J. L. Borges (August 24, 1899 – June 14, 1986)

.
EL SUR

Desde uno de tus patios haber mirado
las antiguas estrellas,
desde el banco de
la sombra haber mirado
esas luces dispersas
que mi ignorancia no ha aprendido a nombrar
ni a ordenar en contelaciones,
haber sentido el círculo del agua
en el secreto aljibe,
el olor del jazmín y la madreselva,
el silencio del pájaro dormido,
el arco del zanguán, la humedad
–esas cosas, acaso, son el poema.

One of the last portraits of the Maestro.

THE SOUTH

To have watched from one of your patios
the ancient stars,
from the bench of shadow to have watched
those scattered lights
that my ignorance has learned no names for
nor their places in constellations,
to have heard the note of water
in the cistern,
known the scent of jasmine and honeysuckle,
the silence of the sleeping bird,
the arch of the entrance, the damp
–these things perhaps are the poem.

-Translated by W. S. Merwin

Japan, 1983.

A DÉL
[EL SUR]

Valamelyik udvarodból bámulni
a régesrégi csillagokat,
az árnyék
padján ülve bámulni
ezeket a szórt fényeket,
miket tudatlanságom nem tud megnevezni,
se elhelyezni a csillagképek között,
átérezni a rejtett
ciszterna vízkörét,
a jázmin- és loncillatot,
az alvó madár némaságát,
a tornác boltívét, a nedvességet
- ezekből áll talán a költemény.

Somlyó György fordítása

[J.L. Borges: A homály dícsérete]
..............................................................................................................................................................................................................................

W. S. Merwin (American, b. 1927)

.
HUNGER MOUNTAIN

Who has been to the top of Hunger Mountain and seen what can be seen from there, and returned? The view of The Promised Land. Most who have come to tell went only part way. Many have died part way. And even they have seen things that no one else ever saw, things they could not describe, too hard for the words, and then too hard for them, the witnesses. But certain ones who never forgot and who never sleep gave us their words to eat. They buried their words in us and went away, leaving us hungry, part way.

W.S. Merwin

Photo credit Mark Hanauer

ÉHSÉGHEGY

Ki az, aki járt az Éhséghegy tetején, és látta, ami onnan látható, és visszatért? Az Igéret Földjének képét. Akik eljöttek és beszéltek, majdnem mind csak egy darabját tették meg az útnak. Sokan meghaltak az úton. És még ők is olyanokat láttak, amit soha senki más, amit nem tudtak elmondani, túl sokat a szavaknak és túl sokat maguknak, s tanúknak. De kevesen, akik sohasem felejtettek, és sohasem alusznak, szavaikkal tápláltak bennünket. Szavaikat belénk temették, és elmentek, éhséget hagyva ránk, úton levőkre.

Kodolányi Gyula fordítása

[A létezés hálói, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990]

..............................................................................................................................................................................................................................

Philippe Jaccottet (Swiss, b. June 30, 1925)

.
L'effraie

La nuit est une grande cité endormie
où le vent souffle... Il est venu de loin jusqu'à
l'asile de ce lit. C'est la minuit de juin.
Tu dors, on m'a mené sur ces bords infinis,
le vent secoue le noisetier. Vient cet appel
qui se rapproche et se retire, on jurerait
une lueur fuyant à travers bois, ou bien
les ombres qui tournoient, dit-on, dans les enfers.
(Cet appel dans la nuit d'été, combien de choses
j'en pourrais dire, et de tes yeux...) Mais ce n'est que
l'oiseau nommé l’effraie qui nous appelle au fond
de ces bois de banlieue. Et déjà notre odeur
est celle de la pourriture au petit jour,
déjà sous notre peau si chaude perce l’os,
tandis que sombrent les étoiles au coin des rues.

