Afanasy Fet

(Russian, 5 December 1820 — 3 December 1892) 

Ilya Repin: Portrait of the Poet Afanasy Fet. 1882. 

Oil on canvas. The Tretyakov Gallery, Moscow, Russia.

While Lounging In A Chair...

While lounging in a chair, I looked up at the ceiling
Where, teasing my imagination,
A circle hangs above the quiet lamp,
And spins just like a ghostly shadow.

Within the flicker there's a trace of autumn sunset:
As if, above the rooftop and the garden,
Unable to fly off, afraid to land,
Dark flocks of blackbirds circle...

No, it's not wings I hear, but hooves at the front gate!
I hear the trembling hands...
How chill the pallor of a lovely face!
How bitter parting's whisper!

Lost and in silence, I survey the distant road
Beyond the dimming garden,-
While the impatient flock of blackbirds,
Unsheltered, circles still.

© A. Wachtel, I. Kutik and M. Denner

На кресле отвалясь, гляжу на потолок...

 

На кресле отвалясь, гляжу на потолок,
Где, на задор воображенью,
Над лампой тихою подвешенный кружок
Вертится призрачною тенью.

Зари осенней след в мерцанье этом есть:
Над кровлей, кажется, и садом,
Не в силах улететь и не решаясь сесть,
Грачи кружатся темным стадом...

Нет, то не крыльев шум, то кони у крыльца!
Я слышу трепетные руки...
Как бледность холодна прекрасного лица!
Как шепот горестен разлуки!..

Молчу, потерянный, на дальний путь глядя
Из-за темнеющего сада,-
И кружится еще, приюта не найдя,
Грачей встревоженное стадо.

15 декабря 1890

Afanaszij Fet

KARSZÉKBE SÜPPEDEK

Karszékbe süppedek s nézem: a mennyezet
fehérén fénykört írt a lámpa;
ernyője lassan ing - a felgyúlt képzelet
forgó kísértet-árnynak látja.

Őszi alkonyt idéz e sápadt fény-patak:
minthogyha messze, túl a kerten,
kihűlő ég alatt kavargó varjakat
látnék gyászszínű, nagy seregben.

Nem varjú száll: kocsi. A ház elébe ér,
lázas kéz nyomja a kilincset.
Ó, a gyönyörű arc dermedt és gyolcsfehér,
éget a búcsúzó tekintet.

Nézek utána- már az út homályba fúl,
s túl a sötétség ülte kerten
suhognak egyre még, örök-hazátlanul
a varjak, nagy, riadt seregben.

Rab Zsuzsa fordítása 

_____
In: Rab Zsuzsa: Sárkányölő, Magvető, Budapest, 1965 
www.russianpoetry.net



 

Alexander Blok

(Russian, 28 November 1880 – 7 August 1921)

 To the Muse

In your innermost songs there are hidden
Fateful tidings of death.
A curse on sacred commandments,
And a profanation of joy.

And such an alluring strength
That I'm ready to pass on the rumor
That you brought angels down
With your seductive beauty...

And when you mock faith
That dim, purplish-gray
Circle I've seen before
Suddenly blazes above you

Evil or good? - You're thoroughly alien.
People speak of you enigmatically:
For some you are Muse and miracle
For me you are torment and hell.

I don't know why, at dawn,
At the time of my last strength,
Rather than die, I caught sight of your face
And begged your consolation.

I wanted us to be enemies,
So why did you present me
With flowering meadows, the starry vault-
The curse of your beauty?

More treacherous than a northern night,
More heady than golden champagne,
And more fickle than a gypsy's love
Were your terrible caresses...

And there was a fatal delight
In flouting sacred truths,
And my heart was maddened
By this bitter, wormwood passion.

29 December 1912

*

К МУЗЕ

Есть в напевах твоих сокровенных
Роковая о гибели весть.
Есть проклятье заветов священных,
Поругание счастия есть.

И такая влекущая сила,
Что готов я твердить за молвой,
Будто ангелов ты низводила,
Соблазняя своей красотой...

И когда ты смеешься над верой,
Над тобой загорается вдруг
Тот неяркий, пурпурово-серый
И когда-то мной виденный круг.

Зла, добра ли? - Ты вся - не отсюда.
Мудрено про тебя говорят:
Для иных ты - и Муза, и чудо.
Для меня ты - мученье и ад.

Я не знаю, зачем на рассвете,
В час, когда уже не было сил,
Не погиб я, но лик твой заметил
И твоих утешений просил?
Я хотел, чтоб мы были врагами,
Так за что ж подарила мне ты
Луг с цветами и твердь со звездами –
Всё проклятье своей красоты?

И коварнее северной ночи,
И хмельней золотого аи,
И любови цыганской короче
Были страшные ласки твои...

И была роковая отрада
В попираньи заветных святынь,
И безумная сердцу услада -
Эта горькая страсть, как полынь!

 29 декабря 1912

*

A MÚZSÁHOZ

Végzetes-vigasztalan halálok
Híradása titkos éneked.
Testamentumokra szórod átkod,
S földi boldogságunk megveted.

És hatalmad oly erővel árad,
Elhiszem a szóbeszédeket, –
Az angyalokat megbabonáztad,
Szépségednek mind a rabja lett...

És ha a hiten kacagsz te éppen,
Látom újra a fejed fölött
Azt a halvány, bíbor-szürke-kéken,
Fényben égő valahai kört.

Jó vagy, rossz vagy? – Egyiké se lázad.
Bölcsen írták rólad valahol:
Némelyeknek Múzsa és csodás vagy,
Énnekem meg szenvedés, pokol.

Nem tudom, egy virradati órán,
Amidőn erőm már nem maradt,
Mért nem haltam meg, de látva orcád
Kértem a vigasztalásodat?

Nem kívántalak, csak ellenségnek,
Mért is tékozoltad rám kegyed:
Csillagos eget, virágos rétet
És elátkozott szépségedet?

S álnokabb, mint észak zordon éje,
S mámorítóbb, mint arany ayi*,
S kurtább, mint cigánylány szenvedélye,
Szörnyű volt becéző ujjad is...

S könnyű lábbal szentségekre hágva,
Végzetessé vált az örömöm,
S őrület lett szívem kéje-vágya –
Keserű, akárcsak az üröm!

1912. december 19.

*ayi - francia pezsgőfajta

Baka István fordítása

.

Marina Tsvetaeva

(8 October 1892–31 August 1941)

AHOGY A JOBB A BAL KEZET LELI

Ahogy a jobb a bal kezet leli–
lelked a lelkemhez oly közeli.

Összesimultunk, áldott-melegen,
ahogy a jobb a bal szárnyon pihen.

