Max Jacob (French, July 12, 1876 – March 5, 1944)

.
NOCTURNE

Sifflet humide des crapauds
bruit des barques la nuit, des rames...
bruit d’un serpent dans les roseaux,
d’un rire étouffé par les mains,
bruit d’un corps lourd qui tombe à l’eau
bruit des pas discrets de la foule,
sous les arbres un bruit de sanglots,
le bruit au loin des saltimbanques.

[Max Jacob, Les Pénitents En Maillots Roses (1925), dans Ballades, éd. Gallimard, 1970] 

Amadeo Modigliani, Max Jacob (1916)

Oil on canvas, 73 x 60 cm; 

Kunstsammlung Nordrhein-Westfalen, Dusseldorf

NOCTURNE

Békák ummogó kardala
sötét folyón kotyogó bárka
nád torsán kígyó tekereg
nevetés csattan csönd utána
nehéz test vízbe zuhanó
lábak surlódó csoszogása
fák alatt fojtott zokogás
kötéltáncosok messzi lárma

Kormos István fordítása

[Francia költők antológiája, II. kötet, Európa Könyvkiadó, 1962]

..............................................................................................................................................................................................................................

Pablo Neruda (Chilean, July 12, 1904 – September 23, 1973)

 .
TWENTY LOVE POEMS:15
I like it when you're quiet

I like it when you're quiet. Its as if you weren't here now,
and you heard me from a distance, and my voice couldn't reach you.
It's as if your eyes had flown away from you, and as if
your mouth were closed because I leaned to kiss you.

Just as all living things are filled with my soul,
you emerge from all living things filled with the soul of me.
It's as if, a butterfly in dreams, you were my soul,
and as if you were the soul's word, melancholy.

I like it when you're quiet. Ot's as if you'd gone away now.
And you'd become the keening, the butterfly's insistence.
And you heard me from a distance and my voice didn't reach you:
it's then that what I want is to be quiet with your silence.

It's then that what I want is to speak to your silence
in a speech as clear as lamplight, as plain as a gold ring.
You are quiet like the night, and like the night you're star-lit.
Your silences are star-like, they're a distant and a simple thing.

I like it when you're quiet. It's as if you weren't here now.
As if you were dead now, and sorrowful, and distant.
A word then is sufficient, or a smile, to make me happy,
Happy that it seems so certain that you're present.

Translated by Robert Hass

[The Essential Neruda: Selected Poems]

Pablo Neruda and his third wife Matilde Urrutia (Isla Negra)

Matilde was the inspiration behind Neruda's work 100 Love Sonnets

Tetszel nekem, ha hallgatsz...

Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly távol vagy akkor,

és messziről figyelsz rám, s hangom se hívhat vissza.

Szemeid, úgy tűnik már, hogy szinte elrepültek,

s mintha egy csók bilincse zárulna ajkaidra.

Minden létező tárgyat csordultig tölt a lelkem,

s a tárgyakból te lépsz ki, lelkem ágára búvó

fehér álompillangó, olyan vagy, mint a lelkem,

és olyan, mint a bánat, és mint a mélabús szó.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, és mintha messze volnál.

Panaszod, mint a lepke nesze a levegőben.

És messziről figyelsz rám, és hangod nem ér el hozzám.

Engedd, hogy hallgathassalak, csönded legyen a csöndem.

Engedd, hogy tehozzád is csönded szavával szóljak,

mely egyszerű, mint gyűrű, világos, mint a lámpa.

Olyan vagy, mint az éjjel, néma csillaggal fényes.

Csönded akár a csillag messzi, tiszta magánya.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly messze vagy akkor,

oly távoli és fájó, mintha csak halott volnál.

Ilyenkor egy futó szó, nevetés elegendő.

S vidám vagyok, vidám, hogy nem igaz, s mosolyogsz már.