(L'Effraie, éd. Gallimard, 1953)

 Philippe Jaccottet

ÉS ÁLOMBA MERÜLT...
A gyöngybagoly (L'effraie) című ciklusból


Egy álomba merült világváros az éjjel,
ahol fütyül a szél... Messziről ért az ágy
menedékéhez. Június van, éjfél.
Alszol, határtalan partra vezettek engem,
szél rázza a diófát. Közelít
a hang s távolodik, esküdnél reá,
fák között röpke fény avagy ezek az árnyak,
ahogy rebesgetik, a pokolban kerengnek.
(A nyári éjszaka hangjáról mennyi mindent
mondhatnék  s a szemedről...) De csupán
madárhang szól, a városszéli erdő
mélyén a gyöngybagoly. És virradatkor
szagunk már a bomlásé,
meleg bőrünk böki már a csont,
s az utcasarkon eltűnnek a csillagok.

Rába György fordítása

[In: Francia Költők Antológiája, Magyar Könyvklub, Bp., 1999]

..............................................................................................................................................................................................................................

Franz Kafka (July 3, 1883 – June 3, 1924)

.

The time allotted to you is so short that if you lose one second you have already lost your whole life, for it is no longer, it is always just as long as the time you lose. So if you have started out on a walk, continue it whatever happens; you can only gain, you run no risk, in the end you may fall over a precipice perhaps, but had you turned back after the first steps and run downstairs you would have fallen at once – and not perhaps, but for certain. So if you find nothing in the corridors open the doors, and if you find nothing behind these doors there are more floors, and if you find nothing up there, don’t worry, just leap up another flight of stairs. As long as you don’t stop climbing, the stairs won’t end, under your climbing feet they will go on growing upwards.

–Excerpt from "The Advocates"; translated by Tania and James Stern

Franz Kafka

"Kiszabott időd olyan rövid, hogy ha egyetlen másodpercet vesztesz is, már egész életedet elveszítetted, hiszen az élet nem hosszabb, mindig olyan hosszú csak, amennyi az elvesztegetett időd. Ha tehát elindultál az úton, folytasd minden körülmények között, csak nyerhetsz, nem fenyeget veszedelem, hogy a végén lezuhansz talán, ha azonban már az első lépések után visszafordultál s a lépcsőn lefutottál volna, mindjárt a kezdet kezdetén lezuhansz, nemcsak talán, hanem egész bizonyosan. Ha tehát itt a folyosón semmit sem találsz, nyiss be az ajtókon, ha ezek mögött az ajtók mögött semmit sem találsz, új emeletek jönnek, ha odafönt semmit sem találsz, sebaj, vágj neki újabb lépcsőknek. Amíg nem hagyod abba a följebbhágást, nem maradnak el a lépcsők sem, szüntelen följebb lépő lábad alatt szökkennek fölfelé."

Részlet a "Szószólók"-ból, Tandori Dezső fordítása 

(In: Franz Kafka, Elbeszélések, Európa Könyvkiadó, Bp., 1973)

*

Die dir zugemessene Zeit ist so kurz, daß du, wenn du eine Sekunde verlierst, schon dein ganzes Leben verloren hast, denn es ist nicht länger, es ist immer nur so lang, wie die Zeit, die du verlierst. Hast du also einen Weg begonnen, setze ihn fort, unter allen Umständen, du kannst nur gewinnen, du läufst keine Gefahr, vielleicht wirst du am Ende abstürzen, hättest du aber schon nach den ersten Schritten dich zurückgewendet und wärest die Treppe hinuntergelaufen, wärst du gleich am Anfang abgestürzt und nicht vielleicht, sondern ganz gewiß. Findest du also nichts hier auf den Gängen, öffne die Türen, findest du nichts hinter diesen Türen, gibt es neue Stockwerke, findest du oben nichts, es ist keine Not, schwinge dich neue Treppen hinauf. Solange du nicht zu steigen aufhörst, hören die Stufen nicht auf, unter deinen steigenden Füßen wachsen sie aufwärts. 

(Franz Kafka, Fürsprecher)

..............................................................................................................................................................................................................................

Wisława Szymborska (Polish, born July 2, 1923)

.

Conversation with a Stone

I knock at the stone's front door.
"It's only me, let me come in.
I want to enter your insides,
have a look round,
breathe my fill of you."