De vihar kél – s pokolmély szakadék
tépi a szárnyunk jobbra s balra szét.

1918. július 10.

Baka István fordítása
 ~

Like right and left arms, here,
Your soul to my soul is near.

In bliss and warmth we to each other cling
Like right wing and left wing.

But whirlwind rises – and lay the abyss
From left to right between the wings!

Translated by Ilya Shambat

*

TEREM A VERS, MINT CSILLAG ÉS A RÓZSA

Terem a vers, mint csillag és a rózsa,
s akár a szépség, oly szükségtelen.
S a koszorús apoteózisokra
csak egy a válasz: – Ki küldte nekem?

Alszunk – s a kőlapon keresztül égi
vendég emel föl négyszirmú csodát.
Értsd meg, világ! A dalnak álma érti
a csillagtörvényt s a virágformulát.

1918. augusztus 14.

Baka István fordítása

~

Poems grow like stars and like roses–
Like beauty not meant for home.
And to the wreaths and the apotheosis
The same answer: Where are they from?

We sleep–and then, as through the cobbles–
The heavens' guest and its four petals loom.
O, world, take note! A sleeping bard discovers
The law of star, the formula of bloom.

1 August 1918

Translated from the Russian by Nina Kossman

* 

VERSEK AZ ÁRVÁNAK

Ment az utcán egy  gyerek,

fagytól kéken reszketett,

ment az utcán egy anyóka,

ő az árvát kézen fogta...

1.

A múló archoz csak keret

a hegyek jeges tiarája.

A várfalon ma kezemet

beletúrtam a borostyán hajába.

Ma fenyőtörzsek rácsa állt

előttem minden utamon keresztbe.

Ma fölvettem egy tulipánt:

mint gyermekáll, simult a tenyerembe.

Rab Zsuzsa fordítása

2.

Ölellek téged hegykoszoruval,

e csipkés gránitkoronával.

(Mulattatlak a szív szavaival –

enyhüljön fojtó éjed álma!)

E hűbéres-kastély köveivel,

a repkény prémmeleg kezével –

tudod, a repkény hány követ ölel

száznégy kezével-csermelyével?

De én se lonc, se repkény nem vagyok!

Még te – ki mindenemnél drágább –

se vagy fogoly, szabadon járhatod

gondolataim minden táját!

... Ölel virágok és kutak köre,

hová a kő – már őszen - csobban!

Oltalmazód az árvaság öle:

magányom késő ősze ott van!

(Így szőtt a szőke fürtjeimbe szált

a szál után ezüstlő őszöm!)

... S folyó ölel, mely kettős ágra vált,

hogy szigetét ölelje őszen.

Savoya s Piemont magába zár,

és – hegygerinceket repesztve –

ölellek téged én a láthatár

kékségével – a két kezemmel!

1936. augusztus 21. és 24. között

Baka István fordítása

 ~

Poems to Orphans

Baby walked along the road
Shivering and turning blue
An old woman walked that road
She took pity on the orphan...

1
Icy tiara of mountains –
Is a frame to sight transitory.
On the castle's granite today
I traced parting to ivy.

I have chased today on all roads
Towering figures of pines.
I have taken a tulip today
Like a child to the chin.


2
With surrounding of mountains I hug you,
With the granite crown of rocks.
(That you breathe easier and sleep tighter
I am busying you with talk.)

With the sides of a feudal castle,
With the ivy hands of down –
You know – in four hundred streams and rivers
Is the ivy, hugging the stone?

But I'm not woodbine - and not ivy!
Even you, dearer than my hand,
Are not flattened - and freely let out
Onto every side of my mind!

Round the flower-bed, round the well too,
Where to gray-haired ones stone will come,
With the round pledge of an orphan –
With the loneliness my round!

(Thus not one silver braid did weave
Into my light-brown braids!)
And with river, into two parting –
Island to create – and embrace.

With entire Savoy and Piedmont
And – cracking the ridge a bit –
I embrace you with blue horizon,
With two arms I embrace you yet.

Translated by Ilya Shambat
_________

The Best of Marina Tsvetayeva (translated by Ilya Shambat)

Marina Tsvetaeva (Words Without Borders) 

Heritage of Marina Tsvetayeva 

Marina Cvetajeva versei, Európa Könyvkiadó, Bp., 2007

Leonid Andreyev

(21 August 1871 – September 12, 1919)

Leonyid Andrejev,  c. 1910

Leonyid Andrejev: Az Ember élete (részlet)
(The Life of Man)

Prológus

    A Szürkeruhás Ismeretlen, Ő, az Ember életéről beszél. Egy nagyméretű, szabályos négyszög alakú, teljesen üres szoba belseje látható, melynek sem ajtaja, sem ablaka nincsen. Minden szürke, homályos, egyhangú, szürke falak, szürke padló. Egy láthatatlan fényforrásból egyenletes, fakó fény árad, mely szintén szürke, monoton, kísérteties, nincsenek árnyékok, színes fényfoltok. Némán előlép a szürke falhoz simuló Szürkeruhás Ismeretlen. Formátlan, bő, szürke köpenyt visel, mely alatt kirajzolódnak a nagy test vonalai, fején ugyanolyan szürke csuklya van, mely sötét árnyékot vet arca felső részére. A szemét nem látni. Ami látható belőle: a járomcsontok, az orr és az áll, nagy és súlyos, mintha az egészet szürke kőből faragták volna ki. Ajkai szorosan össze vannak zárva. A fejét kissé felemeli, majd szenvtelen, minden érzelemtől mentes hangon, akár egy fizetett felolvasó, rideg közönnyel olvas fel a Sors Könyvéből.
    A Szürkeruhás Ismeretlen:

