Elizabeth Bishop (American, February 8, 1911 – October 6, 1979

-

The Imaginary Iceberg

We'd rather have the iceberg than the ship,
although it meant the end of travel.
Although it stood stock-still like cloudy rock
and all the sea were moving marble.
We'd rather have the iceberg than the ship;
we'd rather own this breathing plain of snow
though the ship's sails were laid upon the sea
as the snow lies undissolved upon the water.
O solemn, floating field,
are you aware an iceberg takes repose
with you, and when it wakes may pasture on your snows?

This is a scene a sailor'd give his eyes for.
The ship's ignored. The iceberg rises
and sinks again; its glassy pinnacles
correct elliptics in the sky.
This is a scene where he who treads the boards
is artlessly rhetorical. The curtain
is light enough to rise on finest ropes
that airy twists of snow provide.
The wits of these white peaks
spar with the sun. Its weight the iceberg dares
upon a shifting stage and stands and stares.

The iceberg cuts its facets from within.
Like jewelry from a grave
it saves itself perpetually and adorns
only itself, perhaps the snows
which so surprise us lying on the sea.
Good-bye, we say, good-bye, the ship steers off
where waves give in to one another's waves
and clouds run in a warmer sky.
Icebergs behoove the soul
(both being self-made from elements least visible)
to see them so: fleshed, fair, erected indivisible.

Source: Yale Collection of American Literature, 

Beinecke Rare Book and Manuscript Library

Autor: Louise Crane

~

A képzeletbeli jéghegy

Nem a hajót: a jéghegyet akartuk.
Még ha az útnak véget is vetett.
Bár mint a szikla, állt csak moccanatlan,
körötte áramló márvány: a tenger.
Nem a hajót: a jéghegyet akartuk.
Igen, s ezt a lélegző hómezőt,
bár vitorláink a vizre feküdtek,
ahogy a hó feküdt rajt, olvadatlan.
Ó, szűz, úszó mező,
tudod-e: egy jéghegy pihent meg
nálad, s ébredve tán havad füvén legelhet?

E képért kérd akár szemünk világát...
A hajó mit se számít. A jéghegy fölmerül,
s lesüllyed újra, üvegcsúcsai
javítgatják az ég ellipszisét.
A képben elég a deszkára lépned,
s megadatik a könnyed ékesszólás. A függöny
oly könnyű, hogy a hó szélfútta, légies,
finom zsinórjain is felszalad.
A szellemes, fehér csúcsok a napsütésben
sziporkáznak. Reámerészkedett
a mozgó színre, s most áll a jéghegy s ránkmered.

A jéghegy lapjait belülről metszi ki,
mint drágakő a sírban,
folyton átmenti önmagát, s nem ékít
mást, csak magát, vagy még talán a vízre
hullt hómezőt, melyen úgy meglepődtünk.
Isten veled, mondjuk, mi indulunk
oda, ahol hullám hullám sarkára hág,
és melegebb egeken fut a felhő.
Jéghegy-rokon a lélek
(maguk gyártják maguk a legáttetszőbb elemből),
s jó látnia: tömör, szép, osztatlanul mered föl.

Rakovszky Zsuzsa fordítása
~

[Elizabeth Bishop: A KÉPZELETBELI JÉGHEGY, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1990]

..............................................................................................................................................................................................................................

Jacques Prévert (French, February 4, 1900 - April 11, 1977)

Barbara

Rappelle-toi Barbara
Il pleuvait sans cesse sur Brest ce jour-là
Et tu marchais souriante
Épanouie ravie ruisselante
Sous la pluie
Rappelle-toi Barbara
Il pleuvait sans cesse sur Brest
Et je t'ai croisée rue de Siam
Tu souriais
Et moi je souriais de même
Rappelle-toi Barbara
Toi que je ne connaissais pas
Toi qui ne me connaissais pas
Rappelle-toi
Rappelle-toi quand même ce jour-là
N'oublie pas
Un homme sous un porche s'abritait
Et il a crié ton nom
Barbara
Et tu as couru vers lui sous la pluie
Ruisselante ravie épanouie
Et tu t'es jetée dans ses bras
Rappelle-toi cela Barbara
Et ne m'en veux pas si je te tutoie
Je dis tu a tous ceux que j'aime
Même si je ne les ai vus qu'une seule fois
Je dis tu a tous ceux qui s'aiment
Même si je ne les connais pas
Rappelle-toi Barbara
N'oublie pas
Cette pluie sage et heureuse
Sur ton visage heureux
Sur cette ville heureuse
Cette pluie sur la mer
Sur l'arsenal
Sur le bateau d'Ouessant
Oh Barbara
Quelle connerie la guerre
Qu'es-tu devenue maintenant
Sous cette pluie de fer
De feu d'acier de sang
Et celui qui te serrait dans ses bras
Amoureusement
Est-il mort disparu ou bien encore vivant
Oh Barbara
Il pleut sans cesse sur Brest
Comme il pleuvait avant
Mais ce n'est plus pareil et tout est abîmé
C'est une pluie de deuil terrible et désolée
Ce n'est même plus l'orage
De fer d'acier de sang
Tout simplement des nuages
Qui crèvent comme des chiens
Des chiens qui disparaissent
Au fil de l'eau sur Brest
Et vont pourrir au loin
Au loin très loin de Brest
Dont il ne reste rien.

