Walt Whitman

Walter ('Walt') Whitman by Napoleon Sarony

albumen cabinet card, circa late 1880s - NPG

ROAMING IN THOUGHT
(After reading HEGEL)

Roaming in thought over the Universe, I saw the little that is
         Good steadily hastening towards immortality,
And the vast all that is call'd Evil I saw hastening to merge itself
         and become lost and dead.

MÍG GONDOLATBAN BEBARANGOLTAM

(Hegel olvasása után)

Míg gondolatban bebarangoltam a Mindenséget, láttam

    azt a keveset, ami jó, amint gátolhatatlanul rohan a

    halhatatlanság felé,

S mindazt a mérhetetlen sokat, amelynek neve Rossz, amint

    rohan a pusztulás felé, alámerül s megsemmisül.

1881

Szabó Magda fordítása

Walt Whitman ÉNEK MAGAMRÓL, Kriterion, 1989

.............................................................................................................................................................................................................................

John Ashbery

Late Echo
by John Ashbery

Alone with our madness and favorite flower
We see that there really is nothing left to write about.
Or rather, it is necessary to write about the same old things
In the same way, repeating the same things over and over
For love to continue and be gradually different.

Beehives and ants have to be re-examined eternally
And the color of the day put in
Hundreds of times and varied from summer to winter
For it to get slowed down to the pace of an authentic
Saraband and huddle there, alive and resting.

Only then can the chronic inattention
Of our lives drape itself around us, conciliatory
And with one eye on those long tan plush shadows
That speak so deeply into our unprepared knowledge
Of ourselves, the talking engines of our day.

(source)

John Ashbery
Photo: Steve Pyke
Gelatin silver print, 2005
Published in the New Yorker, November 7, 2005

~

Kései visszhang

Magunkban tébolyunkkal és kedvenc virágunkkal
Belátjuk, hogy nem maradt írnivaló.
Illetve, hogy az írnivaló mindig ugyanaz,
Ugyanúgy ismételni ugyanazt újra és újra
Hogy élhessen a szerelem, és lassan mássá legyen.

Méhbolyokat és hangyákat vizsgálunk újra
Örökké, s a nap színét vesszük számításba
Százszor és százszor, nyáron át télig,
Hogy üteme hihető szarabanddá lassuljon,
És levackolja magát itt, élénk-pihenőn.

Csak ekkor burkolhat körbe életünk
Krónikus figyelmetlensége, békítőn
S fél szemmel a hosszú, puha árnyékokra ügyelve,
Melyek oly mélyen szólnak készületlen
Önismeretünkbe, napjaink beszélgetőgépébe.

Kodolányi Gyula fordítása

In AMERIKAI KÖLTŐK ANTOLÓGIÁJA, Európa Könyvkiadó, 1990

..............................................................................................................................................................................................................................

Irving Layton (Canadian, March 12, 1912 – January 4, 2006)

.
Butterfly on Rock

The large yellow wings, black-fringed,
were motionless

They say the soul of a dead person
will settle like that on the still face

But I thought: The rock has borne this;
this butterfly is the rock’s grace,
its most obstinate and secret desire
to be a thing alive made manifest

Forgot were the two shattered porcupines
I had seen die in the bleak forest.
Pain is unreal; death an illusion:
There is no death in all the land,
I heard my voice cry;
And brought my hand down on the butterfly
And felt the rock move beneath my hand.

The selected poems of Irving Layton

Lepke a sziklán

A szárny sárga volt, fekete szegéllyel,
és rezzenéstelen

Mondják, a holtak lelke ilyen,
a mozdulatlan arcra telepedve

Én úgy gondoltam: a szikla hordta ki;
a szikla dísze ez a lepke,
a kézzelfogható elevenség
makacs és titkos álma

Az erdőbeli két sünt elfeledtem,
ahogy döglődtek ott, agyondobálva.
A fájdalom irreális, a halál illúzió -
hallottam saját hangomat. -
Halál? Nincs is olyan.
S a lepkét kézfedőmmel lefedtem, óvatosan,
és mozgott a szikla kezem alatt.