Simor András fordítása

Pablo Neruda and his second wife Delia del Carril

Poema 15

ME gustas cuando callas porque estás como ausente,
y me oyes desde lejos, y mi voz no te toca.
Parece que los ojos se te hubieran volado
y parece que un beso te cerrara la boca.

Como todas las cosas están llenas de mi alma
emerges de las cosas, llena del alma mía.
Mariposa de sueńo, te pareces a mi alma,
y te pareces a la palabra melancolía.

Me gustas cuando callas y estás como distante.
Y estás como quejándote, mariposa en arrullo.
Y me oyes desde lejos, y mi voz no te alcanza:
déjame que me calle con el silencio tuyo.

Déjame que te hable también con tu silencio
claro como una lámpara, simple como un anillo.
Eres como la noche, callada y constelada.
Tu silencio es de estrella, tan lejano y sencillo.

Me gustas cuando callas porque estás como ausente.
Distante y dolorosa como si hubieras muerto.
Una palabra entonces, una sonrisa bastan.
Y estoy alegre, alegre de que no sea cierto.

..............................................................................................................................................................................................................................

Fernando Pessoa

.
In the terrible night, natural substance of all nights

In the terrible night, natural substance of all nights,
In the night of insomnia, natural substance of all my nights,
I remember, awake in tossing drowsiness,
I remember what I’ve done and what I might have done in life.
I remember, and an anguish
Spreads all through me like a physical chill or a fear,
The irreparable of my past — this is the real corpse.
All the other corpses may very well be illusion.
All the dead may be alive somewhere else,
All my own past moments may be existing somewhere
In the illusion of space and time,
In the falsity of elapsing.

But what I was not, what I did not do, what I did not even dream;
What only now I see I ought to have done,
What only now I clearly see I ought to have been —
This is what is dead beyond all the Gods,
This — and it was, after all, the best of me — is what not even the Gods bring to life…

If at a certain point
I had turned to the left instead of to the right;
If at a certain moment
I had said yes instead of no, or no instead of yes;
If in a certain conversation
I had hit on the phrases which only now, in this half-sleep, I elaborate —
If all this had been so,
I would be different today, and perhaps the whole universe
Would be insensibly brought to be different as well.

But I did not turn in the direction which is irreparably lost,
Not turn or even think of turning, and only now I perceive it;
But I did not say no or say yes, and only now see what I didn’t say;
But the phrases I failed to say surge up in me at present, all of them,
Clear, inevitable, natural,
The conversation gathered in conclusively,
The whole matter resolved…
But only now what never was, nor indeed shall be, hurts.

What I have missed definitely holds no sort of hope
In any sort of metaphysical system.
Maybe I could bring what I have dreamed to some other world,
But could I bring to another world the things I forgot to dream?
These, yes, the dreams going begging, are the real corpse.
I bury it in my heart for ever, for all time, for all universes,
In this night when I can’t sleep and peace encircles me
Like a truth which I’ve no share in,
And the moonlight outside, like a hope I do not have, is invisible to me.

Translated by Jonathan Griffin

[Source: "99 Poems in Translation," selected by Harold Pinter, Anthony Astbury and Geoffrey Godbert]

A SZÖRNYŰ ÉJSZAKÁN

A szörnyű éjszakán, mely minden éjszakák természetes szubsztanciája,
az álmatlanság éjszakáján, mely minden éjszakám természetes szubsztanciája,
fölidézem, ólmos fáradtság közben fenn virrasztva,
fölidézem, amit tettem s amit tehettem volna életemben.
Fölidézem, s közben szorongás
tölti el egész valómat, miként a testben terjedő hideg vagy félelem.
Ami múltamból helyrehozhatatlan, az ám a hulla!
Minden más hulla káprázat lehet.
Minden halott élő lehet másvalahol.
Múltam minden pillanata fennmaradhatott valami más világban,
tér és idő káprázatában,
csalókaságában az elmúló időnek.