Brassaï (Halász Gyula): Jacques Prévert au chat (1948)

 ~

Barbara

Emlékszel-e rá Barbara
aznap esett esett és ázott Brest
s te harmat-arccal jöttél
az esőben
kipirultan vidáman ragyogva

Emlékszel-e rá Barbara
esett esett és ázott Brest

a Sziám utcánál elém értél
s rám nevettél

És én is nevettem rád
emlékszel erre Barbara

Rád akit nem ismertelek s nem láttalak soha
Emlékszel erre
emlékszel erre a szép napra

S azt se feledd
hogy egy férfi húzódott meg
egy kapu megett
és hosszan kiáltotta a neved

Barbara

S te megpillantva hogy ott áll
az esőben hozzá futottál
ragyogóan vidáman kipirulva
s belehulltál a karjaiba

Emlékszel erre Barbara

És kérlek ne vedd zokon ha tegezlek
én mindenkit tegezek akit szeretek
még akkor is hogyha először látom
s azokat is tegezem akik szeretik egymást
még akkor is ha nem ismerem őket

Emlékezzél csak Barbara
s el ne feledd soha
azt a csendes boldog esőt
mely akkor ömlött erre a boldog városra
és a te boldog harmat-arcodra

Zuhogott a tengeren is
a lőszertár felett
a cirkálók felett
szakadatlan szakadt szakadt esett

Ó Barbara
micsoda marhaság a háború

Vajon mi lett veled
mikor hullott a vas gyilkoló zápora
a tűz a fém a vér zápora
és azzal aki úgy tartott karjaiba
szerelmesen
meghalt eltűnt vagy él

Ó Barbara

Ma is esik esik és ázik Brest
mint valaha

De ez már egész más eső
hisz minden elmúlt rég
ez a gyász síró fájdalmas esője
nem a fém és a vér
vihara
most már csak a felhők haldoklanak
mint a kutyák
melyeket tovavisz
Brest alól az áramló víz
és elrothadnak valahol az óceán alatt
messzi messzire Bresttől
amelyből csak rom és korom maradt.

Tamkó Sirató Károly fordítása

             [In: Szerelmes Arany Kalendárium, Kozmosz Könyvek, 1965]

A verseket válogatta Kormos István

Pablo Picasso: Portrait de Jacques Prévert

Crayon de couleur

Paris, Musée Picasso

.............................................................................................................................................................................................................................. 

Georg Trakl (Austrian, February 3, 1887 - November 3, 1914)

-
Birth

These mountains: blackness, silence, and snow.
The red hunter climbs down from the forest;
Oh the mossy gaze of the wild thing.

The peace of the mother: under black firs
The sleeping hands open by themselves
When the cold moon seems ready to fall.

The birth of man. Each night
Blue water washes over the rockbase of the cliff;
The fallen angel stares at his reflection with sighs,

Something pale wakes up in a suffocating room.
The eyes
Of the stony old woman shine, two moons.

The cry of the woman in labor. The night troubles
The boy’s sleep with black wings,
With snow, which falls with ease out of the purple
         clouds.

 - translated by James Wright and Robert Bly

 

Georg Trakl

Születés II.

Hegyek: hó és csönd, feketeség.
Pirosan csap ki az erdőből a hajsza;
ó, a mohás tekintetü vad.

Az anya csöndje; fekete fenyvek alatt
megnyílnak a szendergő kezek,
mikor hidegen kibukkan a rom-hold.

Ó, az ember születése. Kéken
morajlik a víz a sziklatorokban;
a bukott angyal sóhajtva nézi a képét.

Valami sápadt ébred a kamra homályán.
Két hold,
a kő-anyóka szeme felragyog.

Ó, a vajúdó sikolya. Fekete szárnnyal
érinti a gyermek homlokát az éj,
bíbor felhőből omlik lágyan a hó.

Lator László fordítása

[Georg Trakl válogatott versei, Kozmosz Könyvek, 1972; Válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket írta Hajnal Gábor]

..............................................................................................................................................................................................................................

