Sylvia Plath (American, October 27, 1932 – February 11, 1963)

- 

Last Words 

I do not want a plain box, I want a sarcophagus
With tigery stripes, and a face on it
Round as the moon, to stare up.
I want to be looking at them when they come
Picking among the dumb minerals, the roots.
I see them already -- the pale, star-distance faces.
Now they are nothing, they are not even babies.
I imagine them without fathers or mothers, like the first gods.
They will wonder if I was important.
I should sugar and preserve my days like fruit!
My mirror is clouding over --
A few more breaths, and it will reflect nothing at all.
The flowers and the faces whiten to a sheet.

I do not trust the spirit. It escapes like steam
In dreams, through mouth-hole or eye-hole. I can't stop it.
One day it won't come back. Things aren't like that.
They stay, their little particular lusters
Warmed by much handling. They almost purr.
When the soles of my feet grow cold,
The blue eye of my tortoise will comfort me.
Let me have my copper cooking pots, let my rouge pots
Bloom about me like night flowers, with a good smell.
They will roll me up in bandages, they will store my heart
Under my feet in a neat parcel.
I shall hardly know myself. It will be dark,
And the shine of these small things sweeter than the face of Ishtar.

  Sylvia Plath

           Végszavak

          Nem akarok egyszerű ládát, tigriscsíkos
          Szarkofág kell, arc legyen rajta,
          Holdkerek, hogy fölmeredhessek.
          Látni akarom majd, ha jönnek,
          Vájkálva néma sók közt, a gyökerek.
          Majd látom is őket - sápadt, csillag-távoli arcok.
          Most ők még semmik, még nem is csecsemők.
          Apa-anya nélkül képzelem őket, mint az első isteneket.
          Eltűnődnek majd, fontos voltam-e.
          Cukrozzam napjaim eltett gyümölcsként?
          Tükröm felhősödik -
          Még pár lélegzet, s nem ver vissza semmit.
          Minden virág s arc lepedővé fehérül.

          Nem bízom a lélekben. Gőzként szökik
          Álmokon, szem-száj üregén. Nem tarthatom fel.
          Egy nap nem jön vissza. A dolgok mások.
          Ők maradnak, kis részlet-ragyogásuk
          Fölmelegszik a sok érintéstől. Szinte dorombolnak.
          Ha a talpam áthül és fázik,
          Türkizem kék szeme vígasz.
          Maradjanak velem a rézedények! Piros lábasaim
          Viruljanak körülöttem, jószagú éji virágok.
          Bebugyolálnak majd, szivem odarakják
          A lábam alá, takaros dobozban.
          Alig ismerek magamra. Sötét lesz,
          S az apró dolgok fénye édesebb, mint Istar arca.

         (1961)

          Tandori Dezső fordítása
[Sylvia Plath versei, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2002]
..............................................................................................................................................................................................................................

Boris Pasternak (Russian, February 10, 1890 – May 30, 1960))

-

Winter Night

Snow, snow the whole world over,
Sweeping it, end to end.
The candle burned on the table,
the candle burned.

Like a crowd of summer midges
flying to the flame,
droves of snowflakes swarmed
against the window pane.

Snow-blasts moulded circles,
arrows on the glass.
The candle burned on the table,
the candle burned.

Against the ceiling’s brightness
dark shadows falling,
crossed ankles, crossed wrists,
destinies crossing.

And two shoes dropped
with a thud to the floor,
and waxen tears dropped
from candle to dress.

And in the grey-white, snowy
darkness, all was lost.
The candle burned on the table,
the candle burned.

A draught from the corner
blew: temptation’s heat
raised, like an angel,
a crucifix of wings.

Snow all through February,
and time and again
the candle burned on the table,
the candle burned.

Translated by A. S. Kline

B. Pasternak: Twenty-Two Poems

TÉLI ÉJSZAKA

Förgeteg zúdít vastagon

havat a tájra.

Lobog, lobog az asztalon

a gyertya lángja.

Hópiheraj, mint láng körül

nyáron a lepke,

kerengve ablakomra gyűl

fehér seregbe.

És borul tőle ablakom

zúzos virágba.