"Go away," says the stone.
"I'm shut tight.
Even if you break me to pieces,
we'll all still be closed.
You can grind us to sand,
we still won't let you in."

I knock at the stone's front door.
"It's only me, let me come in.
I've come out of pure curiosity.
Only life can quench it.
I mean to stroll through your palace,
then go calling on a leaf, a drop of water.
I don't have much time.
My mortality should touch you."

"I'm made of stone," says the stone,
"and must therefore keep a straight face.
Go away.
I don't have the muscles to laugh."

I knock at the stone's front door.
"It's only me, let me come in.
I hear you have great empty halls inside you,
unseen, their beauty in vain,
soundless, not echoing anyone's steps.
Admit you don't know them well yourself."

"Great and empty, true enough," says the stone,
"but there isn't any room.
Beautiful, perhaps, but not to the taste
of your poor senses.
You may get to know me, but you'll never know me through.
My whole surface is turned toward you,
all my insides turned away."

I knock at the stone's front door.
"It's only me, let me come in.
I don't seek refuge for eternity.
I'm not unhappy.
I'm not homeless.
My world is worth returning to.
I'll enter and exit empty-handed.

And my proof I was there
will be only words,
which no one will believe."

"You shall not enter," says the stone.
"You lack the sense of taking part.
No other sense can make up for your missing sense of taking part.
Even sight heightened to become all-seeing
will do you no good without a sense of taking part.
You shall not enter, you have only a sense of what that sense should be,
only its seed, imagination."

I knock at the stone's front door.
"It's only me, let me come in.
I haven't got two thousand centuries,
so let me come under your roof."

"If you don't believe me," says the stone,
"just ask the leaf, it will tell you the same.
Ask a drop of water, it will say what the leaf has said.
And, finally, ask a hair from your own head.
I am bursting with laughter, yes, laughter, vast laughter,
although I don't know how to laugh."

I knock at the stone's front door.
"It's only me, let me come in."

"I don't have a door," says the stone.

–translated from the Polish by Stanisław Barańczak and Clare Cavanagh

*

More poems

Wisława Szymborska, Kraków, 2000

Beszélgetés a kővel

Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Be akarok bensődbe lépni,
és körülnézni ott,
belélegezni téged.

- Menj innen - szól a kő.
- Zárva vagyok, nincsen rés rajtam.
Ha darabokra törnek is,
zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk.
Homokká morzsolódva sem
eresztünk be senkit.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.
Csupán kíváncsiság vezet:
egyetlen esélye az élet.
Be akarom járni palotádat,
majd a levél s a vízcsepp bensejét.
Nincs sok időm e feladatra.
Halandóságom indítson meg téged.

- Kőből vagyok - szól a kő -,
arra hivattam, hogy komoly maradjak.
Menj innen.
Nincs nevető-izmom.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.
Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned,
sosem látottak, hasztalanul szépek,
senkinek léptét soha nem visszhangzók.
Valld be, magad se tudsz róluk sokat.

- Üres, nagy termek - szól a kő -,
de nincs bennük számodra hely.
Meglehet: szépek, de a te szegényes
érzékeid föl nem érik.
Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz .
Egész külsőmmel feléd fordulok,
egész bensőmmel elfordulok tőled.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.
Nem keresek benned örök otthont.
Nem vagyok boldogtalan.
Nem vagyok hontalan.
Világom méltó rá, hogy visszatérjek.
Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled:
s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam,
nem mutatok fel mást, csak szavakat,
melyeknek nem hisz senki.

- Nem léphetsz be - szól a kő.
- A részvétel érzéke nincs meg benned.
Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt,
még a mindent-látásig kiélesült tekintet
sem segít rajtad, ha híjával vagy ennek.
Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék,
fejletlen csíra, csak elképzelés.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.
Nem várhatok kétezer századig,
hogy hajlékodba lépjek.

- Ha nekem nem hiszel - szól a kő -,
fordulj a levélhez, azt mondja, amit én.
A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél.
Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát.
Nevetés feszül bennem, óriás nevetés,
bennem, a nevetésre képtelenben.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.