    Nézzétek és hallgassátok ezt, ti, akik azért jöttetek ide, hogy szórakozzatok és nevessetek. Elvonul majd előttetek az Ember egész élete, melynek sötét a kezdete és sötét a vége. Ami ez idáig nem létezett, csak a végtelen idő rejtette titkon, nem gondolt rá senki, nem érezte senki és nem tudott róla senki, egyszerre titokzatosan áttöri a nemlét korlátait, és sikoltva jelzi rövid életének kezdetét. A nemlét éjében fellobban egy mécses, melyet ismeretlen kéz lobbantott lángra, íme, ez az Ember élete.
    Megszületvén emberalakot ölt, nevet kap, és mindenben hasonlóvá válik a földi emberekhez. Könyörtelen sorsuk az ő könyörtelen sorsa is lesz, a saját könyörtelen sorsa pedig a többiek sorsává válik.
    Az idő feltartóztathatatlan vonzásában eltökélten járja be az emberi élet összes lépcsőjét, a mélyből felfelé és fentről a mélybe. Korlátozott látása miatt soha nem fogja majd látni a következő lépcsőt, melyre már gyenge lába lép, korlátozott tudása miatt soha nem fogja majd tudni, hogy mit hoz számára az eljövendő nap, az eljövendő óra és perc. És előérzetektől gyötört vak tudatlanságában kétségbeesés és remények közt vergődve betölti majd a vak sors vasakaratát.
    Íme Ő – boldog fiatalemberként. Nézzétek, milyen fényesen lobog a gyertya lángja! A végtelen térségek fagyos szele erőtlenül kering körülötte, ingadozik a láng, de mégis fényesen ragyog a gyertya. De fogyatkozik a viasz, melyet fölemészt a tűz. De fogyatkozik a viasz.
    Íme Ő – boldog férjként és apaként. De nézzétek csak, milyen bágyadtan és furcsán pislog a láng: mintha hunyorogna a sárguló fény, mintha remegne és bújna a hideg elől. De fogyatkozik a viasz, mert felfalja a tűz. De olvad a viasz.
    Íme Ő – öregemberként, betegen és gyengén. Már nincsen több lépcső, sötét mélységek tátonganak a helyükön, de még mindig halad előre a remegő láb. A földhöz simulva erőtlenül terjed széjjel a lobogó láng, remeg és lehull, majd csendben kialszik.
    Így hal meg az Ember. Az éjből érkezvén visszatér ugyanabba az éjszakába, majd eltűnik nyomtalanul az idő végtelenjében, úgy, hogy nem gondol rá senki, nem érzi senki és nem tud róla senki.
    És én, akit mindenki Ő-nek nevez, az Ember hű kísérője leszek élete minden napján, élete minden útján. Habár sem ő, sem szerettei nem látnak majd engem, én mégis mindig ott állok majd mellette észrevétlenül. Mikor virraszt vagy alszik, imádkozik vagy átkozódik. A boldogság óráiban, mikor magasan szárnyal szabad, merész lelke, a csüggedés és szomorúság óráiban, mikor halálos gyötrődésben komorodik el a lelke, és a vér megdermed a szívében, a győzelem és a vereség óráiban, a megváltoztathatatlannal vívott nagy harc óráiban. Én ott leszek vele. Én ott leszek vele.
    És ti pedig, akik azért jöttetek ide, hogy szórakozzatok és vigadjatok, ti halálra kárhoztatottak, nézzétek és hallgassátok: mint távolban zúgó visszhang, bánatával és örömeivel elzúg majd előttetek az Ember rövid folyású élete.

    A Szürkeruhás Ismeretlen elhallgat. A beállt csendben kialszik a fény, sötétség fogja körül őt és a szürke szobát. Lemegy a függöny.

H. Végh Katalin fordítása

Леонид Андреев. Автопортрет. 1910 год.
Önarckép, 1910.

The Life of Man
PROLOGUE

SOMEONE IN GRAY CALLED HE, SPEAKING OF THE LIFE OF MAN

A large, rectangular space resembling a room without doors or windows and quite empty. Everything is gray, monocolored, drab--the watts gray, and the ceiling, and the floor. A feeble, even light enters from some invisible source. It too is gray, monotonous, spectral, producing neither lights nor shadows.
Someone in Gray moves noiselessly away from the wall, close against which He has been standing. He wears a broad, gray, formless smock, vaguely outlining the contours of His body; and a hat of the same gray throws the upper part of His face into heavy shadow. His eyes are invisible. All that is seen are His cheekbones, His nose, and His chin, which is massive, heavy, and blunt, as if hewn out of rock. His lips are pressed tight together. Raising His head slightly, He begins to speak in a firm, cold, unemotional, unimpassioned voice, like a reader hired by the hour reading the Book of Fate with brutal indifference.

SOMEONE IN GRAY
Look and listen, you who have come here to laugh and be amused. There will pass before you the whole life of Man, from his dark beginning to his dark ending. Previously non-existant, mysteriously hidden in the infiniteness of time, neither feeling nor thinking and known to no one, he will mysteriously break through the prison of non-being and with a cry announce the beginning of his brief life. In the night of non-existence a light will go up, kindled by an unseen hand. It is the life of Man. Behold the flame--it is the life of Man.
Being born, he will take the form and the name of Man, and in all things will become like other men already living. And their hard lot will be his lot, and his hard lot will be the lot of all human beings. Inexorably impelled by time, he will, with inavertible necessity, pass through all the stages of human life, from the bottom to the top, from the top to the bottom. Limited in vision, he will never see the next step which his unsteady foot, poised in the air, is in the very act of taking. Limited in knowledge, he will never know what the coming day will bring, or the coming hour, or the coming minute. In his unseeing blindness, troubled by premonitions, agitated by hope and fear, he will submissively complete the iron-traced circle foreordained.

Behold him a happy youth. See how brightly the candle burns. From boundless stretches of space the icy wind blows, circling, careering, and tossing the flame. In vain. Bright and clear the candle burns. Yet the wax is dwindling, consumed by the fire. Yet the wax is dwindling.
Behold him a happy husband and father. But see how strangely dim and faint the candle burns, as if the yellowing flame were wrinkling, as if it were shivering with cold and were creeping into concealment. The wax is melting, consumed by the fire. The wax is melting.
Behold him, an old man, ill and feeble. The stages of life are already ended. In their stead nothing but a black void. Yet he drags on with palsied limbs. The flame, now turned blue, bends to the ground and crawls along, trembling and falling, trembling and falling. Then it goes out quietly.
Thus Man will die. Coming from the night, he will return to the night and go out, leaving no trace behind. He will pass into the infinity of time, neither thinking nor feeling, and known to no one. And I, whom all call He, shall remain the faithful companion of Man throughout his life, on all his pathways. Unseen by him, I shall be constantly at hand when he wakes and when he sleeps, when he prays and when he curses. In his hours of joy, when his spirit, free and bold, rises aloft; in his hours of grief and despair, when his soul clouds over with mortal pain and sorrow, and the blood congeals in his heart; in the hours of victory and defeat; in the hours of great strife with the immutable, I shall be with him--I shall be with him.

And you who have come here to be amused, you who are consecrated to death, look and listen. There will pass before you, like a distant phantom echo, the fleet-moving life of Man with its sorrows and its joys.

[Someone in Gray turns silent. The light goes out, and He and the gray, empty room are enveloped in darkness.

______

Magyar szöveg: Napkút

Fotók
Leonyid Andrejevről (szinhaz.net)

.

