tipográfiát, a kávé ízét és Stevenson prózáját; a másik is osztja e kedvteléseimet, bár nem minden leereszkedés nélkül, aminek folytán azok kissé megjátszottnak látszanak. Túlzás volna azt állítani, hogy kapcsolataink rosszak. Én csak azért élek, azért vagyok még mindig életben, hogy Borges nyugodtan sodorhassa tovább irodalmának fonalát, engem viszont ez az irodalom igazol. Készséggel elismerem, hogy sikerült neki néhány valamirevaló lapot írnia, de énrajtam ezek a lapok mit sem változtatnak, bizonyára azért, mert ami jó, senkinek se a tulajdona, még az övé se, csakis a nyelvé és a hagyományé. Máskülönben az én sorsom az, hogy visszavonhatatlanul eltűnjek innen, és csak néhány pillanatomnak adatik meg tovább élnie, őbenne, a másikban. Lassan, de biztosan mindenemet átengedem neki, bár jól ismerem perverz rögeszméjét, amivel mindent meghamisít és eltúloz. Spinoza megértette, hogy minden a világon önnön létében akar tovább élni, a kő örökkétig kő akar maradni, és a tigris tigris. De énnekem Borgesben kell tovább élnem, nem önmagamban (amennyiben egyáltalán vagyok valaki). Pedig az ő könyveiben kevésbé ismerek magamra, mint nem egy más könyvben vagy némely gitár buzgó pengetésében. Évekkel ezelőtt megpróbáltam elszakadni tőle, lemondtam a külvárosi mitológiákról, a térrel és idővel játszottam, de most már ezek a játékok is Borgeshez tartoznak, és nekem valami mást kellene kitalálnom. Életem ilyesformán folytonos menekülés, amelynek során mindent elveszítek, és mindenem vagy feledésbe megy, vagy átmegy az ő tulajdonába.

Nem is tudom, kettőnk közül melyikünk írja e sorokat.

(Az alkotó, 1960)

Somlyó György fordítása

[In. Jorge Luis Borges válogatott művei V., Európa, Bp., 2000]

..............................................................................................................................................................................................................................

Paul Verlaine

(French, 30 March 1844 – 8 January 1896)

.
CLAIR DE LUNE

Votre âme est un paysage choisi
Que vont charmants masques et bergamasques,
Jouant du luth et dansant et quasi
Tristes sous leurs déguisements fantasques.

Tout en chantant sur le mode mineur
L'amour vainqueur et la vie opportune,
Ils n'ont pas l'air de croire à leur bonheur
Et leur chanson se mêle au clair de lune,

Au calme clair de lune triste et beau,
Qui fait rêver les oiseaux dans les arbres
Et sangloter d'extase les jets d'eau,
Les grands jets d'eau sveltes parmi les marbres.

CLAIR DE LUNE

Your soul is as a moonlit landscape fair,
     Peopled with maskers delicate and dim,
That play on lutes and dance and have an air
     Of being sad in their fantastic trim.

The while they celebrate in minor strain
     Triumphant love, effective enterprise,
They have an air of knowing all is vain,—
     And through the quiet moonlight their songs rise,

The melancholy moonlight, sweet and lone,
     That makes to dream the birds upon the tree,
And in their polished basins of white stone
     The fountains tall to sob with ecstasy. 

Translated by Gertrude Hall  
(via Project Gutenberg)

 

 

C. Debussy: Clair de Lune / David Oistrakh, violin and Frida Bauer, piano, recorded in Paris, 1962

HOLDFÉNY

Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,

a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

Szabó Lőrinc fordítása

Claude Debussy: Clair de Lune / Lívia Rév (88) in Szeged, 2004

..............................................................................................................................................................................................................................

Erik Lindegren

(Swedish, August 5, 1910 – May 31, 1968)

.