Sándor Csoóri (Hungarian, born February 3, 1930)

-
A járdára ejtett szőlőszemben

Gyönyörű ősz volt az idén is, napos november,
     de mindenfelé csak öregek ténferegtek,
lassan mozogtak a verőfényben,
     mint kukoricát morzsoló öklök.
Lesütött szemmel jártam köztük a parkban, a körutakon.
Nem akartam, hogy lássák: az elmúlásra engem
     csak a te újra és újra kitavaszodó
     tested emlékeztet.
A járdára ejtett szőlőszemben is azt kerestem:
hátha meglátom benne édes mozgalmasságod
     utcai jelenetét,
az égbolttal összejátszó mosolyodat,
     körülpillézve sűrűn holtsárga levelekkel.

[Csoóri Sándor: ELKÁRTYÁZOTT KÖPENY, Helikon Kiadó, 200]

Csoóri Sándor

In the Grape Dropped on the Sidewalk

A beautiful autumn again this year, sunny November,
  but only the old idled everywhere,
moved slowly in the bright sunshine,
        like fists shelling corn.
With eyes downcast, I walked among them in the park, the boulevards.
I didn't want them to see: it is only
      your repeatedly blooming body
           that reminds me of mortality.
Even in the grape dropped on the sidewalk, I look for it --
maybe in the street scene of your sweet movement,
          I can catch sight of it --
your smile conniving with the sky,
       encircled thickly with the scum of dead-yellow leaves.

  - translated from the Hungarian by Len Roberts

Sándor Csoóri: Before and After the Fall

..............................................................................................................................................................................................................................

Langston Hughes (American, February 1, 1902 – May 22, 1967)

Dream Variations

To fling my arms wide
In some place of the sun,
To whirl and to dance
Till the white day is done.
Then rest at cool evening
Beneath a tall tree
While night comes on gently,
Dark like me-
That is my dream!

To fling my arms wide
In the face of the sun,
Dance! Whirl! Whirl!
Till the quick day is done.
Rest at pale evening...
A tall, slim tree...
Night coming tenderly
Black like me.

 

Langston Hughes, Chicago, 1941 

Photographer: Gordon Parks

Ábrándos változatok

Karom szélesre tárni

Künn a fényes verőn,

Táncban forogni, várni,

Míg ég a nap, merőn.

A fa alatt, az esten

Merengni szerteszét,

Hogy száll az éj le resten,

Mely, mint én, oly setét - 

Ez álmaimnak álma.

Karom szélesre tárni,

A nap felé, zihálva.

Táncolni egyre! Várni,

Míg fény van szerteszéjjel,

Aztán pihenni kéjjel,

Mint egy fa-csemete,

Ha jő a nyájas éjjel,

Mely, mint én, fekete.

Kosztolányi Dezső fordítása

[Amerikai Költők Antológiája, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1990]

..............................................................................................................................................................................................................................

Thomas Merton (American, January31, 1915 – December 10, 1968)

-

Song

When rain, (sings light) rain has devoured my house
And wind wades through my trees,
The cedars fawn upon the storm with their huge paws.
Silence is louder than a cyclone
In the rude door, my shelter.
And there I eat my air alone
With pure and solitary songs

While others sit in conference.
Their windows grieve, and soon frown
And glass begins to wrinkle with a multitude of water
Till I no longer see their speech
And they no longer know my theatre.
 

Rivers clothe their houses
And hide their naked wisdom.
Their conversations
Go down into the deep like submarines:
Submerge them, with their pale expressions, in my storm.

But I drink rain, drink wind
Distinguish poems
Boiling up out of the cold forest:
Lift to the wind my eyes full of water,
My face and mind, to take their free refreshment.
 

Thus I live on my own land, on my own island
And speak to God, my God, under the doorway
When rain, (sings light) rain has devoured my house
And winds wade through my trees.

Dal

Mikor az eső (zengi a fény) az eső fölfalta a házam
És szél gázol fáim között,
Kapkodnak nagy mancsaikkal a cédrusok.
A csönd hangosabb, mint a ciklon
Az ajtón, mely megóv.
Lám, itt eszem magányosan a levegőt
Tiszta, társtalan dalokkal.

Míg mások tárgyaláson ülnek.
Ablakaik elkomorulnak, hovatovább fenyegetően,
Ráncot vet az üveg, úgy dől a víz rá;
Nem látom végül azt sem, hogy beszélnek,
És nem is sejtik már színházasdimat.

Folyamok húznak paplant házaikra
Fedik el pucér okosságukat.
Témáik oly
Mélyenjárók, mint a tengeralattjárók;
Süllyeszd el őket, viharban és sápadt nagyképüket is velük!

Mert én esőt iszom, szelet iszom,
Meglátom, ahogy a
Hideg erdőből kifordulnak a versek;
Szélbe emelem vízteli szemem
És arcom és agyam és beszívom a frissítőjük.

Így élek tulajdon földemen, tulajdon szigetemen,
S Istenhez szólok, Istenhez a kapubolt alatt,
Mikor az eső (zengi a fény) eső fölfalta a házam
És szél gázol fáim között.