De ami nem voltam soha, amit sohase tettem, amiről nem is álmodtam soha,
amiről most látom be csak, hogy meg kellett volna tennem,
amiről most látom csupán világosan, hogy meg kellett volna történnie,
az csakugyan halott, halottabb minden isteneknél,
azt — s bennem voltaképp az volt a legjobb — az istenek sem tudják feltámasztani...

Ha egy ízben
nem jobbra fordultam volna, de balra,
ha egy alkalommal
igent mondottam volna nem helyett, avagy nemet igen helyett,
ha beszélgetés közben
kiejtettem volna a mondatokat, melyeket most félálomban formálgatok,
hogyha így történt volna mindez,
más ember volnék most, s tán az egész világ is
mássá lett volna észrevétlenül.

De nem a visszavonhatatlanul elveszített irányban indultam el,
nem arra fordultam, nem is akartam, és csak most látom ezt,
nem mondtam igent vagy nemet, s hogy mit nem mondtam, csak most jövök rá;
az elmulasztott mondatok pedig csak most támadnak föl belül
világosan, egyszerűen s változhatatlanul,
mikor már rég lezárult a beszélgetés,
és a téma kimerítve...
Mégis most fáj csak, ami nem volt, és ezután se lesz.

Az elmulasztottat megvalósítani nincsen remény
a metafizikai rendszerekben.
Lehet, hogy egy másik világba álmaimat magammal vihetem,
de magammal vihetem-e, amit álmodni elfeledtem?
Igen, a megvalósulatlan álmok, azok ám az igazi hullák!
Szívembe temetem őket örökre, minden időkre, minden világegyetemekre,
ezen az álmatlan éjszakán, ahol nyugalom vesz körül,
mint oly igazság, melyhez nincs közöm,
s künn a holdfény, mint a hozzá nem férhető remény, számomra láthatatlan.

Fordította Kálnoky László

[HESPERIDÁK KERTJE, AZ IBÉRIAI VILÁG KÖLTÉSZETE II., Európa Könyvkiadó, Bp., 1971]
..............................................................................................................................................................................................................................

J. L. Borges (August 24, 1899 – June 14, 1986)

.
EL SUR

Desde uno de tus patios haber mirado
las antiguas estrellas,
desde el banco de
la sombra haber mirado
esas luces dispersas
que mi ignorancia no ha aprendido a nombrar
ni a ordenar en contelaciones,
haber sentido el círculo del agua
en el secreto aljibe,
el olor del jazmín y la madreselva,
el silencio del pájaro dormido,
el arco del zanguán, la humedad
–esas cosas, acaso, son el poema.

One of the last portraits of the Maestro.

THE SOUTH

To have watched from one of your patios
the ancient stars,
from the bench of shadow to have watched
those scattered lights
that my ignorance has learned no names for
nor their places in constellations,
to have heard the note of water
in the cistern,
known the scent of jasmine and honeysuckle,
the silence of the sleeping bird,
the arch of the entrance, the damp
–these things perhaps are the poem.

-Translated by W. S. Merwin

Japan, 1983.

A DÉL
[EL SUR]

Valamelyik udvarodból bámulni
a régesrégi csillagokat,
az árnyék
padján ülve bámulni
ezeket a szórt fényeket,
miket tudatlanságom nem tud megnevezni,
se elhelyezni a csillagképek között,
átérezni a rejtett
ciszterna vízkörét,
a jázmin- és loncillatot,
az alvó madár némaságát,
a tornác boltívét, a nedvességet
- ezekből áll talán a költemény.

Somlyó György fordítása

[J.L. Borges: A homály dícsérete]
..............................................................................................................................................................................................................................

W. S. Merwin (American, b. 1927)

.
HUNGER MOUNTAIN

Who has been to the top of Hunger Mountain and seen what can be seen from there, and returned? The view of The Promised Land. Most who have come to tell went only part way. Many have died part way. And even they have seen things that no one else ever saw, things they could not describe, too hard for the words, and then too hard for them, the witnesses. But certain ones who never forgot and who never sleep gave us their words to eat. They buried their words in us and went away, leaving us hungry, part way.