Lobog, lobog az asztalon

a gyertya lángja.

Remegő árnyék imbolyog

a mennyezetre.

Keresztbefont lábak, karok,

sorsok - keresztbe.

És két cipő egymás után

koppan a földre.

És végigcsordul a ruhán

a gyertya könnye.

És zuhan a világ vakon

havas homályba.

Lobog, lobog az asztalon

a gyertya lángja.

Néha betör egy szélroham,

feléje nyargal,

s a láng szárnyat bont boldogan,

akár egy angyal.

Február zúdít vastagon

havat a tájra.

Lobog, lobog az asztalon

a gyertya lángja.

Rab Zsuzsa fordítása

[Borisz Paszternak versei, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1979]

..............................................................................................................................................................................................................................

Bertolt Brecht (German, February 10, 1898– August 14, 1956)

-

GROSSE ZEIT, VERTAN

Ich habe gewußt, daß Städte gebaut wurden
Ich bin nicht hingefahren.
Das gehört in die Statistik, dachte ich
Nicht in die Geschichte.

Was sind schon Städte, gebaut
Ohne die Weisheit des Volkes?



Buckower Elegien

NAGY IDŐK, ELSZÚRVA

Tudtam én, hogy városok épülnek
De nem utaztam oda.
Ez a statisztika dolga, gondoltam
Nem a történelemé.

Ugyan mit ér, ha városok épülnek
S a nép ép esze kimarad belőlük?

Garai Gábor fordítása

[Bertolt Brecht versei, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1976; Válogatta és szerkesztette Eörsi István]

..............................................................................................................................................................................................................................

Thomas Bernhard (Austrian, February 9, 1931 – February 12, 1989)

...

The brain is so unfree, and the system, into which the brain is born, is so free, the system so free and my brain so unfree, that system and brain are coming to an end. 


[...]


The reason of the dream fears the reason of love, the reason of power, the reason of death, for the sake of pure reason, which influences no one. ...

 
              -  from The Lunatics       The Inmates  by Thomas Bernhard /  transl. by James Reidel

Thomas Bernhard, 1978
Photo:  Joseph Gallus Rittenberg

Az elme oly korlátolt, és a rendszer, melybe az én elmém beleszületett, oly szabad, a rendszer oly szabad és elmém oly korlátolt, hogy rendszer és elme belepusztul.

 [...]

Az álom értelme retteg a szeretet értelmétől, a hatalom értelmétől, a halál értelmétől, a tiszta értelem kedvéért, melyet senki nem ural. 

      - Az őrültek    A fegyencek (részletek), fordította Erdélyi Z. János


[In: Thomas Bernhard A HOLD KARDJA ALATT, Összegyűjtött versek, Napút Kiadó, Budapest, 2005]

..............................................................................................................................................................................................................................

Amy Lowell (American, February 9, 1874 - May 12, 1925)

~
Falling Snow

The snow whispers around me
And my wooden clogs
Leave holes behind me in the snow.
But no one will pass this way
Seeking my footsteps,
And when the temple bell rings again
They will be covered and gone. 

Hoar-Frost

In the cloud gray mornings
I heard the herons Flying
And when I came into my garden,
My silken outer-garment
Trailed over withered leaves.
A dried leaf crumbles at a touch,
But I have seen many Autumns
With herons blowing like smoke
Across the sky. 

Source: PoemHunter 

Selected Poems of Amy Lowell

Amy Lowell

Source: NYPL Digital Gallery

HÓHULLÁS

A hó susog körülöttem
És facipőm
Gödröket ír mögöttem a hóba.
De senki sem jön erre
Lábam nyomában,
S mire a szentély harangja csendül,
Nyomomat befújja, elnyeli a hó.

DÉR

Felhőszürke reggeleken

Hallottam, szállanak a gémek,

S ahogy kertembe léptem,

Selyemköpönyegem

Hervadt lombokba vágott csíkot.

A száraz levél egy sóhajra összemegy,

De én már sok Őszt láttam,

S a gémek csak húztak, el, mint a füst

Az égen át.