XXII

serene as a well the room is filled with your dreams
the seed of night grows tall in hidden hands

the leaves of decaying safely sleep at your heart
and the icy luster of sping refracted in your brow's prism

melt down and moistens your roots in your sun
and your skin is like a song of praise in braille

a pliant redress for the day's hard memory
but he who fought among breakers goes in

among the trunks in the night's dreamt wood and sees
your sleep like a memorial of tender green stalks

and the drops of time in the lap of the past day
and the rosewindow scentless clatters in the wind

and the ocean's ice-free blue flutters like a banner
and in the night your closed eyelids gleam

—'The Man Without a Way' [mannen utan väg, 1942], transl. by Leif Sjöberg and Ronald Bates


*

AZ ÚTTALAN EMBER
[mannen utan väg]

(Részlet)

XXII

miként egy kút a szoba csendesen megtelik álmaiddal
rejtett kezekben az éj csírája nő hatalmasan

biztonságban alusznak szívednél a porladás levelei
és a tavasz jégcsillogása megtörik homlokod prizmáján

elolvad és gyökereidet megnedvesíti napsugarad fényében
és bőröd a vakírás magasztaló éneke

engedékeny elégtétel a nap durva emlékeiért
de a hullámverésben küszködő betér

a fatörzsek során az éj megálmodott erdejébe
s meglátja álmodat zsenge-zöld virágszálak emlékművét

és az idő cseppjeit az elmúlt nap ölén
s az illattalan szélben be-becsapódik a rózsaablak

és a jégtelen kék tenger repdes miként a zászló
s lehunyt szemed csillogja át az éjszakát.

Thinsz Géza fordítása

[In: SZÉDÍTŐ TÁJ, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974]

 Erik Lindegren

..............................................................................................................................................................................................................................

Elias Canetti (1905-1994)

.
Akinek sok válasza van, annak még több kérdése kell hogy legyen. p. 8
*
Az ember, miután összeszedte elődei összes bölcsességét, látja, micsoda tökfej is ő! p. 9
*
Minden gondolatban az a legfontosabb, amit kimondatlanul hagy, az, hogy mennyire szereti ezt a ki nem mondottat és, hogy mennyire közel jut el hozzá, anélkül, hogy hozzáérne. p. 15
*
Vajon milyen Biblia kellett volna ahhoz, hogy az emberiség ne jusson ilyen messzire az önpusztításban?  p. 30
*
A legnehezebb: újra és újra felfedezni azt, amit amúgy is tudunk. p. 35
*
Még ma is olyan naiv vagy, hogy valójában minden embertől a lehető legjobbat várod... p. 40.
*
Nincs gyötrelmesebb, mint arra gondolni: már minden dráma lejátszódott, csak a maszkok cserélődnek. p. 44
*
A fordításban csak az az érdekes, ami elsikkad benne; azért, hogy erre ráleljen az ember, nem ártana néha fordítani. p. 60
*
És ha mindig a leghitványabb fajok maradtak volna meg? - a fordított darwinizmus. p. 64
*

Azt, ami igazán fontos, negyven-ötven évig hordjuk magunkban, mielőtt artikulált hangon kimondani merészeljük. Már csak ezért is felbecsülhetetlen, mi vész el azokkal, akik korán halnak meg. Mindenki korán hal meg. p. 74

*
A zene az ember űrmértéke. p. 89
*
Minden azon múlik, hogy kivel téveszti össze magát az ember. p. 93
*

Könyvtáram, amely sok ezer olyan kötetből áll, melynek elolvasását fejembe vettem, tízszer gyorsabban gyarapszik annál, ahogy olvasni tudom. Megpróbáltam valami olyasmi univerzummá bővíteni, amelyben mindent megtalálok. De ez az univerzum szédületes mértékben növekszik. Soha nem akar nyugton lenni, gyarapodását már a saját bőrömön érzem. Ahányszor egy-egy új kötetet behozok, az mindig kisebbfajta világkatasztrófát okoz, csak akkor következik be némi megnyugvás, ha az új könyv látszatra elfogadja, hogy besoroljam valahová, és átmenetileg eltűnik a szemem elől. p. 98