Imreh András fordítása

[Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat, XLVI. évfolyam, 6. szám 2001. június]
..............................................................................................................................................................................................................................

Wystan Hugh Auden (21 February 1907 – 29 September 1973)

Wystan H. Auden, standing outside gate of his home.

Photographer: Harry Redl, 1969, Kirchstetten, Austria

MUSÉE DES BEAUX ARTS

by Wystan Hugh Auden

About suffering they were never wrong,
The Old Masters: how well they understood
Its human position: how it takes place
While someone else is eating or opening a window or just walking dully along;
How, when the aged are reverently, passionately waiting
For the miraculous birth, there always must be
Children who did not specially want it to happen, skating
On a pond at the edge of the wood:
They never forgot
That even the dreadful martyrdom must run its course
Anyhow in a corner, some untidy spot
Where the dogs go on with their doggy life and the torturer's horse
Scratches its innocent behind on a tree.
In Breughel's Icarus, for instance: how everything turns away
Quite leisurely from the disaster; the ploughman may
Have heard the splash, the forsaken cry,
But for him it was not an important failure; the sun shone
As it had to on the white legs disappearing into the green
Water; and the expensive delicate ship that must have seen
Something amazing, a boy falling out of the sky,
had somewhere to get to and sailed calmly on.

1940

Pieter Brueghel 

Landscape with the Fall of Icarus
c. 1558 (180 Kb); Oil on canvas, mounted on wood, 73.5 x 112 cm; 

Musees royaux des Beaux-Arts de Belgique, Brussels

MUSÉE DES BEAUX ARTS

A szenvedés felől sosem tévedtek ők,
a Régi Mesterek: milyen remekül
ismerték emberi rangját; hogy zajlik le, amíg
más épp táplálkozik, vagy ablakot nyit, vagy épp unottan jár egyedül,
hogy, míg a vének szenvedélyes áhítattal várják
a Csodás Születést, örökké lenni kell oly
gyerkőcöknek, akiknek semmi szükségük erre,
korcsolyázván az erdőszéli tavon:
sosem feledik ők,
hogy még a szörnyű mártírság is valahol a sarokban,
holmi kietlen zugban kell leperegjen,
hová a kutyák kullognak kutyalétükkel, hol a hóhér lova
egy fához dörzsöli ártatlan farát. 
Például Brueghel Icarusában: hogy fordul el minden,
rá sem hederítve, a pusztulástól; hallhatta pedig
a loccsanást az a pór, s a szörnyű kiáltást,
ám a kudarc neki mit se jelentett; a Nap éppúgy
izzott, amiként a fehér, zöld vízbe tünő lábszárra is
egyben; s a fínom-mívű, drága hajónak is, ámbár
látnia kellett holmi furát, egy ifjat lezuhanni az égből:
dolga akadt valahol, s békén továbbsuhant.

Jékely Zoltán fordítása

In ANGOL KÖLTŐK ANTOLÓGIÁJA, Magyar Könyvklub, Budapest, 2000

Válogatta, szerkesztette és az életrajzi jegyzeteket írta Kappanyos András

.............................................................................................................................................................................................................................

Fernando Pessoa: The Book of Disquiet

(...) I often come across pages I wrote in my youth, when I was seventeen or twenty, and some of them reveal an expressive power I can't remember having back then. There are certain phrases and sentences written in the wake of my adolescence that seem like the product of the person I am now, with all that I've learned in the intervening years. I see I'm the same as I was. And since in general I feel that I've greatly progressed from what I was, I wonder where the progress is, if back then I was the same as now. (...)

       My God, my God, who am I watching? How many am I? Who is I? What is this gap between me and myself?