Gergely Ágnes fordításai

[In: Amerikai Költők Antológiája, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1990]

...............................................................................................................................................................................................................................

Elizabeth Bishop (American, February 8, 1911 – October 6, 1979

-

The Imaginary Iceberg

We'd rather have the iceberg than the ship,
although it meant the end of travel.
Although it stood stock-still like cloudy rock
and all the sea were moving marble.
We'd rather have the iceberg than the ship;
we'd rather own this breathing plain of snow
though the ship's sails were laid upon the sea
as the snow lies undissolved upon the water.
O solemn, floating field,
are you aware an iceberg takes repose
with you, and when it wakes may pasture on your snows?

This is a scene a sailor'd give his eyes for.
The ship's ignored. The iceberg rises
and sinks again; its glassy pinnacles
correct elliptics in the sky.
This is a scene where he who treads the boards
is artlessly rhetorical. The curtain
is light enough to rise on finest ropes
that airy twists of snow provide.
The wits of these white peaks
spar with the sun. Its weight the iceberg dares
upon a shifting stage and stands and stares.

The iceberg cuts its facets from within.
Like jewelry from a grave
it saves itself perpetually and adorns
only itself, perhaps the snows
which so surprise us lying on the sea.
Good-bye, we say, good-bye, the ship steers off
where waves give in to one another's waves
and clouds run in a warmer sky.
Icebergs behoove the soul
(both being self-made from elements least visible)
to see them so: fleshed, fair, erected indivisible.

Source: Yale Collection of American Literature, 

Beinecke Rare Book and Manuscript Library

Autor: Louise Crane

~

A képzeletbeli jéghegy

Nem a hajót: a jéghegyet akartuk.
Még ha az útnak véget is vetett.
Bár mint a szikla, állt csak moccanatlan,
körötte áramló márvány: a tenger.
Nem a hajót: a jéghegyet akartuk.
Igen, s ezt a lélegző hómezőt,
bár vitorláink a vizre feküdtek,
ahogy a hó feküdt rajt, olvadatlan.
Ó, szűz, úszó mező,
tudod-e: egy jéghegy pihent meg
nálad, s ébredve tán havad füvén legelhet?

E képért kérd akár szemünk világát...
A hajó mit se számít. A jéghegy fölmerül,
s lesüllyed újra, üvegcsúcsai
javítgatják az ég ellipszisét.
A képben elég a deszkára lépned,
s megadatik a könnyed ékesszólás. A függöny
oly könnyű, hogy a hó szélfútta, légies,
finom zsinórjain is felszalad.
A szellemes, fehér csúcsok a napsütésben
sziporkáznak. Reámerészkedett
a mozgó színre, s most áll a jéghegy s ránkmered.

A jéghegy lapjait belülről metszi ki,
mint drágakő a sírban,
folyton átmenti önmagát, s nem ékít
mást, csak magát, vagy még talán a vízre
hullt hómezőt, melyen úgy meglepődtünk.
Isten veled, mondjuk, mi indulunk
oda, ahol hullám hullám sarkára hág,
és melegebb egeken fut a felhő.
Jéghegy-rokon a lélek
(maguk gyártják maguk a legáttetszőbb elemből),
s jó látnia: tömör, szép, osztatlanul mered föl.

Rakovszky Zsuzsa fordítása
~

[Elizabeth Bishop: A KÉPZELETBELI JÉGHEGY, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1990]

..............................................................................................................................................................................................................................

Jacques Prévert (French, February 4, 1900 - April 11, 1977)