Vladimir Mayakovsky

(Russian, July 19, 1893 – April 14, 1930)

Lilichka
Лиличка!
(instead of a letter)

Tobacco smoke has consumed the air.
The room
is a chapter in Kruchenykh’s inferno.
Remember -
beyond that window
in a frenzy
I first stroked your hands.
You sit here today
with an iron-clad heart.
One more day
you’ll toss me out,
perhaps, cursing.
In the dim front hall my arm,
broken by trembling won’t fit right away in my sleeve.
I’ll run out,
throw my body into the street.
I’ll rave,
wild,
lashed by despair.
Don’t let it happen
my dear,
my darling,
let us part now.
After all
my love
is a heavy weight
hanging on you
no matter where you go.
Let me bellow a final cry
of bitter, wounded grievance.
If you drive a bull to exhaustion
he will run away,
lay himself down in the cold waters.
Besides your love
I have
no ocean
and your love won’t grant even a tearful plea for rest.
When a tired elephant wants peace
he lies down regally in the firebound sand.
Besides your love
I have
no sun,
but I don’t even know where you are and with whom.
If you tortured a poet like this,
he
would berate his beloved for money and fame,
but for me
no sound is joyous
but the sound of your beloved name.
I won’t throw myself downstairs
or drink poison
nor can I put a gun to my head.
No blade
holds me transfixed
but your glance.
Tomorrow you’ll forget
that I have crowned you,
that I burned my flowering soul with love,
and the whirling carnival of trivial days
will ruffle the pages of my books…
Would the dry leaves of my words
force you to a stop
gasping for air?
At least let me
pave with a parting endearment
your retreating path.

26 May 1916, Petrograd

LILIKÉNEK

LEVÉL HELYETT

Dohányfüst cserzi a levegőt.
Szobám:
Krucsonih poklából egy fejezet.
Emlékszel-e,
az ablak előtt
hogy ültünk először,
s én önfeledten hogy simogattam a kezed?
Ülünk ma is,
szíved vasban.
S holnap talán
kidobsz, szitkozódva, gyalázva:
rohanok az előszobába,
remegő karom alig leli,
hol a kabát ujja,
és testem elnyeli
a förgeteg utca.
Szörnyedek,
mordulok,
kétségbeesem s majd felfordulok.
Minek ez a játék? -
Édességem,
százszorszépem,
búcsúzzunk el másképp,
s mert szerelmem
nehéz
súly, kolonca
rajtad örökké,
bárhova tűnnél:
végső jaját hadd üvöltse-sikoltsa
utánad most a keserűség.
Munkája végén a hajszolt ökör elmegy,
s hideg
vizekbe fekszik, ahol alhat.
Nekem csak egy
tengerem van,
a te szerelmed,
de attól könny sohasem könyörög ki nyugalmat.
Ha pihenni vágyik a fáradt elefánt,
királyian végigterül a napvert homokon.
Fölöttem csak
a te szerelmed
lángol nap gyanánt,
de hogy kivel és hol vagy, nem tudom.
Ha költőt kínoznál ennyire,
az,
kedvesét, pénzre és dicsőségre váltaná fel,
de nekem,
mindabból, ami csengés, rím, vigasz,
csak a te drága neved csengője kell.
A lépcsőházban nem vetem le magamat,
mérget nem iszom,
s ravaszt se húzok meg halántékomon:
tekinteted
kése marad
fölöttem az egyetlen hatalom.
Holnap már azt se tudod,
hogy koronám fejeden ragyogott,
hogy virág-lelkem fölperzseltem érted,
s a gyors napok szárnyas karneválja
prédául dobja verseim a szélnek.
Vagy megállít szavaim avara,
mialatt mohón
lihegsz majd valahová?

Engedd legalább, hogy
búcsúzni csókjaimat terítsem
távozó lépteid alá. 

Szabó Lőrinc fordítása

_________

Majakovszkij versei, Európa Könyvkiadó, Bp., 1973 

Fotó:  Vladimir Mayakovsky and Lili Brik (1918)
 

Vladimir Mayakovsky (July 19, 1893 – April 14, 1930)

 Alexander Rodchenko: Mayakovsky with Scottie (1924)

BUT COULD YOU?

I blurred at once the chart of trite routine,
by splashing paint with one swift motion,
I showed upon a plate of brawny glutin
the slanting cheekbones of the ocean.
Upon the scales of tinny fishes
new lips summoned, though yet mute.
And could you
play
right to the finish
a nocturne on a drainpipe flute?

S TI TUDNÁTOK-E?

Az életet vászonra csaptam:
freccsentve színét száz szerdának;
egy tál kocsonyán vigyorgattam
zord pofáját az óceánnak.
Új csókerdőt láttam lobogni
a bádog hal pikkely-során!
S ti
tudnátok-e
noktürnt fújni
a vízcsatorna-fuvolán?

Tamkó Sirató Károly fordítása

______

Mayakovsky, ed. Herbert Marshall (Hill and Wang, 1965)

Majakovszkij versei, Európa Könyvkiadó, Bp., 1973

.

Arseny Tarkovsky

(June 25, 1907 – May 27, 1989) 

Andrei Tarkovsky: Zerkalo / The Mirror /Tükör (1975)

(5:32 /3:13 )

(via Vikingwithbone /YouTube)

First Meetings
ПЕРВЫЕ СВИДАНИЯ 


Each moment of our dates, not many,
We celebrated as an Epiphany.
Alone in the whole world.
More daring and lighter than a bird,
down the stairs, like a dizzy apparition,
You came to take me on your road,
through rain-soaked lilacs,
to your own possession,
to the looking glass world.

As night descended,
I was blessed with grace, the altar gate
opened up, and in the darkness shining,
and slowly reclining, was your body naked.
On waking up I said: “God bless you!”
Although I knew how daring and undue
my blessing was: You were fast asleep,
Your closed eyelids with the universal blue,
the lilac on the table so strained to sweep.
Touched by the blue, your lids
were quite serene, your hand was warm.

And rivers pulsed in crystal slits,
mountains smoked, and oceans swarmed.
You held a sphere in your palm,
of crystal; on your throne, you were sleeping calm.
And, oh my God! - Belonging only to me,
You woke and at once transformed,
the language humans speak and think.
Speech rushed up sonorously formed,
with the word “you” so much reformed,
as to evolve a new sense meaning king.

And suddenly all changed, like in a trance,
even trivial things, so often used and tried,
when standing between us, guarding us,
was water, solid, stratified.
It carried us I don’t know where.
Retreating before us, like some mirage,
were cities, miraculously fair.
Under our feet the mint grass spread,
the birds were following our tread,
the fishes came to a river bend,
and to our eyes the sky was open.

Behind us our fate was groping,
Like an insane man, with a razor in his hand.

