Walter Benjamin (German, July 15, 1892 – September 27, 1940)

.
Colors

In our garden there was an abandoned, ramshackle summerhouse. I loved it for its stained-glass windows. Whenever I wandered about inside it, passing from one colored pane to the next, I was transformed; I took on the colors of the landscape that — now flaming and now dusty, now smoldering and now sumptuous  — lay before me in the window. It was like what happened with my watercolors, when things would take me to their bosom as soon as I overcame them in a moist cloud. Something similar occurred with soap  bubbles. I traveled in them throughout the room and mingled in the play of colors of the cupola, until it burst. While considering the sky, a piece of jewelry, or a book, I would lose myself in colors. Children are their prey at every turn. In those days, one could buy chocolate in pretty little crisscrossed packets, in which every square was wrapped separately in colorful tinfoil. The little edifice, which a coarse gold thread kept secure, shone resplendent in its green and gold, blue and orange, red and silver; nowhere were two identically wrapped pieces to be found touching. From out of this sparkling entanglement the colors one day broke upon me, and I am still sensible of the sweetness which my eye imbibed then. It was sweetness of the chocolate, whit which the colors were about to melt — more in my heart than on my tongue. For before I could succumb to the enticements of the treat, the higher sense in me had all at once outflanked the lower and carried me away.

[Walter Benjamin, Selected Writings, Volume 3: 1935-1938, Harvard University Press]
*
The Work of Art in the Age of Mechanical Reproduction
On the Concept of History

Walter Benjamin

Photo by Germaine Krull

A színek

Kertünkben állt egy elhagyatott, korhadt pavilon. Színes ablakai miatt szerettem. Ha üvegtől üveghez osontam odabent, átváltoztam; elszíneződtem, akár a táj, mely hol izzón lobogva, hol meg porlepetten, hol kiaszottan, hol meg dúsan zöldellve terült el az ablakban. Olyan érzés volt, mint vízfestés közben, amikor a dolgok feltárták előttem ölüket, mihelyt nedves felhővel borítottam őket. Hasonló történt a szappanbuborékokban is. Bennük lebegtem végig a szobán, és elvegyültem a gömbhéjon kavargó színek játékában, míg szét nem pattant az egész. Belevesztem a színekbe, akár az égre figyeltem, akár egy ékszerre, akár egy könyv lapjaira. A gyermek, bármely utat jár is, mindig a színek zsákmánya. Akkoriban lehetett kapni olyan csokoládét, keresztben átkötött, csinos kis göngyölegekben, melynek minden táblácskája külön be volt csomagolva színes sztaniolpapírba. A kis építmény, melyet egy érdes tapintású aranyzsinór fogott együvé, zölden és aranyszínűen, kéken és narancssárgán, pirosan és ezüstösen virított; véletlenül sem került egymás mellé két egyforma színbe csomagolt szelet. Ebből a szikrázó összevisszaságból egy szép napon rám törtek a színek, és még ma is érzem azt az édességet, mellyel akkor teleszívta magát szemem. Annak a csokoládénak az édessége volt ez, mellyel együtt a színek inkább a szívemben, mintsem a nyelvemen akartak szétolvadni. Mert mielőtt martalékul estem volna a nyalánkság csábításának, a magasabb rendű érzék egy csapásra túlszárnyalta bennem az alantasabbat, és magával ragadott.

Márton László fordítása

[Walter Benjamin, Egyirányú utca, Berlini gyermekkor a századforduló táján, Atlantisz, 2005, 130. o.]
..............................................................................................................................................................................................................................

Wole Soyinka (Nigerian, born 13 July 1934)

