Günter Grass

(German, born 16 October 1927)

.

Saturn

In this big house —

from the rats

who know about the drains,

to the pigeons

who know nothing —

I live and suppose much.

Came home late,

opened the house

with my key

and noticed as I hunted for my key

that I needed a key

to enter my own home.

Was quite hungry,

ate a chicken

with my hands

and noticed as I ate the chicken

that I was eating a chicken

which was cold and dead.

Then stooped,

took off both shoes

and noticed as I took off my shoes

that we have to stoop

if we want to take

shoes off.

I lay horizontal,

smoked the cigarette,

and in the darkness was certain

that someone held out his open hand

when I knocked the ashes

from my cigarette.

At night Saturn comes

and holds out his hand.

With my ashes, he

cleans his teeth, Saturn.

We shall climb

into his jaws.

— Translated from German by Michael Hamburger & Christopher Middleton

[Selected Poems, Secker & Warburg, London, 1966]

Günter Grass

Szaturnusz

Ebben a nagy házban

— a patkányoktól kezdve,

akik sokat tudnak a lefolyóról,

a galambokig,

akik semmiről nem tudnak semmit —

lakom, és sok mindent sejtek.

Későn értem haza,

kinyitottam a kulccsal

a lakást, és

kulcskeresés közben rádöbbentem,

hogy kulcsra van szükségem,

ha meg akarom látogatni magamat.

Éhes lehettem, megettem még

egy zsenge csirkét

kézzel,

és a csirke eszegetése közben rádöbbentem,

hogy egy dermedt és halott

csirkét eszem.

Majd előrehajoltam,

s levetettem mindkét cipőmet,

és cipőlehúzás közben rádöbbentem,

hogy előre kell hajolnunk,

ha le akarjuk

húzni a cipőnket.

Vízszintesen feküdtem,

cigarettáztam,

és a sötétben is biztos voltam benne,

hogy valaki föltartja a tenyerét,

amikor lepöccintem

a cigarettámról a hamut.

Éjjelente jön Szaturnusz,

és feltartja a tenyerét.

Hamummal

tisztítja a fogát Szaturnusz.

Torkában

fogunk eltűnni valamennyien.

Tatár Sándor fordítása

_________________

Forrás: 2000 - Irodalmi és társadalmi havilap, 2010. március.

SATURN

In diesem grossen Haus
— von den Ratten,
die um den Abfluss wissen,
bis zu den Tauben,
die nichts wissen —
wohne ich und ahne vieles.

Kam spaet nach Hause,
schloss mit dem Schluessel
die Wohnung auf
und merkte beim Schluesselsuchen,
dass ich einen Schluessel brauche,
um bei mir einkehren zu koennen.

Hatte wohl Hunger,
ass noch ein Huehnchen
mit meinen Haenden
und merkte beim Huehnchenessen,
dass ich ein kaltes und totes
Huehnchen ass.

Bueckte mich dann,
zog beide Schuhe aus
und merkte beim Schuhausziehen,
dass wir uns buecken muessen,
wenn wir die Schuhe
ausziehen wollen.

Waagerecht lag ich,
rauchte die Zigarette
und war im Dunkeln gewiss,
dass jemand die Hand aufhielt,
als ich meiner Zigarette
die Asche abklopfte.

Nachts kommt Saturn
und haelt seine Hand auf.
Mit meiner Asche
putzt seine Zaehne Saturn.
In seinen Rachen
werden wir steigen.

.

Walter Benjamin

Florence, Baptistry

On the portal the "Spes" by Andrea de Pisano. Sitting she helplessly stretches her arms for a fruit that remains beyond her reach. And yet she is winged. Nothing is more true. (--from Travel Souvenirs)

Szuvenír - Firenze, Baptisterium

A portálon Andrea Pisano Spes*-e. Csak ül, és gyámoltalanul nyújtja karját egy gyümölcs felé, mely számára elérhetetlen marad. Ennek ellenére szárnyai vannak.  Mi sem igazabb.

Márton László fordítása

(*Spes: a Remény allegóriája)

_________

Walter Benjamin: One-Way Street and Other Writhings, transl. by Edmund Jephcott and Kingsley Shorter

Walter Benjamin: Egyirányú utca, Berlini gyermekkor a századforduló táján, Atlantisz, Bp., 2005

.