W.S. Merwin

Photo credit Mark Hanauer

ÉHSÉGHEGY

Ki az, aki járt az Éhséghegy tetején, és látta, ami onnan látható, és visszatért? Az Igéret Földjének képét. Akik eljöttek és beszéltek, majdnem mind csak egy darabját tették meg az útnak. Sokan meghaltak az úton. És még ők is olyanokat láttak, amit soha senki más, amit nem tudtak elmondani, túl sokat a szavaknak és túl sokat maguknak, s tanúknak. De kevesen, akik sohasem felejtettek, és sohasem alusznak, szavaikkal tápláltak bennünket. Szavaikat belénk temették, és elmentek, éhséget hagyva ránk, úton levőkre.

Kodolányi Gyula fordítása

[A létezés hálói, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990]

..............................................................................................................................................................................................................................

Philippe Jaccottet (Swiss, b. June 30, 1925)

.
L'effraie

La nuit est une grande cité endormie
où le vent souffle... Il est venu de loin jusqu'à
l'asile de ce lit. C'est la minuit de juin.
Tu dors, on m'a mené sur ces bords infinis,
le vent secoue le noisetier. Vient cet appel
qui se rapproche et se retire, on jurerait
une lueur fuyant à travers bois, ou bien
les ombres qui tournoient, dit-on, dans les enfers.
(Cet appel dans la nuit d'été, combien de choses
j'en pourrais dire, et de tes yeux...) Mais ce n'est que
l'oiseau nommé l’effraie qui nous appelle au fond
de ces bois de banlieue. Et déjà notre odeur
est celle de la pourriture au petit jour,
déjà sous notre peau si chaude perce l’os,
tandis que sombrent les étoiles au coin des rues.

(L'Effraie, éd. Gallimard, 1953)

 Philippe Jaccottet

ÉS ÁLOMBA MERÜLT...
A gyöngybagoly (L'effraie) című ciklusból


Egy álomba merült világváros az éjjel,
ahol fütyül a szél... Messziről ért az ágy
menedékéhez. Június van, éjfél.
Alszol, határtalan partra vezettek engem,
szél rázza a diófát. Közelít
a hang s távolodik, esküdnél reá,
fák között röpke fény avagy ezek az árnyak,
ahogy rebesgetik, a pokolban kerengnek.
(A nyári éjszaka hangjáról mennyi mindent
mondhatnék  s a szemedről...) De csupán
madárhang szól, a városszéli erdő
mélyén a gyöngybagoly. És virradatkor
szagunk már a bomlásé,
meleg bőrünk böki már a csont,
s az utcasarkon eltűnnek a csillagok.

Rába György fordítása

[In: Francia Költők Antológiája, Magyar Könyvklub, Bp., 1999]

..............................................................................................................................................................................................................................

Franz Kafka (July 3, 1883 – June 3, 1924)

.

The time allotted to you is so short that if you lose one second you have already lost your whole life, for it is no longer, it is always just as long as the time you lose. So if you have started out on a walk, continue it whatever happens; you can only gain, you run no risk, in the end you may fall over a precipice perhaps, but had you turned back after the first steps and run downstairs you would have fallen at once – and not perhaps, but for certain. So if you find nothing in the corridors open the doors, and if you find nothing behind these doors there are more floors, and if you find nothing up there, don’t worry, just leap up another flight of stairs. As long as you don’t stop climbing, the stairs won’t end, under your climbing feet they will go on growing upwards.