***

AZ ELSŐ EGYÜTTLÉTEK

Ha együtt voltunk, minden egyes óra
Ünnep volt, istenültünk összeforrva,
S nem létezett a földön más. Merész
S madártoll-könnyű voltál, szédülés
Fogott el, hogyha néztem, hogy robogsz a
Lépcsőn, fokokat átszökellve, és
Vezetsz a kertbe, titkos birtokodra,
Hová mint tükrön túli tájba lépsz.

Ha alkonyult, kegyelmesen kitártad
A kettős szárnyú szép oltárkaput,
S az éjszakában meztelen sugárzott
Szentséged, és lassan reám borult,
S ha felébredtem: "Légy ezerszer áldott!" -
Súgtam, bár vakmerőség volt az álmod
Áldásommal zavarni: kozmoszod
Pihent, s az asztalról az orgonákat
Vonzotta, kéklő árnyuk rád hajolt,
S meleg karodra, szemhéjadra bágyadt
Derengés kékje és nyugalma hullt.

S egy kristálygömbben csillogott a tenger,
Hegység magaslott, lüktetett a fény
Szilaj folyón, s a kristályt tenyeredben
Te tartottad, a trónon alva, csendben,
És - istenem! - enyém voltál, enyém.
Felébredtél, s a hétköznapi szónak,
Ahogy kimondtad, új fényt adva, már
A nyelvet is varázskörödbe vontad,
A mondatok felzengtek és lobogtak,
S az a szó: te, azt jelentette: cár.
Mindent megmásított kezed varázsa,
A tárgyakat - a kancsót, tálat is,
Úgy állt közöttünk, mint posztján a strázsa,
A rezzenetlen, érchomályu víz.

Nem kérdeztük az ösvényt, merre visz.
Mint szirmait, a nagyvilág kitárta
A városok csodás virágait.
A gyógyfüvek lábunk elé hevertek,
S minden madár fölöttünk szállt, s követtek
A folyóban cikázó halrajok,
Előttünk még a mennybolt is kitárult.

A sors már őrültként loholt utánunk,
S kezében borotvát szorongatott.

Baka István fordítása

[oroszul]

.

Arseny Tarkovsky - Life, life

(June 25, 1907 – May 27, 1989)

LIFE, LIFE
ЖИЗНЬ, ЖИЗНЬ

1

I don't believe forebodings, nor do omens
Frighten me. I do not run from slander
Nor from poison. On earth there is no death.
All are immortal. All is immortal. No need
To be afraid of death at seventeen
Nor yet at seventy. Reality and light
Exist, but neither death nor darkness.
All of us are on the sea-shore now,
And I am one of those who haul the nets
When a shoal of immortality comes in.

2

Live in the house - and the house will stand.
I will call up any century,
Go into it and build myself a house.
That is why your children are beside me
And your wives, all seated at one table,
One table for great-grandfather and grandson.
The future is accomplished here and now,
And if I slightly raise my hand before you
You will be left with all five beams of light.
With shoulder blades like timber props
I hels up every day that made the past,
With a surveryor's chain I measured time
And travelled through as if across the Urals.

3

I picked an age whose stature measured mine.
We headed south, made dust swirl on the steppe.
Tall weeds were rank; a grasshopper was playing,
Brushed horseshoes with his whiskers, prophesied
And told me like a monk that I would perish.
I took my fate and strapped it to my saddle;
And now I've reached the future I still stand
Upright in my stirrups like a boy.

I only need my  immortality
For my blood to go on flowing from age to age.
I would readily pay with my life
For a safe place with constant warmth
Were it not that life's flying needle
Leads me on through the world like a thread.

Translated by Kitty Hunter-Blair

Arszenyij Tarkovszkij
ÉLET, ÉLET
1

Se rágalom, se méreg nem talál
Utat szívembe. Rossz előjelekkel
Nem számolok. A földön nincs halál.
Mindenki, minden halhatatlan. Nem kell
Rettegni a haláltól, légy akár
Ifjú, akár vén. Létünk fénysugár,
Halál, sötétség nincs is e világon.
A tengerparton állunk, emberek,
S én társak közt, előkészítve hálóm,
Várom közelgő öröklétemet.

2


Ha lakjátok a házat - ép marad.
Én bármely évszázadba eltalálok,
És felépítem benne házamat.
Ezért ülik körül fiúk, leányok:
Háznépetek az én asztalomat -
S közös az asztal unokának, vénnek:
Jövendőt vált valóra a jelen,
És mind az öt fénylő sugár tiétek,
Ha kezemet magasba emelem.
A múlt minden napját kulcscsontjaim még
Támasztják, mint a bányát ácsolat,
Felmértem az időt, akár a mezsgyét,
S megmásztam, mint magas hegyormokat.

3


Méretre választottam századot,
Vonultunk délre, szállt a füst kavargón;
Burján füstölt; tücsök pajkoskodott,
Patkók közt ugrált, prófétált a tarlón,
S mint szerzetes, halált jósolt nekem.
De nyergemhez szíjaztam jól a sorsom,
S még mostan is gyerekmód-lelkesen
Kengyelben állok rezzenéstelen.
Elég nekem tulajdon öröklétem,
Hogy vérem folyjon századokon át,
S hogy leljek egy biztos, meleg szobát,
Fizetségül feláldoznám az éltem,
De szálló tűje cérnaként vezet,
A nagyvilágon végig engemet.

Baka István fordítása

______

Források: 

Andrei Tarkovsky: Sculping in time: reflections on the cinema

Arszenyij Tarkovszkij versei (MEK)

Fotó: А.Н.Кривомазова (1981)

. 

Anna Akhmatova

(June 23, 1889 – March 5, 1966)

(Slepnevo, 1913)

I TAUGHT MYSELF TO LIVE SIMPLY

I taught myself to live simply and wisely,
to look at the sky and pray to God,
and to wander long before evening
to tire my superfluous worries.

When the burdocks rustle in the ravine
and the yellow-red rowanberry cluster droops
I compose happy verses
about life's decay, decay and beauty.

I come back. The fluffy cat
licks my palm, purrs so sweetly
and the fire flares bright
on the saw-mill turret by the lake.

Only the cry of a stork landing on the roof
occasionally breaks the silence.
If you knock on my door
I may not even hear.  

Translated by Richard McKane

TANULOK BÖLCS, EGYSZERŰ ÉLETET...

Tanulok bölcs, egyszerű életet,
nézem az égboltot, Istenhez esdve,
s hogy elcsitítsam riadt szívemet,
sokáig elcsavargok minden este.

Száraz lapu zörög a domb alatt,
ősz lankasztja az égő berkenyéket.
Én verseket írok, vidámakat,
rólad, múló, múló, gyönyörű élet.