.
Telephone Conversation

The price seemed reasonable, location
Indifferent. The landlady, swore she lived
Off premises. Nothing remained
But self-confession. "Madam," I warned,
"I hate a wasted journey – I am African."
 Silence. Silenced transmission of
Pressurized good breeding. Voice, when it came,
Lipstick-coated, long gold-rolled
Cigarette-holder pipped. Caught I was, foully.
 "HOW DARK?"... I had not misheard ... "ARE YOU LIGHT
OR VERY DARK?" Button B. Button A. Stench
Of rancid breath of public hide and speak.
Red booth. Red pillar box. Red double-tiered
Omnibus squelching tar. It was real! Shamed
By all-mannered silence, surrender
Pushed dumfounbment to beg simplification.
Considerate she was, varying the emphasis –
"ARE YOU DARK? OR VERY LIGHT?" Revelation came.
"You mean-like plain or milk chocolate?"
Her assent was clinical, crushing in its light
 Impersonality. Rapidly, wave length adjusted,
I chose. "West African sepia" – and as afterthought,
"Down in my passport." Silence for spectroscopic
Flight of fancy, till truthfulness clanged her accent
Hard on the mouthpiece. "WHAT'S THAT?" conceding
"DON'T KNOW WHAT THAT IS." "Like brunette."
 "THAT'S DARK, ISN'T IT?" "Not altogether
Factually, I am brunette, but madam, you should see
The rest of me. Palm of my hand, soles of my feet
Are a peroxide blond. Friction, caused
Foolishly, madam – by sitting down, has turned
My bottom raven black-One moment, madam!" – sensing
Her receiver rearing on the thunderclap
About my ears – "Madam," I pleaded, "wouldn't you rather
See for yourself?"

 Wole Soyinka

Társalgás telefonon

A bér, gondoltam, elfogadható, mindegy,

a szoba hol van. A nő megesküdött,

hogy ő nem lakik ott. Nem maradt más,

mint az egyenes beszéd. – „Asszonyom – mondtam –,

nem kenyerem a fölösleges utazás. Afrikai vagyok.”

Csönd. Megfeszített jólneveltség

átvitele a csöndre. A hang szájrúzs-

bevonatból, hosszú, aranyvégű szipkabélből

nyomult elő. Megfogtak, piszokul.

- "MILYEN SÖTÉT?" – Nem, nem félrehallás: – "VILÁGOS BŐRŰ

VAGY NAGYON SÖTÉT?" - Szétkapcsolni. Folytatni.

Szalonképes szó-bújócska büdös kipárolgása. Piros fülke.

Piros levélszekrény. Piros másznivaló autóbusz,

kátrány-cuppogtató. Megtörtént! Feszengés,

már illetlen a csönd; a hallgatásból

óhatatlanul kikényszerült valami egyszerűbb.

Tapintattal módosított a hangsúlyon - 

"SÖTÉT BŐRŰ? VAGY NAGYON VILÁGOS?" – Helyben vagyunk: 

"Úgy érti, keserű vagy tejcsokoládé?"

Úgy, mondta klinikailag: egy villanás, és széthullt

a személytelenség. Gyorsan, a hullámhosszra hangolódva

döntöttem. – "Nyugat-afrikai szépia" – s mintegy utólag: –,

"az útlevelemben, alul." Csönd, a színképelemző

fantázia szárnyalása; aztán az őszinteség

átsúlyosult a kagylón. – "AZ MICSODA?" – Vagyis hogy:

– "NEM TUDOM, MILYEN AZ A SZÍN." – "Mondjuk, gesztenyebarna."

- "TEHÁT SÖTÉT, IGAZ?" – "Nem mindenestül.

Arcomra nézvést gesztenyebarna vagyok, asszonyom, de látnia

kellene a többit is. A tenyerem, a talpam

hidrogénszőke. A sok üléstől – ostoba dolog,

asszonyom – feldörzsölődtem, s ebből kifolyólag

a farom hollófekete – pillanat, asszonyom!” – érezve,

a kagyló mennykőcsapása környékezi

a fülemet – „Asszonyom – esedeztem –, nem volna kedve személyesen

megtekinteni?”

Gergely Ágnes fordítása

[DOBSIRATÓ, MAI NIGÉRIAI KÖLTŐK, Európa Könyvkiadó, 1977]

..............................................................................................................................................................................................................................

Henry David Thoreau (American, July 12, 1817 – May 6, 1862)

.
August 21, 1851

There is some advantage intellectually & spiritually in taking wide views with the bodily eye & not pursuing an occupation which holds the body prone — There is some advantage perhaps in attending to the general features of the landscape over studying the particular plants & animals which inhabit it. A man may walk abroad & no more see the sky than if he walked under a shed. The poet is more in the air than the naturalist though they may walk side by side. Granted that you are out of door — but what if the outer door is open, if the inner door is shut. You must walk sometimes perfectly free — not prying nor inquisitive — not bent upon seeing things. Throw away a whole day for a single expansion, a single inspiration of air.

[Source: A Year in Thoreau's Journal: 1851]

* 

Works - Project Gutenberg 

The Thoreau Reader

Henry Thoreau's cabin at Walden Pond

1851. augusztus 21.