Stefan George (12 July 1868 – 4 December 1933)

Wir schreiten auf und ab im reichen flitter

Wir schreiten auf und ab im reichen flitter
Des buchenganges beinah bis zum tore
Und sehen aussen in dem feld vom gitter
Den mandelbaum zum zweitenmal im flore.

Wir suchen nach den schattenfreien bänken
Dort wo uns niemals fremde stimmen scheuchten
In träumen unsre arme sich verschränken
Wir laben uns am langen milden leuchten

Wir fühlen dankbar wie zu leisem brausen
Von wipfeln strahlenspuren auf uns tropfen
Und blicken nur und horchen wenn in pausen
Die reifen früchte an den boden klopfen.

Föl s le járunk

Föl s le járunk sugarak özönében

a bükksornak csaknem a kapujáig,

s elnézzük a rácsnál, hogy kint a réten

a mandulafa másodszor virágzik.

Van még árnyéktalan pad. Ugye, jó itt?

Idegen hangtól szív itt sose retten.

Álmodó karunk összekulcsolódik.

Felüdülünk a tündöklő szinekben.

Hálásan érezzük, hogy mint eső, mint

szelid zápor, fény csurog, szinte csobban,

s csak akkor nézünk fel, mikor időnkint

az érett gyümölcs halkan földre koppan.

Szabó Lőrinc fordítása

_______

[In: Szabó Lőrinc: Örök barátaink I., 

Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 322. old.]

.

Durs Grünbein - Erklärte Nacht

Éjszaka magyarázatokkal

És a vers mi volt még? Szöktetés régmúlt hangulatokba...
Szótagvarázs, ars magna, stílusjáték, rímzene.
A tükör hidege, tánc néhány szék közt forogva.
Sem fél, sem egész, mégis több, mint kellene.
Ennek ima, isten nélküli. Annak "abszolút valóság".
Cikkcakkvarrás - indulat s mítosz vezérelte ész,
Mitől a hűvös, álmos testet elönti a forróság.
A hang visszatér a szájhoz, mint kikötőbe a tengerész.
Hideg ablakra lehelt felhő, reggeli harmat, semmi.
Ariadné fonala, mi az apóriák sötétjén átvezet.
Csupa szerencsés véletlen, fontana, thermi.
Belső vonal, mit nem fejez ki szám, se szerkezet,
Mióta a világ képletbe, törvénybe foglalható.
Én és te - feledjétek e két távolból érkezőt.
A vers búvár, kinek kincset rejt a tenger, a tó,
S míg csillagokkal konspirál, átkutatja az agyvelőt.
A metaforák lapos kövek, mikkel a vízparton gyerekek
Szoktak kacsázni. Ha szerencséd van, hármat, négyet,
Ötöt is ugrik a kő, mielőtt elnyugszik a felület,
S a kő ólomként elmerül. Az időt mély repedések
Metszik. Metrizált filozófia, az öröm ujjongása
Szó és tárgy között. Ennek adomány, annak csiszolt jáspis.
Ami marad, a vers, a halandóság rímekbe szőtt mása,
Földi kalauz, ki tengert nyit, s az emberi éjen átvisz.

Schein Gábor fordítása 

_________________

[Durs Grünbein: Koponyalaptantárgy. Jelenkor, Pécs, 2006]

Kurt Schwitters

(20 June 1887 - 8 January 1948)
.

An Anna Blume
Merzgedicht1

Oh Du, Geliebte meiner 27 Sinne, ich liebe Dir!
Du, Deiner, Dich Dir, ich Dir, Du mir, ---- wir?
Das gehört beiläufig nicht hierher!

Wer bist Du, ungezähltes Frauenzimmer, Du bist, bist Du?
Die Leute sagen, Du wärest.
Laß sie sagen, sie wissen nicht, wie der Kirchturm steht.

Du trägst den Hut auf Deinen Füßen und wanderst auf die Hände,
Auf den Händen wanderst Du.
Halloh, Deine roten Kleider, in weiße Falten zersägt,
Rot liebe ich Anna Blume, rot liebe ich Dir.
Du, Deiner, Dich Dir, ich Dir, Du mir, ----- wir?
Das gehört beiläufig in die kalte Glut!
Anna Blume, rote Anna Blume, wie sagen die Leute?