- Nincs ajtóm - szól a kő.

Kerényi Grácia fordítása

..............................................................................................................................................................................................................................

Wisława Szymborska (Polish, born July 2, 1923)

.

PI

The admirable number pi:

three point one four one.

All the following digits are also initial,

five nine two because it never ends.

It can't be comprehended six five three five at a glance,

eight nine by calculation,

seven nine or imagination,

not even three two three eight by wit, that is, by comparison

four six to anything else

two six four three in the world.

The longest snake on earth calls it quits at about forty feet.

Likewise, snakes of myth and legend, though they may hold out a bit longer.

The pageant of digits comprising the number pi

doesn't stop at the page's edge.

It goes on across the table, through the air,

over a wall, a leaf, a bird's nest, clouds, straight into the sky,

through all the bottomless, bloated heavens.

Oh how brief - a mouse tail, a pigtail - is the tail of a comet!

How feeble the star's ray, bent by bumping up against space!

While here we have two three fifteen hundred nineteen

my phone number your shirt size the year

nineteen hundred and seventy-three the sixth floor

the number of inhabitants sixty-five cents

hip measurement two fingers a charade, a code,

in which we find hail to thee, blithe spirit, bird thou never wert

alongside ladies and gentlemen, no cause for alarm,

as well as heaven and earth shall pass away,

but not the number pi, oh, no, nothing doing,

it keeps right on with its rather remarkable five,

its uncommonly fine eight,

its far from final seven,

nudging, always nudging a sluggish eternity

to continue.

-translated from the Polish by Stanisław Barańczak and Clare Cavanagh

 Wisława Szymborska

Liczba Pi

Podziwu godna liczba Pi
trzy koma jeden cztery jeden.
Wszystkie jej dalsze cyfry też są początkowe,
pięć dziewięć dwa ponieważ nigdy się nie kończy.
Nie pozwala się objąć sześć pięć trzy pięć spojrzeniem
osiem dziewięć obliczeniem
siedem dziewięć wyobraźnią,
a nawet trzy dwa trzy osiem żartem, czyli porównaniem
cztery sześć do czegokolwiek
dwa sześć cztery trzy na świecie.
Najdłuższy ziemski wąż po kilkunastu metrach się urywa
podobnie, choć trochę później, czynią węże bajeczne.
Korowód cyfr składających się na liczbę Pi
nie zatrzymuje się na brzegu kartki,
potrafi ciągnąc się po stole, przez powietrze,
przez mur, liść, gniazdo ptasie, chmury, prosto w niebo,
przez całą nieba wzdętość i bezdenność.
O, jak krótki, wprost mysi, jest warkocz komety!
Jak wątły promień gwiazdy, że zakrzywia się w lada przestrzeni!
A tu dwa trzy piętnaście trzysta dziewiętnaście
mój numer telefonu twój numer koszuli
rok tysiąc dziewięćset siedemdziesiąty trzeci szóste piętro
ilość mieszkańców sześćdziesiąt pięć groszy
obwód w biodrach dwa palce szarada i szyfr,
w którym słowiczku mój a leć, a piej
oraz uprasza się zachować spokój,
a także ziemia i niebo przeminą,
ale nie liczba Pi, co to to nie,
ona wciąż swoje niezłe jeszcze pięć,
nie byle jakie osiem,
nieostatnie siedem,
przynaglając, ach, przynaglając gnuśną wieczność
do trwania.

................................................................................................................................................................................................................................

Ernő Szép (Hungarian, June 30, 1884. – Oct. 2, 1953)

.

The first, but not the last crime

It was a crime for me to be born. What pain I caused an unknown strange poor woman, my mother. I cannot conceive of how much pain it must have been for this woman to give birth, all my heart senses of it is what a seismograph picks up from an earthquake in Australia. I made my mother’s face more worn, I mangled her breasts, I was to the detriment of her belly and her whole Eve-like beauty. I truly do not recall that I asked to come into the world the way that I did. No, I did not choose this way and means of breaking and entering into life; that my being called to earth should happen that way was not at all to my taste. No matter, that was how it happened all the same, and no amount of air will wash off me the first of the cruel acts that I committed against a frail woman.