–Excerpt from "The Advocates"; translated by Tania and James Stern

Franz Kafka

"Kiszabott időd olyan rövid, hogy ha egyetlen másodpercet vesztesz is, már egész életedet elveszítetted, hiszen az élet nem hosszabb, mindig olyan hosszú csak, amennyi az elvesztegetett időd. Ha tehát elindultál az úton, folytasd minden körülmények között, csak nyerhetsz, nem fenyeget veszedelem, hogy a végén lezuhansz talán, ha azonban már az első lépések után visszafordultál s a lépcsőn lefutottál volna, mindjárt a kezdet kezdetén lezuhansz, nemcsak talán, hanem egész bizonyosan. Ha tehát itt a folyosón semmit sem találsz, nyiss be az ajtókon, ha ezek mögött az ajtók mögött semmit sem találsz, új emeletek jönnek, ha odafönt semmit sem találsz, sebaj, vágj neki újabb lépcsőknek. Amíg nem hagyod abba a följebbhágást, nem maradnak el a lépcsők sem, szüntelen följebb lépő lábad alatt szökkennek fölfelé."

Részlet a "Szószólók"-ból, Tandori Dezső fordítása 

(In: Franz Kafka, Elbeszélések, Európa Könyvkiadó, Bp., 1973)

*

Die dir zugemessene Zeit ist so kurz, daß du, wenn du eine Sekunde verlierst, schon dein ganzes Leben verloren hast, denn es ist nicht länger, es ist immer nur so lang, wie die Zeit, die du verlierst. Hast du also einen Weg begonnen, setze ihn fort, unter allen Umständen, du kannst nur gewinnen, du läufst keine Gefahr, vielleicht wirst du am Ende abstürzen, hättest du aber schon nach den ersten Schritten dich zurückgewendet und wärest die Treppe hinuntergelaufen, wärst du gleich am Anfang abgestürzt und nicht vielleicht, sondern ganz gewiß. Findest du also nichts hier auf den Gängen, öffne die Türen, findest du nichts hinter diesen Türen, gibt es neue Stockwerke, findest du oben nichts, es ist keine Not, schwinge dich neue Treppen hinauf. Solange du nicht zu steigen aufhörst, hören die Stufen nicht auf, unter deinen steigenden Füßen wachsen sie aufwärts. 

(Franz Kafka, Fürsprecher)

..............................................................................................................................................................................................................................

Wisława Szymborska (Polish, born July 2, 1923)

.

Conversation with a Stone

I knock at the stone's front door.
"It's only me, let me come in.
I want to enter your insides,
have a look round,
breathe my fill of you."

"Go away," says the stone.
"I'm shut tight.
Even if you break me to pieces,
we'll all still be closed.
You can grind us to sand,
we still won't let you in."

I knock at the stone's front door.
"It's only me, let me come in.
I've come out of pure curiosity.
Only life can quench it.
I mean to stroll through your palace,
then go calling on a leaf, a drop of water.
I don't have much time.
My mortality should touch you."

"I'm made of stone," says the stone,
"and must therefore keep a straight face.
Go away.
I don't have the muscles to laugh."

I knock at the stone's front door.
"It's only me, let me come in.
I hear you have great empty halls inside you,
unseen, their beauty in vain,
soundless, not echoing anyone's steps.
Admit you don't know them well yourself."

"Great and empty, true enough," says the stone,
"but there isn't any room.
Beautiful, perhaps, but not to the taste
of your poor senses.
You may get to know me, but you'll never know me through.
My whole surface is turned toward you,
all my insides turned away."

I knock at the stone's front door.
"It's only me, let me come in.
I don't seek refuge for eternity.
I'm not unhappy.
I'm not homeless.
My world is worth returning to.
I'll enter and exit empty-handed.

And my proof I was there
will be only words,
which no one will believe."

"You shall not enter," says the stone.
"You lack the sense of taking part.
No other sense can make up for your missing sense of taking part.
Even sight heightened to become all-seeing
will do you no good without a sense of taking part.
You shall not enter, you have only a sense of what that sense should be,
only its seed, imagination."

I knock at the stone's front door.
"It's only me, let me come in.
I haven't got two thousand centuries,
so let me come under your roof."