Értelmünknek és szellemünknek is előnyére válik, ha testi szemünket tágra nyitjuk, és nem olyasmivel foglalkozunk, amire testünk hajlik. Előnyünkre válik mondjuk, ha a táj egészének képére figyelünk ahelyett, hogy az ezt benépesítő növényeket és állatokat tanulmányoznánk. Az ember messzire elmehet, és mégsem látja jobban az eget, mint viskójából. A költő nem a földön jár, mint a természetbúvár, még ha egymás mellett lépkednek is. Megesik, hogy kilépsz a kapun, de hiába vagy a szabad ég alatt, ha benti kapud zárva marad. Olykor teljesen szabadon kell járnod — nem kandikálva, nem kíváncsiskodva —, nem szemmel tartva a dolgokat. Dobd oda az egész napot egyetlen iramodásért, egyetlen szabad lélegzetvételért.

Beck András fordítása

[Részlet Thoreau naplójából]

..............................................................................................................................................................................................................................

Stefan George (German, 12 July 1868 – 4 December 1933)

 .
Der Herr den Insel
[The Lord of the Island]

Die fischer überliefern dass im süden
Auf einer insel reich an zimmt und öl
Und edlen steinen die im sande glitzern
Ein vogel war der wenn am boden fussend
Mit seinem schnabel hoher stämme krone
Zerpflücken konnte; wenn er seine flügel
Gefärbt wie mit dem saft der Tyrer-schnecke
Zu schwerem niedrem flug erhoben: habe
Er einer dunklen wolke gleichgesehn.
Des tages sei er im gehölz verschwunden:
Des abends aber an den strand gekommen:
Im kühlen windeshauch von salz und tang
Die süsse stimme hebend dass delfine
Die freunde des gesanges näher schwammen
Im meer voll goldner federn goldner funken.
So habe er seit urbeginn gelebt.
Gescheiterte nur hätten ihn erblickt.
Denn als zum erstenmal die weissen segel
Der menschen sich mit günstigem geleit
Dem eiland zugedreht sei er zum hügel
Die ganze teure stätte zu beschaun gestiegen.
Verbreitet habe er die grossen schwingen
Verscheidend in gedämpften schmerzeslauten.

Stefan George (Fotografie von Jacob Hilsdorf, 1902/1903)

A sziget ura

Halászok mesélik, hogy messze délen
egy olajos, fűszeres szigeten,
hol drágakő szikrázik a homokban,
volt egy madár, amely a földön állva
csőrével magas törzsek koronáját
szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
színű szárnyait nehéz, alacsony
repülésre nyitotta: hát akár
egy sötét felhő, egészen olyan volt.
Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
esténkint pedig kisétált a partra
s az algaszagú és sós szélben oly
édesen dalolt, hogy a delfinek,
a dal barátai, mind odaúsztak
az aranytollas és szikrás vizekben.
Így élt, ősidők óta, és csak a
hajótöröttek látták, senki más.
Mert amikor az emberek fehér
vitorláit először vitte jó szél
a sziget partjaira, birodalmát
még egyszer belátni a dombra hágott,
s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

Szabó Lőrinc fordítása

[Szerb Antal: Száz vers, Magvető, Bp. 2007]

..............................................................................................................................................................................................................................

Max Jacob (French, July 12, 1876 – March 5, 1944)

.
NOCTURNE

Sifflet humide des crapauds
bruit des barques la nuit, des rames...
bruit d’un serpent dans les roseaux,
d’un rire étouffé par les mains,
bruit d’un corps lourd qui tombe à l’eau
bruit des pas discrets de la foule,
sous les arbres un bruit de sanglots,
le bruit au loin des saltimbanques.

[Max Jacob, Les Pénitents En Maillots Roses (1925), dans Ballades, éd. Gallimard, 1970] 

Amadeo Modigliani, Max Jacob (1916)

Oil on canvas, 73 x 60 cm; 

Kunstsammlung Nordrhein-Westfalen, Dusseldorf

NOCTURNE

Békák ummogó kardala
sötét folyón kotyogó bárka
nád torsán kígyó tekereg
nevetés csattan csönd utána
nehéz test vízbe zuhanó
lábak surlódó csoszogása
fák alatt fojtott zokogás
kötéltáncosok messzi lárma

Kormos István fordítása

[Francia költők antológiája, II. kötet, Európa Könyvkiadó, 1962]

..............................................................................................................................................................................................................................