Never, oh never

I prepared myself not to look at anybody with an air of indifference, only ever smiling. I also prepared myself always to greet anyone I might see, familiar or not, and in foreign countries and on railway trains I would exchange a few words with every man, woman and child so that we might hear one another’s voices, and I would part from them for ever with a tear in my eyes, because we all die. I made up my mind that I would never complain about anything to anybody but would tell some acceptable lie if I had to talk about myself, and I also made up my mind that in company I would not express an opinion on any matters of reality, I would only unbutton my heart, so people would fall into a reverie from hearing me talk as from hearing music, and so that they would chortle in delight when I spoke and be beside themselves from surprise and enthusiastic and awaken from a hard night of life to an easy morning of dreams. And I counted on rapping on every window and wishing the hidden residents a good day. And I wanted to stuff live flowers in all my pockets, violets, lilies-of-the-valley and sweet-scented little marguerites, so as to be able to toss a flower at every stranger in the streets.

I did not do it.

-Translated by Tim Wilkinson

Excerpts from Ernő Szép: Bűneim, Budapest: Athenaeum, 1924 
(HLO)
..............................................................................................................................................................................................................................

Czesław Miłosz (Polish, June 30, 1911 - Aug. 14, 2004)

 (Polish poet, prose writer and translator of Lithuanian origin, June 30, 1911 - Aug. 14, 2004)
.

Ars poetica?

I have always aspired to a more spacious form
that would be free from the claims of poetry or prose
and would let us understand each other without exposing
the author or reader to sublime agonies.

In the very essence of poetry there is something indecent:
a thing is brought forth which we didn't know we had in us,
so we blink our eyes, as if a tiger had sprung out
and stood in the light, lashing his tail.

That's why poetry is rightly said to be dictated by a daimonion,
though it's an exaggeration to maintain that he must be an angel.
It's hard to guess where that pride of poets comes from,
when so often they're put to shame by the disclosure of their frailty.

What reasonable man would like to be a city of demons,
who behave as if they were at home, speak in many tongues,
and who, not satisfied with stealing his lips or hand,
work at changing his destiny for their convenience?

It's true that what is morbid is highly valued today,
and so you may think that I am only joking
or that I've devised just one more means
of praising Art with the help of irony.

There was a time when only wise books were read,
helping us to bear our pain and misery.
This, after all, is not quite the same
as leafing through a thousand works fresh from psychiatric clinics.

And yet the world is different from what it seems to be
and we are other than how we see ourselves in our ravings.
People therefore preserve silent integrity,
thus earning the respect of their relatives and neighbors.

The purpose of poetry is to remind us
how difficult it is to remain just one person,
for our house is open, there are no keys in the doors,
and invisible guests come in and out at will.

What I'm saying here is not, I agree, poetry,
as poems should be written rarely and reluctantly,
under unbearable duress and only with the hope
that good spirits, not evil ones, choose us for their instrument.

 -Translated from the Polish by the author and Lillian Vallee

Antanas Sutkus: The Nobel Prize Winner Poet Czesław Miłosz, 1993

Ars Poetica?

Mindig tágas, laza formákra vágytam,
ne legyen túl költészet, se túl próza,
a megértést szolgálja, senkit se téve ki,
se szerzőt, se olvasót, fennköltebb gyötrelemnek.

A költészet mélyén ott a szégyen:
fakad valami belőlünk, s nem tudtuk, hogy bennünk honol,
pislogunk, mintha tigris ugrott volna ki jobbkezünkből
s megállna fényben, farkával csapkodva oldalát.

Joggal mondják ezért, hogy a verset démon diktálja,
túlzás, hogy égi angyal.
Bajos megérteni, honnét a költők gőgje,
ha szégyellik, hogy démonuk kilátszik.

Melyik észlény óhajtana lakóhelyévé válni démonoknak,
kik benne otthonosan mozognak, ezerféle nyelvet beszélnek,
s az sem elég, hogy száját s kezét ellopják,
maguk kedvére akarják alakítani végzetét.