"If you don't believe me," says the stone,
"just ask the leaf, it will tell you the same.
Ask a drop of water, it will say what the leaf has said.
And, finally, ask a hair from your own head.
I am bursting with laughter, yes, laughter, vast laughter,
although I don't know how to laugh."

I knock at the stone's front door.
"It's only me, let me come in."

"I don't have a door," says the stone.

–translated from the Polish by Stanisław Barańczak and Clare Cavanagh

*

More poems

Wisława Szymborska, Kraków, 2000

Beszélgetés a kővel

Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Be akarok bensődbe lépni,
és körülnézni ott,
belélegezni téged.

- Menj innen - szól a kő.
- Zárva vagyok, nincsen rés rajtam.
Ha darabokra törnek is,
zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk.
Homokká morzsolódva sem
eresztünk be senkit.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.
Csupán kíváncsiság vezet:
egyetlen esélye az élet.
Be akarom járni palotádat,
majd a levél s a vízcsepp bensejét.
Nincs sok időm e feladatra.
Halandóságom indítson meg téged.

- Kőből vagyok - szól a kő -,
arra hivattam, hogy komoly maradjak.
Menj innen.
Nincs nevető-izmom.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.
Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned,
sosem látottak, hasztalanul szépek,
senkinek léptét soha nem visszhangzók.
Valld be, magad se tudsz róluk sokat.

- Üres, nagy termek - szól a kő -,
de nincs bennük számodra hely.
Meglehet: szépek, de a te szegényes
érzékeid föl nem érik.
Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz .
Egész külsőmmel feléd fordulok,
egész bensőmmel elfordulok tőled.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.
Nem keresek benned örök otthont.
Nem vagyok boldogtalan.
Nem vagyok hontalan.
Világom méltó rá, hogy visszatérjek.
Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled:
s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam,
nem mutatok fel mást, csak szavakat,
melyeknek nem hisz senki.

- Nem léphetsz be - szól a kő.
- A részvétel érzéke nincs meg benned.
Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt,
még a mindent-látásig kiélesült tekintet
sem segít rajtad, ha híjával vagy ennek.
Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék,
fejletlen csíra, csak elképzelés.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.
Nem várhatok kétezer századig,
hogy hajlékodba lépjek.

- Ha nekem nem hiszel - szól a kő -,
fordulj a levélhez, azt mondja, amit én.
A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél.
Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát.
Nevetés feszül bennem, óriás nevetés,
bennem, a nevetésre képtelenben.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.

- Nincs ajtóm - szól a kő.

Kerényi Grácia fordítása

..............................................................................................................................................................................................................................

Wisława Szymborska (Polish, born July 2, 1923)

.

PI

The admirable number pi:

three point one four one.

All the following digits are also initial,

five nine two because it never ends.

It can't be comprehended six five three five at a glance,

eight nine by calculation,

seven nine or imagination,

not even three two three eight by wit, that is, by comparison

four six to anything else

two six four three in the world.

The longest snake on earth calls it quits at about forty feet.

Likewise, snakes of myth and legend, though they may hold out a bit longer.

The pageant of digits comprising the number pi

doesn't stop at the page's edge.

It goes on across the table, through the air,

over a wall, a leaf, a bird's nest, clouds, straight into the sky,

through all the bottomless, bloated heavens.

Oh how brief - a mouse tail, a pigtail - is the tail of a comet!

How feeble the star's ray, bent by bumping up against space!

While here we have two three fifteen hundred nineteen

my phone number your shirt size the year

nineteen hundred and seventy-three the sixth floor

the number of inhabitants sixty-five cents

hip measurement two fingers a charade, a code,

in which we find hail to thee, blithe spirit, bird thou never wert

alongside ladies and gentlemen, no cause for alarm,

as well as heaven and earth shall pass away,

but not the number pi, oh, no, nothing doing,

it keeps right on with its rather remarkable five,

its uncommonly fine eight,

its far from final seven,

nudging, always nudging a sluggish eternity

to continue.