*
Minden jobb az "én"-nél; csak hát hová tegyük az ént? p. 99
*
Elegem van abból, hogy mindenki mindig a saját rossz tulajdonságaival vádol meg mindenki mást! p. 101
*
A képzettársítások csak úgy érdekesek, hogyha hat köztes láncszemből ötöt nem mond ki az ember. p. 138
*
Olyan könyvek, amelyek ki tudják válogatni az olvasóikat, és a legtöbbjük előtt bezárulnak. p. 141
*
Nem mond semmit, de ahogy magyarázza! p. 150
*
Kafkától porrá omlok, Proust mindenestül betölt, Musil lelkigyakorlat számomra. p. 158
*
Nem lenne rossz, ha a nagy szavak hirtelen - figyelmeztetésül - elkezdenének fütyülni úgy, mint a teavízforraló. p. 159
*
Senki sincs elmaradva a korától, akit az emberiség sorsa miatti aggodalom emészt. Az van elmaradva a korától, aki ócska frázisokkal vigasztalja magát. p. 160
*
Milyen kevés dolgot olvastál eddig, milyen kevés dolgot ismersz! És lám, mégis ezen, hogy mit olvastál, ezen a véletlenen múlik, hogy mi vagy. p. 175
*
Ellenségem ellensége nem a barátom. p. 180
*

Az ember nem nézheti magát eléggé szigorúan. Fontos azonban, hogy a szigorúság részletes legyen, máskülönben leegyszerűsödik, a kárhoztatás pózába merevedik, és mint ilyen hamis élvezetet okoz. p. 189

*
A nyelvfelejtés tankönyve. p. 213
*
Folyton azt jegyzed fel, ami igazolja a gondolataidat - jegyezd fel inkább azt, ami cáfolja őket, ami gyengíti érvényüket. p. 244
*
Semmilyen vers nem képes hű képet adni a mi világunkról. A mi világunk döbbenetesen hű képe az újság. p. 253
*
Jó, nem tud semmit. De ezt egyre jobban tudja. p. 264
*
Amit azelőtt elutasítottál vagy félretoltál, most vedd elő újra mindet. p. 275
*

Musil az észt jelenti nekem, azt, amit már korábban is megtestesített számomra néhány francia. Musil nem esik pánikba, vagy legalábbis nem mutatja. Fenyegetésekkel szemben úgy állja a sarat, akár egy katona, de érti is őket. Musil érzékeny és megingathatatlan. Aki retteg attól, hogy ellágyul, Musilhoz bízvást menekülhet. Az ember nem szégyell arra gondolni, hogy Musil férfi. Musil nem csupán fül. Ő a hallgatásával is meg tud sérteni. Musil sértése vigaszt ad. p. 277

*
Azt teszel közzé az életedből, amit akarsz. Nem kell, hogy teljes legyen, az sem, hogy hitelesített. p. 291
*
A tudás hézagai vándorolnak. p. 301
*
Aki úgy érzi eleget tanult, az nem tanult semmit. p. 304
*
Gyerekkora visszhangja lehangolódott. p. 316
*
"Eraritjaritjaka" - egy archaikus költői kifejezés az arandák (ausztráliai bennszülött nép) nyelvén, azt jelenti: "heves vágyakozás, valami után, ami elveszett".  p. 321
*
Abból amit az ember fiatalon megálmodott, nem sok marad meg. De micsoda súlya van ennek a kevésnek is! p. 336
*
Az igazi szellemi életet az újra-olvasás jelenti. p. 337.

 
[Elias Canetti, Feljegyzések, ford. Halasi Zoltán, Európa Könyvkiadó, Bp., 2006]

..............................................................................................................................................................................................................................

Edgar Lee Masters

(American, August 23, 1868 - March 5, 1950)
.