Hazamegyek. Megnyalja kezemet
lágy szőrű macskám, enyhülten dorombol.
És nézem a tavi fűrésztelep
ormán kigyúló fényt az ablakomból.

A csendet csak ritkán zavarja meg
a gólya, ahogy leszáll az ereszre.
És hogyha az ajtót megzörgeted,
talán már fel sem figyelek a neszre.

1912
 

Rab Zsuzsa fordítása
[oroszul]

LIKE A WHITE STONE...

(Leningrad, 1924)
Photo: Moses Nappelbaum

Like a white stone in a deep well
one memory lies inside me.
I cannot and will not fight against it:
it is joy and it is pain.

It seems to me that anyone who looks
into my eyes will notice it immediately,
becoming sadder and more pensive
than someone listening to a melancholy tale.

I remember how the gods turned people
into things, not killing their consciousness.
And now, to keep these glorious sorrows alive,
you have turned into my memory of you.

1916

Translated by Jane Kenyon with Vera Sandomirsky Dunham

MINT FEHÉR KŐ DERENG A KÚTFENÉKEN...

Mint fehér kő dereng a kútfenéken,
mélyembe zárva bennem él egy emlék.
Ez mindenem: vigaszom, szenvedésem.
Ellene mit tegyek — hiába tennék!

Tudom, meglátja, aki rám hajolva
nagyon-nagyon közelről néz szemembe.
Szomorúbb lesz, és elszorul a torka,
mintha fájdalmas mesére figyelne.

Minden tárgy egy-egy elvarázsolt lélek,
eszmél, hát ember-lelkét hogy feledné?
Örökkön-élő, bűvös szenvedésnek
te változtál át emlékezetemmé.

1916

Rab Zsuzsa fordítása 
[oroszul]

( Fountain House, 1940 )

MOSCOW TREFOIL
Трилистник московский

1. Почти в альбом

You will hear thunder and remember me,
And think: she wanted storms. The rim
Of the sky will be the colour of hard crimson,
And your heart, as it was then, will be on fire.

That day in Moscow, it will all come true,
when, for the last time, I take my leave,
And hasten to the heights that I have longed for,
Leaving my shadow still to be with you. 

Translated by D. M. Thomas

MOSZKVAI HÁROMLEVELŰ

/részlet/

EMLÉKVERS-FÉLE
Почти в альбом
 

Majd rám gondolsz, ha megdördül az ég,
eszedbe jut: ő a vihart szerette.
Tömény-rőt lesz az égbolt egy szeletje,
és a szíved, mint régen, tűzben ég.

Akkor lesz ez, egy moszkvai napon,
mikor a várost elhagyom egészen,
s elindulok, végre meglelni révem,
s árnyékomat kettőnk közt otthagyom.

1961-1963

Rab Zsuzsa fordítása

(Komarovo, c. 1962)

Муза

Как и жить мне с этой обузой,
А еще называют Музой,
Говорят: "Ты с ней на лугу…"
Говорят: "Божественный лепет…"
Жестче, чем лихорадка, оттреплет,
И опять весь год ни гу-гу.
   

октября 1960

A MÚZSA 

Hogy bírjam el életem átkát?

És még Múzsának titulálják!

"Ti ketten a ligetben..." — vélik.

Meg hogy: "A csókjától olvadozol..."

Ráz, holtra dermeszt, ha szól.

S meg se nyikkan egy álló évig.

Halasi Zoltán fordítása

___________

Anna Ahmatova versei, Európa Könyvkiadó, Bp., 1999
Fotók : www.akhmatova.org

.

Bella Akhmadulina

(10 April 1937 – 29 November 2010)

 Bella Akhmadulina

 
 
Стихотворения чудный театр,
нежься и кутайся в бархат дремотный.
Я ни при чем, это занят работой
чуждых божеств несравненный талант.

Я лишь простак, что извне приглашен
для сотворенья стороннего действа.
Я не хочу! Но меж звездами где-то
грозную палочку взял дирижер.

Стихотворения чудный театр,
нам ли решать, что сегодня сыграем?
Глух к наставленьям и недосягаем
в музыку нашу влюбленный тиран.

Что он диктует? И есть ли навес -
нас упасти от любви его лютой?
Как помыкает безграмотной лютней
безукоризненный гений небес!

Стихотворения чудный театр,
некого спрашивать: вместо ответа -
мука, когда раздирают отверстья
труб - для рыданья и губ - для тирад.

Кончено! Лампы огня не таят.
Вольно! Прощаюсь с божественным игом.
Вкратце - всей жизнью и смертью - разыгран
стихотворения чудный театр.
 
*

MILYEN CSODÁLATOS SZÍNHÁZ A VERS

Milyen csodálatos színház a vers,
mély bársonyában alva rejlik.
Én nem számítok — elfelejtik
az istenek, hogy értük énekelsz.

Én egyszerű ember vagyok,
aki valami másba fárad.
Nem akarom, de fönn a fény megárad,
karmesterpálcára a csillagok.

Milyen csodálatos színház a vers,
de mi játsszuk-e, amit játszunk?
Sose hallgatja meg sirámunk,
ki zsarnokul szavunkat ölti fel.

Mit súg? S van-e védelem ellene,
ki véd meg e kegyetlen szeretettől?
Zsarnok, de lantod húrja érte zendül,
és máris égi zseni a neve.

Milyen csodálatos színház a vers,
nincs mit kérdezni, rád talál a válasz,
mit kíntól rángó ajakkal bevallasz,
ha széttépi is szád a szó — felelsz.

A tűz nem hamvadó fényére lelsz,
s kész. Elfordulok, mintha ennyi lenne.
Életem, halálom drámája benne,
milyen csodálatos színház a vers.
 
Oláh János fordítása 

________
In: Egy égbolt alatt, Európa, 1981  

Белла Ахмадулина. Сборник стихов

Joseph Brodsky

(24 May 1940 – 28 January 1996)
.

DIDO AND AENEAS

Дидона и Эней

The great man stared through the window
but her entire world ended with the border
of his broad Greek tunic, whose abundant folds
resembled the sea on hold.
And he still stared out through the window, and his gaze
was so far away from here, that his lips were immobile
like a seashell where the roar is hidden, and the horizon
in his goblet was still.

But her love
was just a fish—perhaps which might
plunge into the sea in the pursuit of the ship,
and knifing the waves with the supple body,
perhaps yet overtake him—but he,
he in this thoughts already strode upon the land.
And the sea became a sea of tears.
But, as one knows, precisely at the moment
of despair, the auspicious wind begins to blow.
And the great man left Carthage.
She stood before the bonfire, which her soldiers
had kindled by the city walls,
and she envisioned between the flame and smoke of the fire
how Carthage silently crumbled
ages before Cato’s prophecy.