Mivel korunkban a betegeset értékelik,
valaki azt hiheti, tréfálok csupán,
kitaláltam mégegy módot,
hogy a művészeten ironizáljak.

Hajdan a bölcs könyveket szerették,
ezek segítettek elviselni a kínt, a kudarcot.
Merőben más, mint belémerülni
a bolondházból származó megannyi műalkotásba.

De a világ más, mint amilyennek mutatkozik,
és mink is mások vagyunk, mint lázálmainkban.
Az emberek megőrzik hallgatag tisztességüket,
rokonság-szomszédság megbecsülését.

A költészet haszna, hogy eszünkbe hozza,
míly nehéz megmaradnunk ugyanazon személynek,
mert házunk nyitva, nincs kulcs,
láthatatlan vendégek járnak be-ki.

Amit itt dadogok, nem költészet.
Verset írni csak ritkán s kelletlen szabad,
elbírhatatlan kényszer alatt, abban a reményben,
hogy jó és nem rossz szellemek eszközei vagyunk.

Weöres Sándor fordítása

[Czesław Miłosz, Múzsáim palotája, Európa, Bp., 1987]

..............................................................................................................................................................................................................................

Wallace Stevens (American, October 2, 1879 – August 2, 1955))

.
Thirteen Ways of Looking at a Blackbird

I
Among twenty snowy mountains,
The only moving thing
Was the eye of the blackbird.

II
I was of three minds,
Like a tree
In which there are three blackbirds.

III
The blackbird whirled in the autumn winds.
It was a small part of the pantomime.

IV
A man and a woman
Are one.
A man and a woman and a blackbird
Are one.

V
I do not know which to prefer,
The beauty of inflections
Or the beauty of innuendoes,
The blackbird whistling
Or just after.

VI
Icicles filled the long window
With barbaric glass.
The shadow of the blackbird
Crossed it, to and fro.
The mood
Traced in the shadow
An indecipherable cause.

VII
O thin men of Haddam,
Why do you imagine golden birds?
Do you not see how the blackbird
Walks around the feet
Of the women about you?

VIII
I know noble accents
And lucid, inescapable rhythms;
But I know, too,
That the blackbird is involved
In what I know.

IX
When the blackbird flew out of sight,
It marked the edge
Of one of many circles.

X
At the sight of blackbirds
Flying in a green light,
Even the bawds of euphony
Would cry out sharply.

XI
He rode over Connecticut
In a glass coach.
Once, a fear pierced him,
In that he mistook
The shadow of his equipage
For blackbirds.

XII
The river is moving.
The blackbird must be flying.

XIII
It was evening all afternoon.
It was snowing
And it was going to snow.
The blackbird sat
In the cedar-limbs.


 ~


A FEKETERIGÓ TIZENHÁROMFELŐL

I
Húsz havas hegy közt
Egyetlen moccanás:
Feketerigószem.

II
Háromféleképp voltam:
Mint egy fa
Három feketerigóval.

III
Őszi szélben feketerigó kavargott.
Parányi része volt a pantomimnek.

IV
Egy férfi, egy nő:
Egy.
Egy férfi, egy nő, egy feketerigó:
Egy.

V
Nem is tudom, melyik szebb:
A változatok szövevénye
Vagy a sugallatoké,
A feketerigó, mikor énekel
Vagy nyomban utána.

VI
Jégcsapok barbár
Üvege a hosszú ablakon.
A feketerigó árnya
Átvillant rajta kétszer.
Követtem benne
Egy felderíthetetlen
Ok nyomát.

VII
Ó, Haddam cingárai, mért
Képzelődtök arany madarakról?
Nem látjátok, a feketerigó
Hogy jár-kel hölgyeitek
Lábainál?

VIII
Tudok sok ékes hangsúlyt,
Sok fényes, sodró ritmust;
De azt is tudom, hogy
A feketerigó benne van
Abban, amit tudok.

IX
Ahogy a feketerigó eltűnt
A szemhatáron, érintőt
Húzott egy körhöz a sok közül.