Illyés Gyula fordítása 

[Forrás: terebess.hu]

Photo by Miguel Grinberg

Egy másik fordításban:

Ének

Hull az eső, halkan énekel. Elnyeli házamat

S a fákon keresztül zúg a szél.

Csak a cédrusok hízelegnek a viharnak, hatalmas mancsaikkal.

A csend mégis hangosabb, mint a durva ajtók

Forgószele, a csend az én menedékem,

Ott egyedül falom a levegőt, egyedül

Tiszta és magános énekekkel.

Míg mások konferenciákon üléseznek,

Ablakaik búsulnak és szemöldöküket ráncolják. 

Az üveg is ráncosodni kezd a vizek mögött,

Nem látom már beszédüket,

S ők sem ismerik színjátékomat.

Vizekbe öltöznek házaik,

S elrejtőznek a meztelen bölcsességek.

Tárgyalásaik

Mélybe merülnek, mint a tengeralattjárók.

Sápadt kifejezéseik lemerülnek viharomban.

Én pedig ízlelem az esőt, kortyolgatom a szeleket,

Költeményeket válogatok

A hűvös erdők párái közül,

Esőáztatta szemem a szélbe emelem,

Arcomat és szívemet is, hogy felüdítse őket a szabadság.

Így élek saját földemen, saját szigetemen,

Beszélgetek Istennel, az én Istenemmel a kapuívek alatt,

Míg hull az eső, halkan énekel, elnyeli házamat,

És fáimon keresztül zúg a szél.

Csanád Béla fordítása

[Thomas Merton: Sirató a büszke világért - Válogatott versek 

Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest]

..............................................................................................................................................................................................................................

Anton P. Chekhov (Russian, Jan. 29, 1860 - July 15, 1904)

A CHAMELEON

THE police superintendent Otchumyelov is walking across the market square wearing a new overcoat and carrying a parcel under his arm. A red-haired policeman strides after him with a sieve full of confiscated gooseberries in his hands. There is silence all around. Not a soul in the square... The open doors of the shops and taverns look out upon God's world disconsolately, like hungry mouths; there is not even a beggar near them.

"So you bite, you damned brute?" Otchumyelov hears suddenly. "Lads, don't let him go! Biting is prohibited nowadays! Hold him! ah ... ah!"

There is the sound of a dog yelping. Otchumyelov looks in the direction of the sound and sees a dog, hopping on three legs and looking about her, run out of Pitchugin's timber-yard. A man in a starched cotton shirt, with his waistcoat unbuttoned, is chasing her. He runs after her, and throwing his body forward falls down and seizes the dog by her hind legs. Once more there is a yelping and a shout of "Don't let go!" Sleepy countenances are protruded from the shops, and soon a crowd, which seems to have sprung out of the earth, is gathered round the timber-yard.

"It looks like a row, your honour ..." says the policeman.

Otchumyelov makes a half turn to the left and strides towards the crowd.

He sees the aforementioned man in the unbuttoned waistcoat standing close by the gate of the timber-yard, holding his right hand in the air and displaying a bleeding finger to the crowd. On his half-drunken face there is plainly written: "I'll pay you out, you rogue!" and indeed the very finger has the look of a flag of victory. In this
man Otchumyelov recognises Hryukin, the goldsmith. The culprit who has caused the sensation, a white borzoy puppy with a sharp muzzle and a yellow patch on her back, is sitting on the ground with her fore-paws outstretched in the middle of the crowd, trembling all over. There is an expression of misery and terror in her tearful eyes.

"What's it all about?" Otchumyelov inquires, pushing his way through the crowd. "What are you here for? Why are you waving your finger...? Who was it shouted?"

"I was walking along here, not interfering with anyone, your honour," Hryukin begins, coughing into his fist. "I was talking about firewood to Mitry Mitritch, when this low brute for no rhyme or reason bit my finger....You must excuse me, I am a working man. ... Mine is fine work. I must have damages, for I shan't be able to use this finger for a week, may be. ... It's not even the law, your honour, that one should put up with it from a beast.... If everyone is going to be bitten, life won't be worth living. ..."

"H'm. Very good," says Otchumyelov sternly, coughing and raising his eyebrows. "Very good. Whose dog is it? I won't let this pass! I'll teach them to let their dogs run all over the place! It's time these gentry were looked after, if they won't obey the regulations! When he's fined, the blackguard, I'll teach him what it means to keep dogs and such stray cattle! I'll give him a lesson! ... Yeldyrin," cries the superintendent, addressing the policeman, "find out whose dog this is and draw up a report! And the dog must be strangled. Without delay! It's sure to be mad.... Whose dog is it, I ask?"

"I fancy it's General Zhigalov's," says someone in the crowd.

"General Zhigalov's, h'm. ... Help me off with my coat, Yeldyrin ... it's frightfully hot! It must be a sign of rain. ... There's one thing I can't make out, how it came to bite you?" Otchumyelov turns to Hryukin. "Surely it couldn't reach your finger. It's a little dog, and you are a great hulking fellow! You must have scratched your finger with a nail, and then the idea struck you to get damages for it. We all know ...your sort! I know you devils!"