Trainor, the Druggist

ONLY the chemist can tell, and not always the chemist,    
What will result from compounding    
Fluids or solids.    
And who can tell    
How men and women will interact           
On each other, or what children will result?    
There were Benjamin Pantier and his wife,    
Good in themselves, but evil toward each other:    
He oxygen, she hydrogen,    
Their son, a devastating fire.    
I Trainor, the druggist, a mixer of chemicals,    
Killed while making an experiment,    
Lived unwedded.

*

Petit, the Poet

SEEDS in a dry pod, tick, tick, tick,
Tick, tick, tick, like mites in a quarrel–
Faint iambics that the full breeze wakens–
But the pine tree makes a symphony thereof.
Triolets, villanelles, rondels, rondeaus,
Ballades by the score with the same old thought:
The snows and the roses of yesterday are vanished;
And what is love but a rose that fades?
Life all around me here in the village:
Tragedy, comedy, valor and truth,
Courage, constancy, heroism, failure–
All in the loom, and oh what patterns!
Woodlands, meadows, streams and rivers–
Blind to all of it all my life long.
Triolets, villanelles, rondels, rondeaus,
Seeds in a dry pod, tick, tick, tick,
Tick, tick, tick, what little iambics,
While Homer and Whitman roared in the pines?

[Edgar Lee Masters: Spoon River Anthology]

 Edgar Lee Masters

Shepards, Egypt, March 19, 1921

Trainor, a gyógyszerész

Csak a vegyész tudja, de ő se mindig,
mi lesz, ha összefőznek több füvet
avagy fluidumot.
És ki tudja,
mi lesz egy férfi és egy nő kölcsönhatása,
milyen gyerek a végeredmény?
Itt volt Benjamin Pantier, meg a felesége,
magukban jók, egymással ördögök,
ez oxigén, az hidrogén,
a fiuk maga a tüzes pokol.
Én, Trainor, a gyógyszerész, mérgek tudója,
kit megölt egy kémiai kísérlet,
nőtlen voltam.

[In. Gergely Ágnes: Lélekvesztő, Európa, Bp. 1986]

*

Petit, a költő

Magocskák száraz tokban, kip, kop, kop,
kip, kop, kop, feleselő pondrók,
enyhe jambusokat költöget a lenge szellő –
a fenyő ott fönn szimfóniát csinál belőle.
Triolett, pasztorál, köröcske, rondó,
verkli-balladák, elhasznált eszme:
hol van a tavalyi hó, meg a rózsa?
mi más a szerelem, mint hulló rózsaszál?
És itt a községben köröskörül az élet:
balsors, bohózat, becsület, igazság,
bátorság, hűség, hősiség, bukás –
minden a szövőszéken! ó, micsoda minták!
erdők, mezők és patakok, folyók –
és én mindenre vak, egy életen keresztül.
Triolett, pasztorál, köröcske, rondó,
magocskák száraz tokban, kip, kop, kop,
kip, kop, kop, miféle kis jambusok ezek,
mikor Homérosz és Whitman süvölt a fák közt?

Gergely Ágnes fordításai

[Látó, 2010. április]
..............................................................................................................................................................................................................................

Paul Éluard / Part II

. 

Nusch est un corps.
Nusch est un visage.
Nusch est un mystére.

Nusch Éluard (June 21, 1906 – November 28, 1946) in 1934. 

Photograph: Martinie Roger/Viollet/Getty Images 

*

"Le 21 du mois de juin 1906 
A midi 
Tu m'as donné la vie."
                                               (Paul Éluard)

*

FERTILE EYES

No one can know me more
More than you know me
Your eyes in which we sleep

The two of them
Have cast a spell on my male orbs
Greater than worldly nights
Your eyes where I voyage

Have given the road-signs
Directions detached from the earth
In your eyes those that show us

Our infinite solitude
Is no more than they think exists

No one can know me more
More than you know me.