X
Ahogy a feketerigók
Zöld fényben szállnak:
Még a széphangzás kerítői is
Hujángatnának a láttán.

XI
Üveghintóban haladt az utas
Connecticuton át.
Megrémült hirtelen:
A kocsi árnyát
Egy csapat
Feketerigónak látta.

XII
A folyó már mozgás.
A feketerigónak szállnia kell.

XIII
Már délutánra este lett.
Havazott, és
Látszott, havazni fog.
A feketerigó ott ült
A cédrus lombjai közt.

Tandori Dezső fordítása

[Wallace Stevens: PASSIÁNSZ A TÖLGYEK ALTT, Európa Könyvkiadó, 1981]

*

A vers Somlyó György fordításában

..............................................................................................................................................................................................................................

Aimé Césaire (Martinican, 26 June 1913 – 17 April 2008)

.
COMPTINE

C'est cette mince pellicule sur le remous du vin mal déposé de la mer
c'est ce grand cabrement des chevaux de la terre
arrêtés à la dernière seconde sur un sursaut du gouffre
c'est ce sable noir qui se saboule au hoquet de l'âbîme
c'est du serpent têtu ce rampement hors naufrage
cette gorgée d'astres revomie en gâteau de lucioles
cette pierre sur l'océan élochant de sa bave
une main tremblante pour oiseaux de passage
ici Soleil et Lune
font les deux roues dentées savamment engrenées
d'un Temps à nous moudre féroce
c'est ce mal être
                  cette fiente
                  ce sanglot de coraux
c'est fondant du ciel mémorable
jusqu'au leurre de nos coeurs rouges à l'aube
ce bec de proie rompant la poitrine inhospitalière
                                                   cage
                                                   et
                                                   marécage
C'est cet émouchet qui blasonne le ciel de midi de nos noirs coeurs planant
           ce rapt
           ce sac
           ce vrac

           cette terre

*

NURSERY RHYME

It is this fine film on the swirls of the cloudy wine of the sea
It is this great rearing of the horses of the earth
halted at the last moment on a gasp of the chasm
it is this black sand which roughs itself up on the hiccup of the abyss
it is this stubborn serpent's crawling out the shipwreck
this mouthful of stars revomited into a cake of fireflies
this stone on the ocean tugging with its drool
at a trembling hand for passing birds
here Sun and Moon
form the two cleverly engaged toothed wheels
of a Time ferocious in grinding us
it is this wretchedness
               these droppings
               this sob of coral reefs
it is alighting from the memorable sky
down onto the lure of our hearts red at dawn
this beak of prey breaking the unwelcoming chest
                                  cage
                                  and
                                  quagmire
It is this kestrel which hovering blazons the noon sky of our black hearts
      this abducting
      this sacking
      this dumping

      this earth

[Source: Aimé Césaire: The Collected Poetry, translated by Clayton Eshleman and Annette Smith]

Aimé Césaire

MONDÓKA

Ez a keskeny filmszalag a bor örvényein
a tenger e rossz lerakodása
a föld e megbrokrosodott lovai amint
az utolsó pillantásban megtorpannak a szakadék peremén
ez a fekete föveny mely ökrendezve kavarog a mélység fölött
ez a kígyó mely konokul mászik a pusztulásba
ez a fénybogár-lepényként visszahányt csillagi korty
reszketve kitárt tenyér a költöző madaraknak
itt Nap és Hold
csak két pontosan egybekapcsolt fogaskereke
a minket ádázul őrlő Időnek
ez az élni-rossz
            ez a ganaj
            ez a korall-sikoly
az emlékezetes égnek e bonbona
hajnalban vöröslő szivünk e csalétke
e ragadozó csőr amely a barátságtalan mellbe belevág
                      karám
                      és
                      ingovány
ez a vércse mely kerengve beírja fekete szivünk déli egét
           e lopott
           e rabolt
           kacatok

           ez ez a föld

Somlyó György fordítása

[In: Somlyó György, AZ UTAZÁS, Magvető Könyvkiadó, 1984]

..............................................................................................................................................................................................................................