"He put a cigarette in her face, your honour, for a joke, and she had the sense to snap at him. ... He is a nonsensical fellow, your honour!"

"That's a lie, Squinteye! You didn't see, so why tell lies about it? His honour is a wise gentleman, and will see who is telling lies and who is telling the truth, as in God's sight. ... And if I am lying let the court decide. It's written in the law. ... We are all equal nowadays. My own brother is in the gendarmes ... let me tell you..."

"Don't argue!"

"No, that's not the General's dog," says the policeman, with profound conviction, "the General hasn't got one like that. His are mostly setters."

"Do you know that for a fact?"

"Yes, your honour."

"I know it, too. The General has valuable dogs, thoroughbred, and this is goodness knows what! No coat, no shape. ... A low creature. And to keep a dog like that! ... where's the sense of it. If a dog like that were to turn up in Petersburg or Moscow, do you know what would happen? They would not worry about the law, they would strangle it in a twinkling! You've been injured, Hryukin, and we can't let the matter drop. ... We must give them a lesson! It is high time .... !"

"Yet maybe it is the General's," says the policeman, thinking aloud. "It's not written on its face. ... I saw one like it the other day in his yard."

"It is the General's, that's certain!" says a voice in the crowd.

"H'm, help me on with my overcoat, Yeldyrin, my lad ... the wind's getting up. ... I am cold. ... You take it to the General's, and inquire there. Say I found it and sent it. And tell them not to let it out into the street. ... It may be a valuable dog, and if every swine goes sticking a cigar in its mouth, it will soon be ruined. A dog is a delicate animal. ... And you put your hand down, you blockhead. It's no use your displaying your fool of a finger. It's your own fault...."

"Here comes the General's cook, ask him... Hi, Prohor! Come here, my dear man! Look at this dog... Is it one of yours?"

"What an idea! We have never had one like that!"

"There's no need to waste time asking," says Otchumyelov. "It's a stray dog! There's no need to waste time talking about it.... Since he says it's a stray dog, a stray dog it is.... It must be destroyed, that's all about it."

"It is not our dog," Prohor goes on. "It belongs to the General's brother, who arrived the other day. Our master does not care for hounds. But his honour is fond of them...."

"You don't say his Excellency's brother is here? Vladimir Ivanitch?" inquires Otchumyelov, and his whole face beams with an ecstatic smile. "'Well, I never! And I didn't know! Has he come on a visit?

"Yes."

"Well, I never.... He couldn't stay away from his brother. ... And there I didn't know! So this is his honour's dog? Delighted to hear it.... Take it. It's not a bad pup.... A lively creature.... Snapped at this fellow's finger! Ha-ha-ha.... Come, why are you shivering? Rrr... Rrrr...The rogue's angry... a nice little pup."

Prohor calls the dog, and walks away from the timber-yard with her. The crowd laughs at Hryukin.

"I'll make you smart yet!" Otchumyelov threatens him, and wrapping himself in his greatcoat, goes on his way across the square.

-- Anton Tchekhov: THE COOK'S WEDDING AND OTHER STORIES - A CHAMELEON

Translated by CONSTANCE GARNETT

Антон Павлович Чехов

A. Csehov

KAMÉLEON

Ocsumelov rendőrfelügyelő átvág a piactéren. Új köpeny feszül rajta,kezében kis csomag. Vörös hajú rendőr lépked a nyomában, egy szitát visz, telis-tele elkobzott piszkével. Körül csend... Egy lélek se jár a téren... A boltok és kocsmák nyitott ajtói csüggedten tátognak az Isten világába, mint megannyi éhes száj; még koldusokat se látni körülöttük.

-- Hát harapsz, te bitang! -- hallja egyszer csak Ocsumelov. -- Ne eresszétek, gyerekek! Majd adok én neki harapni! Fogjátok meg! Hé-é!...

Kutyavonítás. Ocsumelov körülnéz és látja. Picsugin faraktárából három lábon sántikálva, hátra-hátranézve, egy kutya szalad ki. Keményített ingű, kitárt mellényes ember a nyomában. Kergeti a kutyát, törzse előredől. Elvágódik a földön, és estében elkapja az eb hátsó lábát.

A kutya megint vonít, újra felhangzik a kiáltás: "Fogjátok meg!"

Álmos ábrázatok jelennek meg a boltajtókban, s egykettőre, mintha a földből nőttek volna ki, tömeg verődött össze a faraktár előtt.
-- Ez rendbontás, nagyságos uram!... -- mondja a rendőr.