-translated from the Polish by Stanisław Barańczak and Clare Cavanagh

 Wisława Szymborska

Liczba Pi

Podziwu godna liczba Pi
trzy koma jeden cztery jeden.
Wszystkie jej dalsze cyfry też są początkowe,
pięć dziewięć dwa ponieważ nigdy się nie kończy.
Nie pozwala się objąć sześć pięć trzy pięć spojrzeniem
osiem dziewięć obliczeniem
siedem dziewięć wyobraźnią,
a nawet trzy dwa trzy osiem żartem, czyli porównaniem
cztery sześć do czegokolwiek
dwa sześć cztery trzy na świecie.
Najdłuższy ziemski wąż po kilkunastu metrach się urywa
podobnie, choć trochę później, czynią węże bajeczne.
Korowód cyfr składających się na liczbę Pi
nie zatrzymuje się na brzegu kartki,
potrafi ciągnąc się po stole, przez powietrze,
przez mur, liść, gniazdo ptasie, chmury, prosto w niebo,
przez całą nieba wzdętość i bezdenność.
O, jak krótki, wprost mysi, jest warkocz komety!
Jak wątły promień gwiazdy, że zakrzywia się w lada przestrzeni!
A tu dwa trzy piętnaście trzysta dziewiętnaście
mój numer telefonu twój numer koszuli
rok tysiąc dziewięćset siedemdziesiąty trzeci szóste piętro
ilość mieszkańców sześćdziesiąt pięć groszy
obwód w biodrach dwa palce szarada i szyfr,
w którym słowiczku mój a leć, a piej
oraz uprasza się zachować spokój,
a także ziemia i niebo przeminą,
ale nie liczba Pi, co to to nie,
ona wciąż swoje niezłe jeszcze pięć,
nie byle jakie osiem,
nieostatnie siedem,
przynaglając, ach, przynaglając gnuśną wieczność
do trwania.

................................................................................................................................................................................................................................

Ernő Szép (Hungarian, June 30, 1884. – Oct. 2, 1953)

.

The first, but not the last crime

It was a crime for me to be born. What pain I caused an unknown strange poor woman, my mother. I cannot conceive of how much pain it must have been for this woman to give birth, all my heart senses of it is what a seismograph picks up from an earthquake in Australia. I made my mother’s face more worn, I mangled her breasts, I was to the detriment of her belly and her whole Eve-like beauty. I truly do not recall that I asked to come into the world the way that I did. No, I did not choose this way and means of breaking and entering into life; that my being called to earth should happen that way was not at all to my taste. No matter, that was how it happened all the same, and no amount of air will wash off me the first of the cruel acts that I committed against a frail woman.

Never, oh never

I prepared myself not to look at anybody with an air of indifference, only ever smiling. I also prepared myself always to greet anyone I might see, familiar or not, and in foreign countries and on railway trains I would exchange a few words with every man, woman and child so that we might hear one another’s voices, and I would part from them for ever with a tear in my eyes, because we all die. I made up my mind that I would never complain about anything to anybody but would tell some acceptable lie if I had to talk about myself, and I also made up my mind that in company I would not express an opinion on any matters of reality, I would only unbutton my heart, so people would fall into a reverie from hearing me talk as from hearing music, and so that they would chortle in delight when I spoke and be beside themselves from surprise and enthusiastic and awaken from a hard night of life to an easy morning of dreams. And I counted on rapping on every window and wishing the hidden residents a good day. And I wanted to stuff live flowers in all my pockets, violets, lilies-of-the-valley and sweet-scented little marguerites, so as to be able to toss a flower at every stranger in the streets.

I did not do it.

-Translated by Tim Wilkinson

Excerpts from Ernő Szép: Bűneim, Budapest: Athenaeum, 1924 
(HLO)
..............................................................................................................................................................................................................................