Translation by Zara M. Torlone 


*

ODYSSEUS TO TELEMACHUS 

Одиссей Телемаку

My dear Telemachus,
                   The Trojan War 
is over now; I don't recall who won it. 
The Greeks, no doubt, for only they would leave
so many dead so far from their own homeland. 
But still, my homeward way has proved too long. 
While we were wasting time there, old Poseidon, 
it almost seems, stretched and extended space.

I don't know where I am or what this place 
can be. It would appear some filthy island, 
with bushes, buildings, and great grunting pigs. 
A garden choked with weeds; some queen or other. 
Grass and huge stones... Telemachus, my son! 
To a wanderer the faces of all islands 
resemble one another. And the mind 
trips, numbering waves; eyes, sore from sea horizons, 
run; and the flesh of water stuffs the ears. 
I can't remember how the war came out; 
even how old you are—I can't remember.

Grow up, then, my Telemachus, grow strong. 
Only the gods know if we'll see each other 
again. You've long since ceased to be that babe 
before whom I reined in the plowing bullocks. 
Had it not been for Palamedes' trick 
we two would still be living in one household. 
But maybe he was right; away from me 
you are quite safe from all Oedipal passions, 
and your dreams, my Telemachus, are blameless. 

Translated from the Russian by George L. Kline

A Book of Luminous Things: An International Anthology of Poetry, 

Edited by Czeslaw Milosz, Harcourt Brace & Co., 1998

 Joseph Brodsky, 1979
 Source: Beinecke Rare Book and Manuscript Library

* Nowhere Man (Adam Kirsch / Tablet Magazine) 
* Joseph Brodsky, The Art of Poetry No. 28 (Interviewed by Sven Birkerts / The Paris Review, 1982)





Dido és Æneas

A nagy ember az ablaknál merengett,
s a nőnek egy világ határa volt
a férfi széles görög tunikája,
melynek redőzete az elcsitult
tengert idézte.
                     Az ablak előtt
állt Æneas, s tekintete oly távol
volt már e várostól, hogy ajkai
bezárultak, mint kagyló héja, melyben
moraj lakik, s a serleg horizontja
is moccanatlan volt.
                              Dido szerelme
halacska volt csak – képes volna tán
hajója tajtékzó nyomát követni
a karcsú test, s szilaj hullámokat
hasítva utolérhetné – de ő
képzeletében már a partra lépett.
S a tenger könnytengerré változott.
De, köztudott, a kétségbeesés
pillanatában támad fel gyakorta
a kedvező szél... Így hát a nagy ember
elhagyta Karthágót.
                              Dido csak állt
a máglyánál, melyet a katonái
gyújtottak meg a városfal tövében,
és nézte, hogy a tűzben délibábként
remegve, füst és lángok közt, hogyan
dől össze, hull szét hangtalan Karthágó

sok évvel Cato jóslata előtt.

1969

*


Odüsszeusz Télemakhosznak

Télemakhoszom,
                               Trója ostroma
már véget ért. Nem emlékszem, ki győzött.
Talán a görögök, hisz ennyi hullát
mi, görögök, hagyunk csak idegenben...
És mégis, a hazafelé vivő út
túl hosszú lett számomra, mintha csak
Poszeidón, míg ott vesztegettük az
időt, a távot megnyújtotta volna.
Így hát nem is tudom, hová vetődtem,
milyen vidék ez. Egy koszos sziget,
viskók, bozótok, disznóröfögés,
egy elvadult kert, valami királyné,
fű és kövek... Kedves Télemakhosz,
egyik sziget olyan, akár a másik,
ha túl soká bolyongsz már, és agyad
hullámszámlálgatástól kótyagos lett,
a szennyes láthatártól könnyezik
szemed, s a víz füled bedugaszolja.
Nem emlékszem, hogy végződött az ostrom,
és nem tudom már, hány éves lehetsz.

Nőj nagyra, Télemakhoszom! Csupán
az istenek tudják, találkozunk-e.
Már nem vagy az a kisded, ki előtt
igavonókat fékeztem meg egykoron.
Ha Palamédész nem jön, együtt élnénk.
De tán igaza volt, mert nélkülem
az oidipuszi vágyak elkerültek,
és álmaid se bűnösek, fiam.

1972


Baka István fordításai

Forrás

Marina Tsvetaeva

(Russian poet, 8 October 1892–31 August 1941)
.

I like the fact that you’re not mad about me,
I like the fact that I’m not mad for you,
And that the globe of planet earth is grounded
And will not drift away beneath our shoes.
I like the fact that I can laugh here loudly,
Not play with words, feel unashamed and loose
And never flush with stifling waves above me
When we brush sleeves, and not need an excuse.

I like the fact that you don’t feel ashamed
As you, before my eyes, embrace another,
I like the fact that I will not be damned
To hell for kissing someone else with ardor,
That you would never use my tender name
In vain, that in the silence of the church’s towers,
We’ll never get to hear the sweet refrain
Of hallelujahs sung somewhere above us.

With both, my heart and hand, I thank you proudly
For everything, – although you hardly knew
You loved me so: and for my sleeping soundly,
And for the lack of twilight rendezvous,
No moonlit walks with both your arms around me,
No sun above our heads or skies of blue,
For never feeling –  sadly! – mad about me,
For me not feeling – sadly! – mad for you. 

Translated by Andrey Kneller

*

Мне нравится, что Вы больны не мной,
Мне нравится, что я больна не Вами,
Что никогда тяжелый шар земной
Не уплывет под нашими ногами.
Мне нравится, что можно быть смешной –
Распущенной – и не играть словами,
И не краснеть удушливой волной,
Слегка соприкоснувшись рукавами.

Мне нравится еще, что Вы при мне
Спокойно обнимаете другую,
Не прочите мне в адовом огне
Гореть за то, что я не Вас целую.
Что имя нежное мое, мой нежный, не
Упоминаете ни днем ни ночью – всуе...
Что никогда в церковной тишине
Не пропоют над нами: аллилуйя!

Спасибо Вам и сердцем и рукой
За то, что Вы меня – не зная сами! –
Так любите: за мой ночной покой,
За редкость встреч закатными часами,
За наши не-гулянья под луной,
За солнце не у нас на головами,
За то, что Вы больны – увы! – не мной,
За то, что я больна – увы! – не Вами.

*

TETSZIK, HOGY NEM MAGÁTÓL LÁNGOLOK...

Tetszik, hogy nem magától lángolok,
Tetszik, hogy nem miattam ég a láztól,
Hogy Földgolyónkon bizton állhatok,
S magát sem féltem semmi sorscsapástól.
Tetszik, hogy bárhogy bármit mondhatok,
És nemtörődöm lomposság se gátol,
Nem önt el pír, s csöppet sem izgulok,
Ha ujjunk néha összeér magától.