Ocsumelov fél fordulatot tesz balra, és megindul a sokadalom felé. A raktár ajtaja előtt ott áll az imént említett kitárt mellényes ember, s jobb kezét a magasba emelve, véres ujját mutatja a tömegnek. Réveteg arcára fenyegetés van írva: "Szíjat hasítok belőled, bitang!" Ujját úgy emeli a magasba, mint valami győzelmi zászlót. Ocsumelov felismeri a férfiban Hrjukin aranyművest. A csoport közepén, mellső lábait szétterpesztve, és egész testében remegve ül a földön a botrány okozója -- egy hegyes pofájú fehér agárkölyök. Háta közepén sárga folt. Nedvező szemében szomorúság és rémület.

-- Mi történik itt? -- kérdi Ocsumelov, utat törve a tömegben. -- Mi ez? Mi van az ujjaddal? Ki kiabált?

-- Megyek, nagyságos uram, mit sem sejtve... -- kezdi Hrjukin, markába köhintve -- Mitrij Mitriccsel a fa miatt... Ez a gyalázatos meg egyszer csak, se szó, se beszéd, beleharap az ujjamba... Engedelmet, én becsületes dolgozó ember vagyok... Kényes munkát végzek. Fizessenek nekem kártérítést, mert én ezt az ujjamat talán egy hétig sem tudom mozdítani... A törvény se mond olyat, nagyságos uram, hogy az embernek mindent el kell tűrnie az állattól... Ha mindegyik harapna, jobb volna az embernek a föld alatt...

-- Hm!... -- No, jól van... -- mondja Ocsumelov szigorúan. Köhint, felrántja a szemöldökét. -- Jól van... -- Kié ez a kutya? Ezt nem hagyom ennyiben! Majd adok én nektek, megtudjátok, szabad-e az utcára ereszteni a kutyákat! Ideje, hogy felfigyeljünk az olyan urakra, akik nem hajlandók alávetni magukat a rendeleteknek! Úgy megbüntetem azt a kötélrevalót, hogy megtudja, mi is az a kutya meg a többi kóbor állat! Megtanítom kesztyűbe dudálni!... Jeldirin -- fordul a vörös hajú rendőrhöz --, járj utána, kié a kutya, és vedd jegyzőkönyvbe! A kutyát pedig agyon kell lőni! De rögtön! Biztosan veszett... Kinek a kutyája ez, azt kérdeztem!

-- Úgy hiszem, Zsigalov tábornoké! -- mondja valaki a tömegben.

-- Zsigalov tábornoké? Hm!... Húzd csak le, Jeldirin, a köpenyemet... Szörnyű ez a hőség! Alighanem eső lesz... Hanem én csak egyet nem értek: hogy haraphatott meg téged ez a kutya? -- fordul Ocsumelov Hrjukinhoz. -- Fel sem éri az ujjadat! Olyan aprócska, te meg hatalmas szál ember vagy! Biztosan szög hasította fel az ujjadat, s csak aztán jutott eszedbe, hogy ezt füllentsd. Tisztában vagyok én az efféle alakokkal! Ismerlek benneteket, gazfickók!

-- Az úgy volt, nagyságos uram, hogy ez szivart dugott a kutya pofájába, tréfából, az meg nem volt bolond, hogy tűrje, megharapta az ujját... Nem fér a bőribe ez az ember, nagyságos uram!

-- Hazudsz, félszemű! Nem is láttad, hát mit jár a szád? A nagyságos úr okos ember, és keresztüllát mindenkin, tudja, ki hazudik, és ki szól igaz lelkéből, mintha az Isten előtt beszélne... Döntse el a bíró, hogy ki hazudott. Írva van a törvényben... Manapság minden ember egyenlő... Az én bátyám a zsandároknál szolgál... ha tudni akarjátok....

-- Ne fecsegj annyit!
-- Nem, ez nem lehet a tábornok kutyája... -- jegyzi meg bölcsen a rendőr. -- Neki nincsenek ilyenfajta kutyái... Kopókat tart.

-- Bizonyos vagy ebben?
-- Egészen bizonyos, nagyságos uram...

-- Magam is úgy tudom. A tábornoknak drága kutyái vannak, fajtiszta kutyái, ez meg, ördög tudja, miféle. A szőre, a formája... nézni is utálatos! Ilyen kutyát tartani! Elment a józan eszetek? Tudjátok, mi várna erre a kutyára Pétervárott vagy Moszkvában? Ott nem néznék ám a törvényt! Egy pillanat alatt lepuffantanák! Te, Hrjukin, károsult vagy, s ne hagyd ennyiben a dolgot!... Móresre kell ezeket tanítani! Éppen ideje...