Preisfrage:
1. Anna Blume hat ein Vogel,
2. Anna Blume ist rot.
3. Welche Farbe hat der Vogel?

Blau ist die Farbe Deines gelben Haares,
Rot ist die Farbe Deines grünen Vogels.
Du schlichtes Mädchen im Alltagskleid,
Du liebes grünes Tier, ich liebe Dir!
Du Deiner Dich Dir, ich Dir, Du mir, ---- wir!
Das gehört beiläufig in die ---- Glutenkiste.
Anna Blume, Anna, A----N----N----A!
Ich träufle Deinen Namen.
Dein Name tropft wie weiches Rindertalg.
Weißt Du es Anna, weißt Du es schon,
Man kann Dich auch von hinten lesen.
Und Du, Du Herrlichste von allen,
Du bist von hinten, wie von vorne:
A------N------N------A.
Rindertalg träufelt STREICHELN über meinen Rücken.
Anna Blume,
Du tropfes Tier,
Ich-------liebe-------Dir!

Kurt Schwitters. Anna Blume: Dichtungen.  Hanover: Paul Steegemann, 1919. 1st printing 

Eve Blossom,
Merz Poem1
Kurt Schwitters' own translation of "An Anna Blume"

Oh thou, beloved of my twenty-seven senses, I love thine! Thou thee
thee thine, I thine,
thou mine, we?
That (by the way) is beside the point!
Who art thou, uncounted woman, Thou art, art thou?
People say, thou werst,
Let them say, they don't know what they are talking about.
Thou wearest thine hat on thy feet, and wanderest on thine hands,
On thine hands thou wanderest
Hallo, thy red dress, sawn into white folds,
Red I love Eve Blossom, red I love thine,
Thou thee thee thine, I thine, thou mine, we?
That (by the way) belongs to the cold glow!
Eve Blossom, red Eve Blossom what do people say?

PRIZE QUESTION: 1. Eve Blossom is red,
2. Eve Blossom has wheels
3. what colour are the wheels?
Blue is the colour of your yellow hair
Red is the whirl of your green wheels,
Thou simple maiden in everyday dress,
Thou small green animal,
I love thine!
Thou thee thee thine, I thine, thou mine, we?
That (by the way) belongs to the glowing brazier!
Eve Blossom, eve,
E - V - E,
E easy, V victory, E easy,
I trickle your name.
Your name drops like soft tallow.
Do you know it, Eve?
Do you already know it?
One can also read you from the back
And you, you most glorious of all,
You are from the back as from the front,
E-V-E.
Easy victory.
Tallow trickles to stroke over my back
Eve Blossom,
Thou drippy animal,
I
Love
Thine!
I love you!!!!

VIRÁG ANNÁHOZ
<sup>(AN ANNA BLUME)

MERSZVERS1</sup>

Ó, 27 érzékem imádottja, Te, szeretek Teneked!
Te, Tiéd, Téged Teneked, én, Teneked, Te énnekem, - - - - mi?
Ez mellesleg nem is tartozik ide!

Ki vagy Te, számoltalan vászoncseléd, Te vagy, vagy Te?
Azt mondják, volnál.
Csak hadd fecsegjen a jónép, úgyse tudják, hogysmint ityeg
                                                                     a templomtorony.

Kalapot viselsz Te a lábadon és kézre jársz,
járkálsz Te kézen állva.
Halló, fehér redőkbe fűrészelt piros ruháid,
pirosan szeretem Virág Annát, pirosan szeretek Teneked.
Te, Tiéd, Téged Teneked, én Teneked, Te énnekem, - - - - mi?
Ez mellesleg a hideg izzásra tartozik!
Virág Anna, piros Virág Anna, mit is fecseg a jónép?