Tetszik továbbá az, hogy fesztelen
Ölelget bárki mást, hiába nézem,
S nem vetne kárhozat tüzére sem,
Ha nem magával csókolózom éppen.
Hogy, kedvesem, kedves, szelíd nevem
Sem éjjel, sem nappal nem ejti – semmiképpen...
Hogy halleluját ünnepélyesen
Nem értünk zengnek templom hűvösében.

Most tiszta szívemből hálát adok,
Hogy – öntudatlan! – ezt kapom magától,
Hogy éjjelente nyugton alhatok
A naplementi gyér találkozástól,
Hogy kint a holdfény nem reánk ragyog,
Hogy nap fejünk fölött sosem világol, –
Hogy – sajnos! – nem magától lángolok,
Hogy – sajnos! – nem miattam ég a láztól!

Galgóczy Árpád fordítása

Marina Tsvetaeva, 1914

• Heritage of Marina Tsvetaeva (Russian - English - Deutsch)
• Translation of Marina Tsvetaeva (Russian - English)
• Marina Tsvetaeva Memorial flat & Museum Cultural Center
• Marina Iwanowna Zwetajewa (Russian - Deutsch)
• Marina Cvetajeva: A királynő védelmére (Hungarian / Magyar)

 

Verse für Blok

1

Dein Name ist der Spatz in meiner Hand.
Dein Name ist ein Eiskorn auf der Zunge.
Eine Bewegung nur der Lippen ist schon ganz
Dein Name, in vier Buchstaben gebunden.
Ein Bällchen, das gefangen ist im Flug,
Und eine Silberschelle tief im Mund.

Der Stein, hineingeworfen in den Teich,
Gluckst deinen Namen und im leich-
ten Trappeln, wenn des Nachts sich Pferdehufe
Nähern, hört man deinen Namen rufen.
Er wird an unsrer Schläfe auch genannt
Von der Pistole, deren Hahn man spannt.

Dein Name ist, – ach niemals wird's geschehn! –
Dein Name ist's, wenn du die Augen küsst,
Der zarte Frost auf unbewegtem Lid.
Dein Name ist es, den man küsst im Schnee.
Ein Schluck aus blauer Quelle, eisig, rein.
Mit deinem Namen stellt der tiefe Schlaf sich ein.

15. April 1916

Übersetzt von Eric Boerner

*

Стихи к Блоку

1
Имя твое – птица в руке.
Имя твое – льдинка на языке.
Одно-единственное движение губ.
Имя твое – пять букв.
Мячик, пойманный на лету,
Серебрянный бубенец во рту.

Камень, кинутый в тихий пруд,
Всхлипнет так, как тебя зовут.
В легком щелканье ночных копыт
Громкое имя твое гремит.
И назовет его нам в висок
Звонко щелкающий курок.

Имя твое – ах, нельзя! –
Имя твое – поцелуй в глаза,
В нежную стужу недвижных век.
Имя твое – поцелуй в снег.
Ключевой, ледяной, голубой глоток.
С именем твоим – сон глубок.

15 апреля 1916

 Marina Tsvetaeva, Moscow, 1939

 

VERSEK BLOKHOZ

 
1
Neved madárfiók tenyeremben.
Neved mint jégcsap, üdíti nyelvem.
Szájmozdulat, egy-rezzenetű.
Neved négy betű...
Szép labda, égbe szökellő.
Ezüstszivü csengő.

Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji lódobogás, úgy enyész el.
Verdes, mint a magány
homlokhoz szorított fegyver ravaszán.

Neved – tudod, mi nekem?
Neved csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged
hóra-hullt csókjára nevednek.
Kékcsobogású, hűs italom
neved, álom, mély nyugalom.

1916. május 15

Rab Zsuzsa fordítása

_________________

Marina Cvetajeva versei, Európa Könyvkiadó, 2007

Orosz Költők Antológiája, Magyar Könyvklub, 2001 

Sergei Yesenin

(Russian, 3 October 1895 – 27 December 1925)

.

Не бродить, не мять в кустах багряных
Лебеды и не искать следа.
Со снопом волос твоих овсяных
Отоснилась ты мне навсегда.
  
С алым соком ягоды на коже,
Нежная, красивая, была
На закат ты розовый похожа
И, как снег, лучиста и светла.
  
Зерна глаз твоих осыпались, завяли,
Имя тонкое растаяло, как звук,
Но остался в складках смятой шали
Запах меда от невинных рук.
  
В тихий час, когда заря на крыше,
Как котенок, моет лапкой рот,
Говор кроткий о тебе я слышу
Водяных поющих с ветром сот.
  
Пусть порой мне шепчет синий вечер,
Что была ты песня и мечта,
Все ж, кто выдумал твой гибкий стан
                  и плечи -
К светлой тайне приложил уста.
  
Не бродить, не мять в кустах багряных
Лебеды и не искать следа.
Со снопом волос твоих овсяных
Отоснилась ты мне навсегда.

1916


*

ОСЕНЬ

     Р.В.Иванову

Тихо в чаще можжевеля по обрыву.
Осень - рыжая кобыла - чешет гривы.

Над речным покровом берегов
Слышен синий лязг ее подков.

Схимник-ветер шагом осторожным
Мнет листву по выступам дорожным

И целует на рябиновом кусту
Язвы красные незримому Христу.

*

Sergei Yesenin. 1919

Collection of Poems. Bilingual Version (Russian-English)

*

Autumn

Silence. In the junipers atop the valley,
Autumn — a roam mare — rubs her mane for dressing.

Well above the wooded river banks —
That's the dark blue clang her horseshoes make.

Wind, a monk, walks past with wary footsteps
Holding back the foliage on the pathways,

Kissing, when he comes upon the mountain ash,
Crimson wounds that are the marks of Christ unseen.

Translated by Evelyn Bristol

Сергей Есенин - 1914

Szergej Jeszenyin
BOKRAINK KÖZT

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére —
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom — aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.


Rab Zsuzsa fordítása

*

ŐSZ

Csend üli meg a borókás nyirkos mélyét,
most az ősz, a piros kanca, rázza sörényét.

Hol a rozsdaverte part mereng,
patkójának kékes hangja cseng.

Zarándok-szél útrakél vigyázva,
árokszélén avart gyúr a sárba,

Galagonyán csókol vérszín cseppeket
a nem-látott Krisztus sebei helyett.

Rab Zsuzsa fordítása


_______________
In: Rab Zsuzsa, SÁRKÁNYÖLŐ, Budapest: Magvető, 1965