-- Lehet ám, hogy mégis a tábornoké... -- gondolkodik fennhangon a rendőr. -- Hiszen nincs a pofájára írva... Épp ilyet láttam a múltkor az udvarán.
-- Mondtam én, hogy a tábornoké! -- szólalt meg az előbbi hang.
-- Hm... Terítsd csak rám, Jeldirin, a köpenyemet... Szél támadt, vagy mi... Fázom... Elvezeted a tábornokhoz, és megkérded, az övé-e ez a kutya. Megmondod, hogy én küldtem, az utcán találtam... És mondd meg, hogy ne eresszék ki az utcára... Lehet, hogy drága kutya, s ha mindenféle disznó szivart dug az orra alá, nem jósolok neki hosszú életet. Kényes teremtmény a kutya... Te meg, fajankó, ereszd már le a kezedet! Senki se kíváncsi az ostoba ujjadra. Magad vagy az oka!

-- Itt jön a tábornok szakácsa, majd ő megmondja... Hé, Prohor! Gyere csak ide, kedves! Nézd meg ezt a kutyát... A tiétek?
-- Hogyisne! Mink ilyen korcsot nem tartunk!
-- Mit is kell ezen annyit tanakodni? -- vág a szavába Ocsumelov.
-- Kóbor kutya ez! Nem kell rá annyi szót vesztegetni... Ha én azt mondom, kóbor kutya, akkor kóbor kutya!... Agyon kell lőni, punktum!

-- Nem a mi kutyánk -- folytatja Prohor. -- A tábornok öccséé, aki nemrég érkezett. Az én gazdám nem kedveli az agarakat. Az öccse, az igen...
-- Hát megérkezett a tábornok kedves öccse, Vlagyimir Ivanics?
-- kérdi Ocsumelov, s egész arcán nyájas mosoly ömlik szét. -- Ó, Istenem! Én meg nem is tudtam! Vendégségbe jött?
-- Vendégségbe...
-- Ó, Istenem!... Látni kívánta a bátyuskáját... Én meg nem is tudtam! Hát az ő kutyája? Nagyon örvendek... Vidd haza... Helyes kis kutyuska... Eleven... Hogy megkapta ennek az ujját! Hahaha!... No hát mit remegsz, kutyuska? Hrrr... hrrr... Haragszik a kópé! A kis haszontalan!...

Prohor füttyent a kutyának, s kifordul vele a faraktár udvarából... A tömeg neveti Hrjukint.
-- Gondom lesz még rád! -- fenyegeti meg Ocsumelov. Aztán belebújik a köpenyébe, és továbbmegy a piactéren.

Rab Zsuzsa fordítása
.............................................................................................................................................................................................................................

J. D. Salinger (1919-2010)

 Jerome David Salinger

(1919 - 2010) 

"Boy, when you’re dead, they really fix you up. I hope to hell when I do die somebody has sense enough to just dump me in the river or something. Anything except sticking me in a goddam cemetery. People coming and putting a bunch of flowers on your stomach on Sunday, and all that crap. Who wants flowers when you’re dead? Nobody."

 -- J.D. Salinger, The Catcher in the Rye

"Öregem, ha az ember hulla, akkor igazán gondoskodnak róla, hogy egy helyben maradjon. Ha tényleg meghalok egyszer, remélem, valakinek csak lesz annyi esze, hogy bedobjon egy folyóba, vagy mit tudom én. Mindent, csak ne egy nyavalyás temetőbe. Jönnek vasárnap, egy csomó virágot tesznek az ember hasára, meg ehhez hasonló baromságok. Kinek kell virág, ha egyszer már hulla? Senkinek."

Gyepes Judit fordítása

 -- J.D. Salinger: Zabhegyező

Alapkiadás: Budapest, Európa Könyvkiadó, 1964

..............................................................................................................................................................................................................................

Robert Burns (Scottish, January 25, 1759 – July 21, 1796)

GREEN GROW THE RASHES

[“Man was made when nature was but an apprentice; but woman is the last and most perfect work of nature,” says an old writer, in a rare old book: a passage [215]which expresses the sentiment of Burns; yet it is all but certain, that the Ploughman Bard was unacquainted with “Cupid’s Whirlygig,” where these words are to be found.]

CHORUS.
Green grow the rashes, O!
Green grow the rashes, O!
The sweetest hours that e’er I spend
Are spent amang the lasses, O.

I.
There’s nought but care on ev’ry han’,
In every hour that passes, O:
What signifies the life o’ man,
An’ ’twere na for the lasses, O.

II.
The warly race may riches chase,
An’ riches still may fly them, O;
An’ tho’ at last they catch them fast,
Their hearts can ne’er enjoy them, O.

III.
But gie me a canny hour at e’en,
My arms about my dearie, O;
An’ warly cares, an’ warly men,
May a’ gae tapsalteerie, O.

IV.
For you sae douce, ye sneer at this,
Ye’re nought but senseless asses, O:
The wisest man the warl’ e’er saw,
He dearly lov’d the lasses, O.

V.
Auld Nature swears the lovely dears
Her noblest work she classes, O:
Her ‘prentice han’ she try’d on man,
An’ then she made the lasses, O.