-- translated by Richard Zenith

Fernando Pessoa: The Book of Disquiet 

google book

(...) Gyakorta rábukkanok olyan dolgokra, amelyeket nagyon fiatalon írtam - tizenhét esztendős koromból származó töredékekre, húsz esztendős koromból származó töredékekre. Egyikben-másikban olyan kifejező erő van, amellyel emlékezetem szerint nem rendelkeztem életemnek abban az időszakában. Kamaszkorom után nem sokkal később készült írásaim egyes mondataiban, bizonyos bekezdéseiben akad egy s más, ami olyan hatást kelt, mintha a mai, az évek és a dolgok által kimunkált lényemből fakadna. Rájövök, hogy ugyanaz vagyok, aki voltam. De mert úgy érzem, hogy a mai napig sokat fejlődtem ahhoz képest, ami voltam, azt kérdezem, hol a fejlődés, ha akkor ugyanaz voltam, ami ma vagyok. (...)

    Istenem, Istenem, kit is szemlélek én? Hányan vagyok? Ki az, aki én vagyok? Mi ez a távolság, amely magamtól magamig húzódik?


Pál Ferenc fordítása

Fernando Pessoa (Bernardo Soares) A KÉTSÉGEK KÖNYVE, Kráter, Pomáz, 2007 

............................................................................................................................................................................................................................

Miroslav Holub (Czech poet, immunologist, 13 September 1923 – 14 July 1998)

.
Brief Thoughts on Maps


Albert Szent-Gyorgyi, who knew a lot about maps
    according to which life is on its way somewhere or other,
    told us this story from the war
    due to which history is on its way somewhere or other:

The young lieutenant of a small Hungarian detachment in the Alps
    sent a reconnaissance unit out into the icy wasteland.
    It began to snow
    immediately, snowed for two days and the unit
    did not return. The lieutenant suffered: he had dispatched
    his own people to death.

But the third day the unit came back.
    Where had they been? How had they made their way?
    Yes, they said, we considered ourselves
    lost and waited for the end. And then one of us
    found a map in his pocket. That calmed us down.
    We pitched camp, lasted out the snowstorm and then with the map
    we discovered our bearings.
    And here we are.

The lieutenant borrowed this remarkable map
    and had a good look at it. It was not a map of the Alps
    but of the Pyrenees.

Goodbye now.

-- Times Literary Supplement, February 4, 1977

~

RÖVID ELMÉLKEDÉS A TÉRKÉPEKRŐL

Szentgyörgyi Albert eleget tudott a térképekről,
    amelyek szerint az élet halad. Valamerre.
    Ő mesélte az alábbi háborús történetet,
    s tudvalévő, hogy a történelem a háborúkon keresztül halad. Valamerre.

Az Alpokban valamelyik kis magyar katonai alakulat parancsnoka, egy fiatal hadnagy,
    felderítő járőrt küldött ki a jeges pusztaságba.
    Rögtön ezután
    havazni kezdett, két napig havazott, és a járőr
    nem tért vissza. A hadnagy szenvedett: a halálba
    küldte az embereit.

De harmadnap a felderítő járőr visszatért.
    Hol voltak? Hogy találták meg az utat?
    Igen, felelték a katonák, már
    elveszettnek hittük magunkat és vártuk a véget. De ekkor egyikünk
    térképet talált a zsebében. Ez megnyugtató volt.
    Letáboroztunk, kivártuk a havazás végét, aztán a térkép
    megmutatta a helyes irányt.
    És most itt vagyunk.

A hadnagy elkérte azt a csodálatos térképet, hogy
    áttanulmányozza. Nem az Alpok térképe volt,
    hanem a Pireneusoké.
...
Viszontlátásra.


Zádor András fordítása

In HANG SZÓLÍT, Vigilia Kiadó, Budapest, 1993

Alfred Stieglitz: Kitty Stieglitz, Central Park, New York

1901. Photogravure, 9 9/16 x 11 15/16" (24.3 x 30.4 cm). 

Purchase. © 2009 Estate of Alfred Stieglitz / Artists Rights Society (ARS), New York

..............................................................................................................................................................................................................................