Pablo Neruda (Chilean, July 12, 1904 – September 23, 1973)

 .
TWENTY LOVE POEMS:15
I like it when you're quiet

I like it when you're quiet. Its as if you weren't here now,
and you heard me from a distance, and my voice couldn't reach you.
It's as if your eyes had flown away from you, and as if
your mouth were closed because I leaned to kiss you.

Just as all living things are filled with my soul,
you emerge from all living things filled with the soul of me.
It's as if, a butterfly in dreams, you were my soul,
and as if you were the soul's word, melancholy.

I like it when you're quiet. Ot's as if you'd gone away now.
And you'd become the keening, the butterfly's insistence.
And you heard me from a distance and my voice didn't reach you:
it's then that what I want is to be quiet with your silence.

It's then that what I want is to speak to your silence
in a speech as clear as lamplight, as plain as a gold ring.
You are quiet like the night, and like the night you're star-lit.
Your silences are star-like, they're a distant and a simple thing.

I like it when you're quiet. It's as if you weren't here now.
As if you were dead now, and sorrowful, and distant.
A word then is sufficient, or a smile, to make me happy,
Happy that it seems so certain that you're present.

Translated by Robert Hass

[The Essential Neruda: Selected Poems]

Pablo Neruda and his third wife Matilde Urrutia (Isla Negra)

Matilde was the inspiration behind Neruda's work 100 Love Sonnets

Tetszel nekem, ha hallgatsz...

Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly távol vagy akkor,

és messziről figyelsz rám, s hangom se hívhat vissza.

Szemeid, úgy tűnik már, hogy szinte elrepültek,

s mintha egy csók bilincse zárulna ajkaidra.

Minden létező tárgyat csordultig tölt a lelkem,

s a tárgyakból te lépsz ki, lelkem ágára búvó

fehér álompillangó, olyan vagy, mint a lelkem,

és olyan, mint a bánat, és mint a mélabús szó.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, és mintha messze volnál.

Panaszod, mint a lepke nesze a levegőben.

És messziről figyelsz rám, és hangod nem ér el hozzám.

Engedd, hogy hallgathassalak, csönded legyen a csöndem.

Engedd, hogy tehozzád is csönded szavával szóljak,

mely egyszerű, mint gyűrű, világos, mint a lámpa.

Olyan vagy, mint az éjjel, néma csillaggal fényes.

Csönded akár a csillag messzi, tiszta magánya.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly messze vagy akkor,

oly távoli és fájó, mintha csak halott volnál.

Ilyenkor egy futó szó, nevetés elegendő.

S vidám vagyok, vidám, hogy nem igaz, s mosolyogsz már.

Simor András fordítása

Pablo Neruda and his second wife Delia del Carril

Poema 15

ME gustas cuando callas porque estás como ausente,
y me oyes desde lejos, y mi voz no te toca.
Parece que los ojos se te hubieran volado
y parece que un beso te cerrara la boca.

Como todas las cosas están llenas de mi alma
emerges de las cosas, llena del alma mía.
Mariposa de sueńo, te pareces a mi alma,
y te pareces a la palabra melancolía.

Me gustas cuando callas y estás como distante.
Y estás como quejándote, mariposa en arrullo.
Y me oyes desde lejos, y mi voz no te alcanza:
déjame que me calle con el silencio tuyo.

Déjame que te hable también con tu silencio
claro como una lámpara, simple como un anillo.
Eres como la noche, callada y constelada.
Tu silencio es de estrella, tan lejano y sencillo.

Me gustas cuando callas porque estás como ausente.
Distante y dolorosa como si hubieras muerto.
Una palabra entonces, una sonrisa bastan.
Y estoy alegre, alegre de que no sea cierto.

..............................................................................................................................................................................................................................

Fernando Pessoa

.
In the terrible night, natural substance of all nights

In the terrible night, natural substance of all nights,
In the night of insomnia, natural substance of all my nights,
I remember, awake in tossing drowsiness,
I remember what I’ve done and what I might have done in life.
I remember, and an anguish
Spreads all through me like a physical chill or a fear,
The irreparable of my past — this is the real corpse.
All the other corpses may very well be illusion.
All the dead may be alive somewhere else,
All my own past moments may be existing somewhere
In the illusion of space and time,
In the falsity of elapsing.