Barbara

Rappelle-toi Barbara
Il pleuvait sans cesse sur Brest ce jour-là
Et tu marchais souriante
Épanouie ravie ruisselante
Sous la pluie
Rappelle-toi Barbara
Il pleuvait sans cesse sur Brest
Et je t'ai croisée rue de Siam
Tu souriais
Et moi je souriais de même
Rappelle-toi Barbara
Toi que je ne connaissais pas
Toi qui ne me connaissais pas
Rappelle-toi
Rappelle-toi quand même ce jour-là
N'oublie pas
Un homme sous un porche s'abritait
Et il a crié ton nom
Barbara
Et tu as couru vers lui sous la pluie
Ruisselante ravie épanouie
Et tu t'es jetée dans ses bras
Rappelle-toi cela Barbara
Et ne m'en veux pas si je te tutoie
Je dis tu a tous ceux que j'aime
Même si je ne les ai vus qu'une seule fois
Je dis tu a tous ceux qui s'aiment
Même si je ne les connais pas
Rappelle-toi Barbara
N'oublie pas
Cette pluie sage et heureuse
Sur ton visage heureux
Sur cette ville heureuse
Cette pluie sur la mer
Sur l'arsenal
Sur le bateau d'Ouessant
Oh Barbara
Quelle connerie la guerre
Qu'es-tu devenue maintenant
Sous cette pluie de fer
De feu d'acier de sang
Et celui qui te serrait dans ses bras
Amoureusement
Est-il mort disparu ou bien encore vivant
Oh Barbara
Il pleut sans cesse sur Brest
Comme il pleuvait avant
Mais ce n'est plus pareil et tout est abîmé
C'est une pluie de deuil terrible et désolée
Ce n'est même plus l'orage
De fer d'acier de sang
Tout simplement des nuages
Qui crèvent comme des chiens
Des chiens qui disparaissent
Au fil de l'eau sur Brest
Et vont pourrir au loin
Au loin très loin de Brest
Dont il ne reste rien.

Brassaï (Halász Gyula): Jacques Prévert au chat (1948)

 ~

Barbara

Emlékszel-e rá Barbara
aznap esett esett és ázott Brest
s te harmat-arccal jöttél
az esőben
kipirultan vidáman ragyogva

Emlékszel-e rá Barbara
esett esett és ázott Brest

a Sziám utcánál elém értél
s rám nevettél

És én is nevettem rád
emlékszel erre Barbara

Rád akit nem ismertelek s nem láttalak soha
Emlékszel erre
emlékszel erre a szép napra

S azt se feledd
hogy egy férfi húzódott meg
egy kapu megett
és hosszan kiáltotta a neved

Barbara

S te megpillantva hogy ott áll
az esőben hozzá futottál
ragyogóan vidáman kipirulva
s belehulltál a karjaiba

Emlékszel erre Barbara

És kérlek ne vedd zokon ha tegezlek
én mindenkit tegezek akit szeretek
még akkor is hogyha először látom
s azokat is tegezem akik szeretik egymást
még akkor is ha nem ismerem őket

Emlékezzél csak Barbara
s el ne feledd soha
azt a csendes boldog esőt
mely akkor ömlött erre a boldog városra
és a te boldog harmat-arcodra

Zuhogott a tengeren is
a lőszertár felett
a cirkálók felett
szakadatlan szakadt szakadt esett

Ó Barbara
micsoda marhaság a háború

Vajon mi lett veled
mikor hullott a vas gyilkoló zápora
a tűz a fém a vér zápora
és azzal aki úgy tartott karjaiba
szerelmesen
meghalt eltűnt vagy él

Ó Barbara

Ma is esik esik és ázik Brest
mint valaha

De ez már egész más eső
hisz minden elmúlt rég
ez a gyász síró fájdalmas esője
nem a fém és a vér
vihara
most már csak a felhők haldoklanak
mint a kutyák
melyeket tovavisz
Brest alól az áramló víz
és elrothadnak valahol az óceán alatt
messzi messzire Bresttől
amelyből csak rom és korom maradt.

Tamkó Sirató Károly fordítása

             [In: Szerelmes Arany Kalendárium, Kozmosz Könyvek, 1965]

A verseket válogatta Kormos István

Pablo Picasso: Portrait de Jacques Prévert

Crayon de couleur

Paris, Musée Picasso

.............................................................................................................................................................................................................................. 

Georg Trakl (Austrian, February 3, 1887 - November 3, 1914)

-
Birth

These mountains: blackness, silence, and snow.
The red hunter climbs down from the forest;
Oh the mossy gaze of the wild thing.

The peace of the mother: under black firs
The sleeping hands open by themselves
When the cold moon seems ready to fall.