Petőfi Sándor (1823. január 1. - 1849. július 31. ?)

A XIX. század költői

részlet

(...)
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

1847

Petőfi Sándor

(1823. január 1. - 1849. július 31. ?)

...
When all men lift the horn of plenty
in one happy equality,
when all men have an equal station
at the table of justice, and, see
the spiritual light break shining
through the windows of every house
then we can say, no more wandering,
Canaan is here, let us rejoice!

And till then? Till then is no resting,
till then the struggle has no end.
It may be life is unrewarding
for every fighting drop we spend,
but then death comes with gentle kisses
to close our eyes, and softly lowers
our bodies deep into the earth with
pillows of silk and cords of flowers.

Pest, January 1847

Translated by Edwin Morgan

from 'THE POETS OF THE NINETEENTH CENTURY'
Source: babelmatrix.org
..............................................................................................................................................................................................................................

Dennis Brutus (1924-2009)

Dennis Brutus

Nightsong City

by Dennis Brutus

Sleep well, my love, sleep well:
The harbour lights glaze over restless docks,
Police cars cockroach through the tunnel streets;

From the shanties creaking iron-sheets
Violence like a bug-infested rag is tossed
And fear is immanent as sound in the wind-swung bell;

The long day’s anger pants from sand and rocks;
But for this breathing night at least,
My land, my love, sleep well.


Városringató

Jóéjt, szerelmem, szép jóéjszakát:
hagymázas kikötők a nyüzsgő dokk felett,
rendőrautók csótánysora a fulladt utakon,

a kalyibákban vaslemez sikong,
akár a tetves rongy, erőszak hentereg,
és félelem tapad, mint szélbe szélzugás,

kő és homok felgyűlt haragja átliheg
egy szusszanásnyi éjt a házakon,
hazám, szerelmem, szép jóéjszakát.

Gergely Ágnes fordítása


In LÉLEKVESZTŐ Válogatott versfordítások 1954-1984, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986
.............................................................................................................................................................................................................................

Al Purdy - Wilderness Gothic

Across Roblin Lake, two shores away,
they are sheathing the church spire
with new metal. Someone hangs in the sky
over there from a piece of rope,
hammering and fitting God's belly-scratcher,
working his way up along the spire
until there's nothing left to nail on­-
Perhaps the workman's faith reaches beyond:
touches intangibles, wrestles with Jacob,
replacing rotten timber with pine thews,
pounds hard in the blue cave of the sky,
contends heroically with difficult problems
of gravity, sky navigation and mythopoeia,
his volunteer time and labour donated to God,
minus sick benefits of course on a non-union job­-

Fields around are yellowing into harvest,
nestling and fingerling are sky and water borne,
death is yodelling quiet in green woodlots,
and bodies of three young birds have disappeared
in the sub-surface of the new county highway­-

That picture is incomplete, part left out
that might alter the whole Dürer landscape:
gothic ancestors peer from medieval sky,
dour faces trapped in photograph albums escaping
to clop down iron roads with matched greys:
work-sodden wives groping inside their flesh
for what keeps moving and changing and flashing
beyond and past the long frozen Victorian day.
A sign of fire and brimstone? A two-headed calf
born in the barn last night? A sharp female agony?
An age and a faith moving into transition,
the dinner cold and new-baked bread a failure,
deep woods shiver and water drops hang pendant,
double yolked eggs and the house creaks a little­-
Something is about to happen. Leaves are still.
Two shores away, a man hammering in the sky.
Perhaps he will fall.

