Richard Berengarten
Volta
... now that dusk falls ...
King sun, rosy cheeked, day’s sovereign coin,
you touch me, and my skin becomes a cornea,
my spine an optic nerve, and my body trembles
half dazzled by the pool of gold you pour
over this sea and city, and I’m blinded.
Here once stood rows – and still I know they stand –
of houses and streets, belonging to another city,
not this one you have utterly transformed.
We walk along the waterfront. The night
fishermen’s boats are ready to set out,
motors chugging, paraffin lamps in the bows,
and the whole town’s out for the promenade,
lovers arm in arm, and young men swaggering,
mothers and fathers, children eating ice‐cream,
old men watching from tables at pavement cafés,
and the darkening hills move closer, like friendly animals.
Sweet evening skyglow, spread on hills and bay,
your arm grazes mine now, as if by accident,
like the touch of this young woman who walks beside me
with heavy hips, small steps and swinging gait,
jet hair swept back, delicate throat and shoulders
deep summer bronzed, and her olive brown eyes laughing.
I drink you, shimmering light, like wine, like music,
as her ancestors have drunk you thousands of years.
Porous city, her name is Eleftheria,
and though your scars are grey flecks in her eyes,
still, at this hour when light and light’s inflections
play subtly in her face as speech or song,
hers is the ancient right to walk this quayside
as instrument and guardian of your light
collecting it in the wells of her deep pupils,
and hers, the darling freedom, to tread you like a dancer.
Darling evening, light thousands of years old,
clear throated singer, lovely as this woman,
how can I not adore the grace you cast
this city and its people in, a mould
that sculptures all it touches, the whole world?
I have become your slave, if not your citizen.
And thirsting to drink you wholly, I would fill
every pore with your radiance, her freedom.
Esti séta
... most, hogy leszáll az alkony ...
Királyi Nap, rózsaszín arcú, a nap fenséges érme,
megérintesz és bőröm szemgolyóvá változik,
gerincem optikus ideggé és testem remeg
félig kábultan az aranyözöntől, amit
vakítón erre a városra és tengerre öntesz.
Régen házak és utcák álltak itt,- és tudom
hogy most is állnak- egy más városnak részei,
nem ezé, amit teljesen átformáltál erőddel.
Sétálunk hát a parton. Az éjjeli
halászok már készítik csónakjaikat,
motoruk berreg, hátul olajlámpások égnek,
s az egész város kijött a sétatérre,
szeretők kart-karba öltve és mind a hetyke ifjak,
anyák-apák, sok fagylaltozó gyerek,
öregek nézik mindezt kirakott asztaloknál,
s mint kezes állatok közelednek az alkonyi dombok.
Esti ég édes fénye hull a dombokra és az öbölre,
karomhoz ér karod most, szinte véletlenül,
mintha ez a mellettem járó fiatalasszony érintene,
aki ringatva nehéz csipőjét, tipegve lép,
fekete haja kontyba fogva, kényes nyaka és vállai
sötétbarnák a naptól, mosolyog olajszín szemével.
Reszkető fény, mint bort vagy zenét, úgy iszlak,
ahogy e nőnek ősei ittak téged évszázadokkal ezelőtt.
Áttetsző város, a nő neve Elefthería,
és bár sebhelyeid csak szürke pontok az ő szemében,
mégis, ilyenkor, mikor a fény, s a fényhajlatok
versként vagy dalként gyöngéden játszanak arcán,
övé az ősi jog, hogy sétáljon itt a parton,
fényeid eszközeként, s egyszersmind őreként,
mély szembogarának kútjába gyűjtve őket,
s övé –a drága szabadságé- a jog, hogy rajtad táncosként taposson.
Estém-kedvesem, s te, többezer éves fényem,
tiszta hangon dalolsz, s elbűvölsz, mint e nő itt,
hogyan bírnám ki, hogy ne imádjam bájadat,
amit e városra s lakóira vetsz, ezt a formát,
ami megmintáz mindent, amit érint, az egész világot?
Rabszolgád lettem, ha már polgárod nem lehetek.
És roppant szomjúsággal irántad, örömest tölteném
be minden pórusom sugaraddal, a szabadság drága ízével.
Gömöri György fordítása
via Wood s lot
.............................................................................................................................................................................................................................