Translated by A. S. Kline

Nusch, a portrait d'une muse du Surréalisme 

  Dora Maar: Nusch Éluard, 1937

LES YEUX FERTILES

On ne peut me connaître
Mieux que tu me connais

Tes yeux dans lesquels nous dormons
Tous les deux
Ont fait à mes lumières d'homme
Un sort meilleur qu'aux nuits du monde

Tes yeux dans lesquels je voyage
Ont donné aux gestes des routes
Un sens detaché de la terre

Dans tes yeux ceux qui nous révèlent
Notre solitude infinie
Ne sont plus ce qu'ils croyaient être

On ne peut te connaître
Mieux que je te connais.

(Les Yeux fertiles, 1936)

 

Man Ray: Les Yeux Fertiles

A mon cher Paul - "les mots de tes poèmes font des lignes de mes desires"- Man Ray 1936

A TERMÉKENY SZEMEK

Nem ismerhetnek annál
Jobban ahogy te ismersz

Két szemed melyben párosan
Alszunk
Jobb sort készített a világ
Éjénél férfi-fényeimnek

Két szemed melyben utazom
Az utak ívének a földtől
Független értelmet adott

Aki végtelen magányunkra
Döbbent szemedben már nem az
Aminek képzelte magát

Nem ismerhetnek annál
Jobban mint téged én.

Rónay György fordítása

Dora Maar (Markovitch Henriette Dora, 1907-1997) Nusch Éluard, Paris, 1935

Musée National d'Art Moderne - Centre Georges Pompidou

----------------------------------------

FACILE

Tu te lèves l'eau se déplie
Tu te couches l'eau s'épanouit

Tu es l'eau détournée de ses abîmes
Tu es la terre qui prend racine
Et sur laquelle tout s'établit

Tu fais des bulles de silence dans le désert des bruits
Tu chantes des hymnes nocturnes sur les cordes de l'arc-en-ciel,
Tu es partout tu abolis toutes les routes

Tu sacrifies le temps
À l'éternelle jeunesse de la flamme exacte
Qui voile la nature en la reproduisant

Femme tu mets au monde un corps toujours pareil
Le tien

Tu es la ressemblance. 

(Facile, 1935)

*

FÖLKELSZ

Fölkelsz és szétsimul a víz
Lefekszel és a víz kitárul

Víz vagy szakadékaitól kitérő
Föld vagy elevenen meggyökérző
Melyen minden helyet kap

A zaj sivatagában a csend buborékai a te műved
Szivárvány húrján égi himnuszt dalolsz
Jelen vagy mindenütt miattad nincsen út

Oltáron áldozol időt
Az örök ifjúságnak a fontos lángokénak
Mely fátyolt lök a létre miközben újraszüli

Asszony
Mindég ugyanolyan testet hozol világra
A magadét

Te vagy maga a hasonlóság

Illyés Gyula fordítása

-----------------------------------

Pic. 1. -  accompanying the poem "Tu te lèves l'eau se déplie..."

Pic. 2. -  accompanying the poem "Facile est Bien,"

Pic. 3. -  accompanying the poem "L'Entente"

Pic. 4. -  accompanying the poem "L'Entente"

-in the book Facile by Paul Éluard and Man Ray (Paris, Édition G. L. M., 1935)

 *

 Nusch et Paul Éluard, 1945

Photograph: Brassai (Gyula Halász)
Musée National d'Art Moderne - Centre Georges Pompidou


______________________

NOUS DEUX

Nous deux nous tenant par la main
Nous nous croyons partout chez nous
Sous l'arbre doux sous le ciel noir
Sous tous les toits au coin du feu
Dans la rue vide en plein soleil
Dans les yeux vagues de la foule
Auprés des sages et des fous
Parmi les enfants et les grands
L'amour n'a rien de mystérieux
Nous sommes l'évidence meme
Les amoureux se croient chez nous.