But what I was not, what I did not do, what I did not even dream;
What only now I see I ought to have done,
What only now I clearly see I ought to have been —
This is what is dead beyond all the Gods,
This — and it was, after all, the best of me — is what not even the Gods bring to life…

If at a certain point
I had turned to the left instead of to the right;
If at a certain moment
I had said yes instead of no, or no instead of yes;
If in a certain conversation
I had hit on the phrases which only now, in this half-sleep, I elaborate —
If all this had been so,
I would be different today, and perhaps the whole universe
Would be insensibly brought to be different as well.

But I did not turn in the direction which is irreparably lost,
Not turn or even think of turning, and only now I perceive it;
But I did not say no or say yes, and only now see what I didn’t say;
But the phrases I failed to say surge up in me at present, all of them,
Clear, inevitable, natural,
The conversation gathered in conclusively,
The whole matter resolved…
But only now what never was, nor indeed shall be, hurts.

What I have missed definitely holds no sort of hope
In any sort of metaphysical system.
Maybe I could bring what I have dreamed to some other world,
But could I bring to another world the things I forgot to dream?
These, yes, the dreams going begging, are the real corpse.
I bury it in my heart for ever, for all time, for all universes,
In this night when I can’t sleep and peace encircles me
Like a truth which I’ve no share in,
And the moonlight outside, like a hope I do not have, is invisible to me.

Translated by Jonathan Griffin

[Source: "99 Poems in Translation," selected by Harold Pinter, Anthony Astbury and Geoffrey Godbert]

A SZÖRNYŰ ÉJSZAKÁN

A szörnyű éjszakán, mely minden éjszakák természetes szubsztanciája,
az álmatlanság éjszakáján, mely minden éjszakám természetes szubsztanciája,
fölidézem, ólmos fáradtság közben fenn virrasztva,
fölidézem, amit tettem s amit tehettem volna életemben.
Fölidézem, s közben szorongás
tölti el egész valómat, miként a testben terjedő hideg vagy félelem.
Ami múltamból helyrehozhatatlan, az ám a hulla!
Minden más hulla káprázat lehet.
Minden halott élő lehet másvalahol.
Múltam minden pillanata fennmaradhatott valami más világban,
tér és idő káprázatában,
csalókaságában az elmúló időnek.

De ami nem voltam soha, amit sohase tettem, amiről nem is álmodtam soha,
amiről most látom be csak, hogy meg kellett volna tennem,
amiről most látom csupán világosan, hogy meg kellett volna történnie,
az csakugyan halott, halottabb minden isteneknél,
azt — s bennem voltaképp az volt a legjobb — az istenek sem tudják feltámasztani...

Ha egy ízben
nem jobbra fordultam volna, de balra,
ha egy alkalommal
igent mondottam volna nem helyett, avagy nemet igen helyett,
ha beszélgetés közben
kiejtettem volna a mondatokat, melyeket most félálomban formálgatok,
hogyha így történt volna mindez,
más ember volnék most, s tán az egész világ is
mássá lett volna észrevétlenül.

De nem a visszavonhatatlanul elveszített irányban indultam el,
nem arra fordultam, nem is akartam, és csak most látom ezt,
nem mondtam igent vagy nemet, s hogy mit nem mondtam, csak most jövök rá;
az elmulasztott mondatok pedig csak most támadnak föl belül
világosan, egyszerűen s változhatatlanul,
mikor már rég lezárult a beszélgetés,
és a téma kimerítve...
Mégis most fáj csak, ami nem volt, és ezután se lesz.

Az elmulasztottat megvalósítani nincsen remény
a metafizikai rendszerekben.
Lehet, hogy egy másik világba álmaimat magammal vihetem,
de magammal vihetem-e, amit álmodni elfeledtem?
Igen, a megvalósulatlan álmok, azok ám az igazi hullák!
Szívembe temetem őket örökre, minden időkre, minden világegyetemekre,
ezen az álmatlan éjszakán, ahol nyugalom vesz körül,
mint oly igazság, melyhez nincs közöm,
s künn a holdfény, mint a hozzá nem férhető remény, számomra láthatatlan.

Fordította Kálnoky László

[HESPERIDÁK KERTJE, AZ IBÉRIAI VILÁG KÖLTÉSZETE II., Európa Könyvkiadó, Bp., 1971]
..............................................................................................................................................................................................................................

J. L. Borges (August 24, 1899 – June 14, 1986)

.
EL SUR

Desde uno de tus patios haber mirado
las antiguas estrellas,
desde el banco de
la sombra haber mirado
esas luces dispersas
que mi ignorancia no ha aprendido a nombrar
ni a ordenar en contelaciones,
haber sentido el círculo del agua
en el secreto aljibe,
el olor del jazmín y la madreselva,
el silencio del pájaro dormido,
el arco del zanguán, la humedad
–esas cosas, acaso, son el poema.