1968

(Source) 

Al Purdy

(December 30, 1918 – April 21, 2000)

GÓTIKA A VADONBAN

Roblin tavon túl, két parttal arrébb,
bádogozzák a templom tornyát.
Valaki egy kötél végén
lóg a magasban, kopácsol,
illesztgeti Isten lóvakaróját,
araszol fölfelé a tornyon
míg elfogy a szögelnivalója --
a szaki hite tán messzebbre ér:
fogja a meg nem foghatót, Jákobbal kel birokra,
újjal cseréli a korhadt gerendát
keményen sújt a menny kék barlangjában
hősiesen vág neki a nehézkedés,
mítoszgyártás, mennyei hajózás nehéz problémáinak,
munkáját, idejét Istennek ingyen ajánlja,
táppénz sincs persze, nem szakszervezeti meló --

Sárgára érnek körben a mezők,
madárfi, kishal szárnyra, uszonyra kél,
zöld pagonyban nyugton jódlizik a halál,
és három süldőmadár teste eltűnt
az új járási út burkolatában --

De nem teljes a kép, egy rész hiányzik
mi megváltoztatná a düreri tájat:
gótikus ősök bámulnak középkori égből,
fényképalbumok csapdájából szökött, komor arcok
battyognak vasszín utakon, passzoló szürke ruhában:
munkaittas feleségek saját húsukban vájkálva
hiszen mi mozdul, válik, villan
a hosszú, fagyos viktoriánus napon túl.
Kénkő és tűz jele? Múlt éjjel az istállóban
kétfejű borjú született? Éles asszonyi kín?
Kor és hit mozdul, átváltozóban, hűl az ebéd, a friss kenyér keletlen
mély erdők dideregnek vízcsöppek fürtje reszket
tojás sárgája kettős, a ház nyikorog kissé --
Valami készül. Levél se rezzen.
Két parttal arrébb egy ember szögel az egében.
Tán most lezuhan.

Vitéz György fordítása

In GÓTIKA A VADONBAN 
Kanadai angol nyelvű költők, Európa Könyvkiadó, 1983
Válogatta, az utószót s az életrajzi jegyzeteket írta James Steele

.....................................................................................................................................................................................................................................

Rainer Maria Rilke

(4 December 1875 – 29 December 1926)

Die Sonette an Orpheus

13.

Sei allem Abschied voran, als wäre es hinter
dir, wie der Winter, der eben geht.
Denn unter Wintern ist einer so endlos Winter,
daß, überwinternd, dein Herz überhaupt übersteht.

Sei immer tot in Eurydike-, singender steige,
preisender steige zurück in den reinen Bezug.
Hier, unter Schwindenden, sei, im Reiche der Neige,
sei ein klingendes Glas, das sich im Klang schon zerschlug.

Sei - und wisse zugleich des Nicht-Seins Bedingung,
den unendlichen Grund deiner innigen Schwingung,
daß du sie völlig vollziehst dieses einzige Mal.

Zu dem gebrauchten sowohl, wie zum dumpfen und stummen
Vorat der vollen Natur, den unsäglichen Summen,
zähle dich jubelnd hinzu und vernichte die Zahl.

Rainer Maria Rilke, Sommer 1913. Foto: pa/akg

Szonettek Orpheuszhoz
II. rész

13. 


Mindig előzd meg a búcsút, mintha a multad
volna, akár ez a tél, mely messze-siet.
Mert jöhet egy tél s végtelen télbe borulhat,
mindent áttelel és túléli majd a szived.

Légy Eurüdikébe-halott, bukj zengve a mélybe
s szállj föl a dallal, a dicsérettel - örök
légy a tünők közt, légy a mulás menedéke,
tiszta üveg, mely cseng, bár maga összetörött.

Légy, s ne feledd, hogy a nemlét is mire késztet
lendületednek végokaként, hiszen érzed:
egyszeri ez, csak itt lehet messzire szállnod.

Annyira gazdag a Természet s még rejtve világa,
számold e végtelen összegek néma sorába
ujjongva önmagad és töröld el a számot.

Szabó Ede fordítása


Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983
..............................................................................................................................................................................................................................