(Le Phénix, 1951, dedicated to Dominique Laure, his last wife)

*

WE TWO

We two take each other by the hand

We believe everywhere in our house

Under the soft tree under the black sky

Beneath the roofs at the edge of the fire

In the empty street in broad daylight

In the wandering eyes of the crowd

By the side of the foolish and wise

Among the grown-ups and children

Love’s not mysterious at all

We are the evidence ourselves

In our house lovers believe.

Translated by A. S. Kline 

*

MI KETTEN

Mi ketten kezünkben kezünk

Mi mindenütt otthon vagyunk

Sötét ég s szelíd fák alatt

Minden tető alatt a tűznél

Déli verőn az üres utcán

Tömegek tétova szemében

Bölcsek és bolondok körében

Gyermekek és nagyok között

Nem rejtelem a szerelem

Mi vagyunk a kész bizonyosság

Nálunk otthon van ki szeret.

Illyés Gyula fordítása

[Paul Éluard versei, Európa Könyvkiadó, 1977]

*

Poems dedicated to Gala Éluard

.............................................................................................................................................................................................................................

Salvatore Quasimodo

(Italian, August 20, 1901 - June 14, 1968)

.

FORSE IL CUORE

Sprofonderà l'odore acre dei tigli
nella notte di pioggia. Sarà vano
il tempo della gioia, la sua furia,
quel suo morso di fulmine che schianta.
Rimane appena aperta l'indolenza,
il ricordo d'un gesto, d'una sillaba,
ma come d'un volo lento d'uccelli
fra vapori di nebbia. E ancora attendi,
non so che cosa, mia sperduta; forse
un'ora che decida, che richiami
il principio o la fine: uguale sorte,
ormai. Qui nero il fumo degli incendi
secca ancora la gola. Se lo puoi,
dimentica quel sapore di zolfo, 
e la paura. Le parole ci stancano,
risalgono da un'acqua lapidata;
forse il cuore ci resta, forse il cuore...

*

PERHAPS THE HEART

The sharp smell of the limes will drown
in the night of rain. The time of joy,
the frenzy, with its shattering lightning
bite will be vain. Numbness is all
that remains, a remembered gesture,
a syllable, but like a slow flight of birds
in a haze of mist. And still you wait
for I know not what, my lost one;
perhaps a decisive hour
that evokes the beginning or end:
the same fate from now on.
Here the black smoke of the fires
still parches the throat. If you can,
forget that taste of sulphur, and the fear.
Words weary us, rising again from a flailed water;
perhaps the heart is left us, perhaps the heart.

Translated by Jack Bevan

Salvatore Quasimodo

*

TALÁN A SZÍV

A hársak csípős illata elmerül
az esős éjszakában. Hiábavaló lesz
az öröm korszaka, viharos kitörése:
villámharapása szétporlik, mint a víz.
Alig marad leplezetlen a fásultság,
egy kézmozdulat, egy szótag emléke,
de csak mint a madár lassú röpte
a köd párái között. És vársz még,
nem tudod mit, eltévedt kedvesem; talán
egy órát, mely döntsön, hogy visszahívd
a kezdetet vagy a végét: egyenlő sorsát
immár mindannyiunknak. Itt tűzvészek füstje feketén
kaparja még a torkot. Ha tudod,
felejtsd el ezt a kén-ízt, felejtsd el
a félelmet. A szavak fárasztanak,
köd-medrű vízből másznak elő;
talán a szív marad meg, talán csak a szív.

Képes Géza fordítása

[In: Halhatatlan Szerelem, Kassák Kiadó, Budapest, 1993]
..............................................................................................................................................................................................................................

Vicente Aleixandre

(Spanish, 1898-1984)

.


THE IMMORTALS

RAIN

The waist is not a rose.
Not a bird. Not feathers.
The waist is the rain,
Fragility, a moan
Giving itself to you. Use
your mortal arm to hug
fresh water, a love complaint.
Embrace, embrace it!
The entire rain looks like
a single reed. How it wavers
if there is a wind, if your mortal arm
is there, yes, today, you who love it!