The birth of man. Each night
Blue water washes over the rockbase of the cliff;
The fallen angel stares at his reflection with sighs,

Something pale wakes up in a suffocating room.
The eyes
Of the stony old woman shine, two moons.

The cry of the woman in labor. The night troubles
The boy’s sleep with black wings,
With snow, which falls with ease out of the purple
         clouds.

 - translated by James Wright and Robert Bly

 

Georg Trakl

Születés II.

Hegyek: hó és csönd, feketeség.
Pirosan csap ki az erdőből a hajsza;
ó, a mohás tekintetü vad.

Az anya csöndje; fekete fenyvek alatt
megnyílnak a szendergő kezek,
mikor hidegen kibukkan a rom-hold.

Ó, az ember születése. Kéken
morajlik a víz a sziklatorokban;
a bukott angyal sóhajtva nézi a képét.

Valami sápadt ébred a kamra homályán.
Két hold,
a kő-anyóka szeme felragyog.

Ó, a vajúdó sikolya. Fekete szárnnyal
érinti a gyermek homlokát az éj,
bíbor felhőből omlik lágyan a hó.

Lator László fordítása

[Georg Trakl válogatott versei, Kozmosz Könyvek, 1972; Válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket írta Hajnal Gábor]

..............................................................................................................................................................................................................................

Sándor Csoóri (Hungarian, born February 3, 1930)

-
A járdára ejtett szőlőszemben

Gyönyörű ősz volt az idén is, napos november,
     de mindenfelé csak öregek ténferegtek,
lassan mozogtak a verőfényben,
     mint kukoricát morzsoló öklök.
Lesütött szemmel jártam köztük a parkban, a körutakon.
Nem akartam, hogy lássák: az elmúlásra engem
     csak a te újra és újra kitavaszodó
     tested emlékeztet.
A járdára ejtett szőlőszemben is azt kerestem:
hátha meglátom benne édes mozgalmasságod
     utcai jelenetét,
az égbolttal összejátszó mosolyodat,
     körülpillézve sűrűn holtsárga levelekkel.

[Csoóri Sándor: ELKÁRTYÁZOTT KÖPENY, Helikon Kiadó, 200]

Csoóri Sándor

In the Grape Dropped on the Sidewalk

A beautiful autumn again this year, sunny November,
  but only the old idled everywhere,
moved slowly in the bright sunshine,
        like fists shelling corn.
With eyes downcast, I walked among them in the park, the boulevards.
I didn't want them to see: it is only
      your repeatedly blooming body
           that reminds me of mortality.
Even in the grape dropped on the sidewalk, I look for it --
maybe in the street scene of your sweet movement,
          I can catch sight of it --
your smile conniving with the sky,
       encircled thickly with the scum of dead-yellow leaves.

  - translated from the Hungarian by Len Roberts

Sándor Csoóri: Before and After the Fall

..............................................................................................................................................................................................................................

Langston Hughes (American, February 1, 1902 – May 22, 1967)

Dream Variations

To fling my arms wide
In some place of the sun,
To whirl and to dance
Till the white day is done.
Then rest at cool evening
Beneath a tall tree
While night comes on gently,
Dark like me-
That is my dream!

To fling my arms wide
In the face of the sun,
Dance! Whirl! Whirl!
Till the quick day is done.
Rest at pale evening...
A tall, slim tree...
Night coming tenderly
Black like me.

 

Langston Hughes, Chicago, 1941 

Photographer: Gordon Parks

Ábrándos változatok

Karom szélesre tárni

Künn a fényes verőn,

Táncban forogni, várni,

Míg ég a nap, merőn.

A fa alatt, az esten

Merengni szerteszét,

Hogy száll az éj le resten,

Mely, mint én, oly setét - 

Ez álmaimnak álma.

Karom szélesre tárni,

A nap felé, zihálva.

Táncolni egyre! Várni,

Míg fény van szerteszéjjel,

Aztán pihenni kéjjel,

Mint egy fa-csemete,

Ha jő a nyájas éjjel,

Mely, mint én, fekete.

Kosztolányi Dezső fordítása

[Amerikai Költők Antológiája, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1990]

..............................................................................................................................................................................................................................