One of the last portraits of the Maestro.

THE SOUTH

To have watched from one of your patios
the ancient stars,
from the bench of shadow to have watched
those scattered lights
that my ignorance has learned no names for
nor their places in constellations,
to have heard the note of water
in the cistern,
known the scent of jasmine and honeysuckle,
the silence of the sleeping bird,
the arch of the entrance, the damp
–these things perhaps are the poem.

-Translated by W. S. Merwin

Japan, 1983.

A DÉL
[EL SUR]

Valamelyik udvarodból bámulni
a régesrégi csillagokat,
az árnyék
padján ülve bámulni
ezeket a szórt fényeket,
miket tudatlanságom nem tud megnevezni,
se elhelyezni a csillagképek között,
átérezni a rejtett
ciszterna vízkörét,
a jázmin- és loncillatot,
az alvó madár némaságát,
a tornác boltívét, a nedvességet
- ezekből áll talán a költemény.

Somlyó György fordítása

[J.L. Borges: A homály dícsérete]
..............................................................................................................................................................................................................................

W. S. Merwin (American, b. 1927)

.
HUNGER MOUNTAIN

Who has been to the top of Hunger Mountain and seen what can be seen from there, and returned? The view of The Promised Land. Most who have come to tell went only part way. Many have died part way. And even they have seen things that no one else ever saw, things they could not describe, too hard for the words, and then too hard for them, the witnesses. But certain ones who never forgot and who never sleep gave us their words to eat. They buried their words in us and went away, leaving us hungry, part way.

W.S. Merwin

Photo credit Mark Hanauer

ÉHSÉGHEGY

Ki az, aki járt az Éhséghegy tetején, és látta, ami onnan látható, és visszatért? Az Igéret Földjének képét. Akik eljöttek és beszéltek, majdnem mind csak egy darabját tették meg az útnak. Sokan meghaltak az úton. És még ők is olyanokat láttak, amit soha senki más, amit nem tudtak elmondani, túl sokat a szavaknak és túl sokat maguknak, s tanúknak. De kevesen, akik sohasem felejtettek, és sohasem alusznak, szavaikkal tápláltak bennünket. Szavaikat belénk temették, és elmentek, éhséget hagyva ránk, úton levőkre.

Kodolányi Gyula fordítása

[A létezés hálói, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990]

..............................................................................................................................................................................................................................

Philippe Jaccottet (Swiss, b. June 30, 1925)

.
L'effraie

La nuit est une grande cité endormie
où le vent souffle... Il est venu de loin jusqu'à
l'asile de ce lit. C'est la minuit de juin.
Tu dors, on m'a mené sur ces bords infinis,
le vent secoue le noisetier. Vient cet appel
qui se rapproche et se retire, on jurerait
une lueur fuyant à travers bois, ou bien
les ombres qui tournoient, dit-on, dans les enfers.
(Cet appel dans la nuit d'été, combien de choses
j'en pourrais dire, et de tes yeux...) Mais ce n'est que
l'oiseau nommé l’effraie qui nous appelle au fond
de ces bois de banlieue. Et déjà notre odeur
est celle de la pourriture au petit jour,
déjà sous notre peau si chaude perce l’os,
tandis que sombrent les étoiles au coin des rues.

(L'Effraie, éd. Gallimard, 1953)

 Philippe Jaccottet

ÉS ÁLOMBA MERÜLT...
A gyöngybagoly (L'effraie) című ciklusból


Egy álomba merült világváros az éjjel,
ahol fütyül a szél... Messziről ért az ágy
menedékéhez. Június van, éjfél.
Alszol, határtalan partra vezettek engem,
szél rázza a diófát. Közelít
a hang s távolodik, esküdnél reá,
fák között röpke fény avagy ezek az árnyak,
ahogy rebesgetik, a pokolban kerengnek.
(A nyári éjszaka hangjáról mennyi mindent
mondhatnék  s a szemedről...) De csupán
madárhang szól, a városszéli erdő
mélyén a gyöngybagoly. És virradatkor
szagunk már a bomlásé,
meleg bőrünk böki már a csont,
s az utcasarkon eltűnnek a csillagok.

Rába György fordítása

[In: Francia Költők Antológiája, Magyar Könyvklub, Bp., 1999]

..............................................................................................................................................................................................................................