SUN

Light, almost weightless:
the sandal. Footsteps
with no flesh. Solitary goddess,
from a world she demands walking space
for her body high
and solar. Don't say long
hair, burning hair.
Say sandal, light footstep;
Don't say earth, but fresh grass
crackling in that flesh,
so soft that it loves her
when she walks on it. O feel
your light, your grave solar touch!
Here, feeling you,
the earth is sky. And shines.

WORD

One day the word was heat: a human lip.
It was the light of young mornings; more: lightning
in the naked eternity. Someone loved.
With no before of after. And the logos was born.
Word alone and pure forever —Love— in beautiful space!

Translated from the Spanish by Willis Barnstone and David Garrison.

*

LOS INMORTALES

LA LLUVIA

La cintura no es rosa.

No es ave. No son plumas.

La cintura es la lluvia,

fragilidad, gemido

que a ti se entrega. Cine,

mortal, tú con tu brazo

un agua dulce, queja

de amor. Estrecha, estréchala.

Toda la lluvia un junco

parece. ¡Cómo ondula,

si hay viento, si hay tu brazo,

mortal que, hoy sí, la adoras!

EL SOL

Leve, ingrávida apenas,

la sandalia. Pisadas

sin carne. Diosa sola,

demanda a un mundo planta

para su cuerpo, arriba

solar. No cabellera

digáis: cabello ardiente.

Decid sandalia, leve

pisada; decid sólo,

no tierra, grama dulce

que cruje a ese destello

tan suave que la adora

cuando la pisa. ¡Oh, siente

tu luz, tu grave tacto

solar! Aquí, sintiéndote,

la tierra es cielo. Y brilla.

LA PALABRA

La palabra fue un día

calor: un labio humano.

Era la luz como manana joven; más: relámpago

en esta eternidad desnuda. Amaba

alguien. Sin antes ni después. Y el verbo

brotó. ¡Palabra sola y pura

por siempre — Amor — en el espacio bello!

 Vicente Aleixandre

A HALLHATATLANOK
[LOS INMORTALES]

1. AZ ESŐ
[1. LA LLUVIA]

A dereka nem rózsa.
Nem madár. Nem tollazat.
A dereka az eső,
törékenység, nyöszörgés,
neked adja magát. Halandó,
te, zárj karodba édes
vizet, szerelmes
panaszt. Szorítsd, szorítsd magadhoz.
Ez az egész eső nádasnak
látszik. Hogy hullámzik,
ha szél fúj, ha karod mutatja,
te halandó: ma mennyire imádod!

2. A NAP
[2. EL SOL]

Könnyű, súlytalan, alig,
mint egy szandál. Láb nélküli
léptek. Magányos istennő
kér talpat egy világtól:
teste fölfelé
nap. Ne mondjatok hajat,
lángoló sörényt mondjatok.
Szandált mondjatok, könnyed
léptet; ne mondjatok
földet, csak édes tarackbúzát,
e csillogásra suhogót,
olyan selymes, hogy őrülten imádja,
ha rálép. Ó, érezd
a fényed, súlyos nap-
érintésed! Itt ha leülsz,
mennybolt a föld. Teljes ragyogás.

3.  A SZÓ
[3. LA PALABRA]

A  szó egy nap
meleg volt: emberi ajak.
Fény volt: fiatal reggel; sőt: villám
ebben a meztelen öröklétben. Szeretett
valakit. Se előtte, se utána. És akkor kirügyezett
az ige. Az egyedülvaló és tiszta szó
örökre — Szerelem — a legszebb végtelenben.

Tornai József fordításai

[Vicente Aleixandre: TESTEDBŐL SZÁMKIVETVE, Európa Könyvkiadó, 1979]

..............................................................................................................................................................................................................................