Green grow the rashes, O!
Green grow the rashes, O!
The sweetest hours that e’er I spend
Are spent amang the lasses, O.

Source

Robert Burns by Archibald Skirving

Chalk on paper, 54.90 x 42.50 cm 

National Burns Collection

ZÖLDÜL A SÁS, Ó


KÓRUS
Zöldül a sás, ó!
Zöldül a sás, ó!
Életem csak lányok között,
csak köztük volt csodás, ó!

Gond van és bú mindenfele,
minden óra csapás, ó!
Mit ér a férfi élete,
ha nem dévajkodás, ó!

Szerencsét űz a földi szív
s fut tőle a szerencse, ó!
S mire vagyont szerez a gond,
már nincs öröme benne, ó!

De ha kedvesem ölelem
s csöndes az alkonyóra, ó!
A föld fia s száz bánata
mehet mind a pokolba, ó!

Húzgálod finnyás orrodat,
te, morcos vén szamár, ó!
Bölcs Salamon jól tudta, hogy
létünk dísze a lány, ó!

Ádámot inas gyúrta, de
Évát mester-tudás, ó!
A természet művén a nő
a diadalmi zászló!

KÓRUS
Zöldül a sás, ó!
Zöldül a sás, ó!
Életem csak lányok között,
csak köztük volt csodás, ó!

Szabó Lőrinc fordítása

Forrás
..............................................................................................................................................................................................................................

Derek Walcott (Caribbean, born January 23, 1930)

           EUROPA

          The full moon is so fierce that I can count the
          coconuts' cross-hatched shade on bungalows,
          their white walls raging with insomnia.
          The stars leak drop by drop on the tin plates
          of the sea almonds, and the jeering clouds
          are luminously rumpled as the sheets.
          The surf, insatiably promiscuous,
          groans through the walls; I feel my mind
          whiten to moonlight, altering that form
          which daylight unambiguously designed,
          from a tree to a girl's body bent in foam;
          then, treading close, the black hump of a hill,
          its nostrils softly snorting, nearing the
          naked girl splashing her naked breasts with silver.
          Both would have kept their proper distance still,
          if the chaste moon hadn't swiftly drawn the drapes
          of a dark cloud, coupling their shapes.

          She teases with those flashes, yes, but once
          you yield to human horniness, you see
          through all that moonshine what they really were,
          those gods as seed-bulls, gods as rutting swans
          an overheated farmhand's literature.
          Who ever saw her pale arms hook his horns,
          her thighs clamped tight in their deep-plunging ride,
          watched, in the hiss of the exhausted foam,
          her white flesh constellate to phosphorous
          as in salt darkness beast and woman come?
          Nothing is there, just as it always was,
          but the foam's wedge to the horizon-light,
          then, wire-thin, the studded armature,
          like drops still quivering on his matted hide,
          the hooves and horn-points anagrammed in stars.

(via Windows to the Universe)

 François Boucher: The Rape of Europa, 1747
Oil on canvas, 160 x 193 cm, Musée du Louvre, Paris

             EURÓPA

            A telihold oly ádáz, megszámlálhatom
            a kókuszpálma kereszt-stráfos árnyát
            bungalók álmatlanul vergődő falán.
            Csillagfény csöpög le a mandula
            óntepsijére, gyűrötten ragyognak
            a kaján felhők, mint a lepedők.
            A szabados, mohó hullámverés
            a falon átmorajlik, érzem, elmém
            holdfény-fehér lesz, leveti a formát,
            mit az egyértelmű nappal kiszab,
            lánnyá válik a fa, vízre hajol;
            közeledik felé egy fekete hegyhát,
            orrlyuka halkan horkan, a mezítelen
            leány ezüsttel locskolja a mellét.
            Megtartották volna az illő távolságot,
           de a szűz hold behúzta szövetét egy
           sötét felhőnek, és ők összeértek.

           A lobbanó fénnyel incselkedik a lány,
           de ha engedsz az ember-öklelésnek,
           már látod a holdfényen át, valóban
           mik azok a tenyészbikák, a dürgő hattyúk -
           túlfűtött vágyú béres irodalma.
           Ki látta, hogy a szarvon összezárul
           a karja, combja átkulcsol, míg elmerül,
           ki látta, hogy a sistergő habok közt
           fehér testén csillagok fénylenek fel,
           ahogy vad és asszony jön a sötétben?
           Nincs semmi ott, csak ami mindig is,
           fénylő horizont vonalán a habtaréj,
           és huzalvékony páncél, szegecsekkel,
           s mint remegő cseppek gyékényes búvhelyén,
           paták és szarvak csillag-anagrammja.

           Ferencz Győző fordítása

[In: Angol költők antológiája. Budapest, Magyar Könyvklub, 2000]

[Válogatta, szerkesztette és az életrajzi adatokat írta Kappanyos András]

..............................................................................................................................................................................................................................