      

Versenyfeladat:

           1. Virág Annának van egy madara.
           2. Virág Anna piros.
           3. Milyen színű a madár?

Szőke hajad színe kék,
piros madarad színe zöld.
Te utcai ruhás, szende kis leányka,
Te kedves kis zöld állat, szeretek Teneked!
Te Tiéd Téged Teneked, én Teneked, Te énnekem, - - - - mi!
Ez mellesleg a - - - - parazsasládába tartozik.
Virág Anna, Anna, A - - - - N - - - - N - - - - A!
Csepegtetem a nevedet.
Akár a lágy marhafaggyú, úgy csepeg a Te neved.
Tudod-e, Anna, tudod-e már, hogy
hátulról is lehet olvasni Téged?
És Te, Te legcsodásabb mindenek között,
pont olyan vagy hátulról is, mint elölről:
A - - - - N - - - - N - - - - A.
A csepegő marhafaggyú SIMOGATÁS hátamon.
Virág Anna,
Te mulya állat,
szeretek - - - - Teneked - - - - én!

Kurdi Imre fordítása
_____________

_{In: Német Költők Antológiája,} 

_{Budapest: Magyar Könyvklub, 2000}

Kurt Schwitters: Das Schwein niest zum Herzen (1919)

(A disznó a szívbe tüsszent)

 Merzbild 5 B (Picture Red Heart-Church) 
(Merzbild 5 B (Bild rot Herz-Kirche)), April 26, 1919.

 Kurt Schwitters, Seidenstrumpf (Silk Stocking), 1943

 El Lissitzky: Portrait of Kurt Schwitters. 1924

Kurt and Ernst Schwitters Stiftung

Gottfried Benn

(2 Mai 1886 – 7 Juli 1956)

WORTE

Allein: du mit den Worten
und das ist wirklich allein,
Clairons und Ehrenpforten
sind nicht in diesem Sein.

Du siehst ihnen in die Seele
nach Vor- und Urgesicht,
Jahre um Jahre - quäle
dich ab, du findest nicht.

Und drüben brennen die Leuchten
in sanftem Menschenhort,
von Lippen, rosigen, feuchten
perlt unbedenklich das Wort.

Nur deine Jahre vergilben
in einem anderen Sinn,
bis in die Träume: Silben -
doch schweigend gehst du hin.


SZAVAK

Magad vagy: a szavakkal
vagyis csakugyan magad,
trombita nem vigasztal,
diadalkapu nem fogad.

Lelkükből kéne kiásnod
elő- s ősképüket
esztendők óta – s akárhogy
erőlködsz, nem leled.

S amott, hol fáklya világol,
s mentsvárban a lakó,
a párás rózsaszájról,
gyanútlan gyöngyöz a szó.

Csak éveid szakadoznak,
mind más módon fakul,
az álmokig ér le: szótag –
de elmúlsz szótlanul.

Eörsi István fordítása

 ***

EINZELHEITEN

Es ist in Sommertagen,
ein Glück in jedem Mund,
man fährt im Buickwagen
am Ufer des Öresund,
ein Blau den Menschen zu Häupten
und des Mittags leichtes Flirrn -:
nur einer schweigt im betäubten
Wissen von ihrem Irrn.

Die im Motorboot kamen
durch manchen Wasserlauf,
sie nannten die Blumen mit Namen
den Höhenzug darauf,
es waren geschützte Stätten
mit Böschung und mit Quelln –:
doch einer kannte die Ketten
der Ufer und Libelln.

Der Abend kam mit Schatten,
er, der den Sommer verlor,
die Sträuße der Rosen hatten
einen Schleier von Tränen vor,
man trennte sich bei Zeiten,
als ahnte man Schweres schon:
es waren Einzelheiten,
nicht Totalisation.

MINDIG CSAK RÉSZBEN

Bizonyos nyáridőben
oly boldog a száj, az íny,
Buick visz ráérősen
Öresund partjain,
fejtől az ég azúrja,
könnyű kis dél zizeg –
s egy bódult Néma tudja:

megint csak tévhitek.

Motorcsónakkal jöttek,
ki tudja, miféle vizen;

és virágnevek nőttek
tőlük, nevek a hegyen,
mind védett hely volt: horhos,
forrás és csermely-ág –:
de ő ismerte e partok
kérészélet-vonalát.

Árnyakkal jött az este,
ő vesztett egy nyarat;
rózsák csokra pereg le
könnyek fátyla alatt,
elválás, még idejében,
nyomasztó sejtelem:
hogy minden mindig csak részben,
hogy teljes marad a Sosem.

Tandori Dezső fordítása

 ***

SATZBAU

Alle haben den Himmel, die Liebe und das Grab,
damit wollen wir uns nicht befassen,
das ist für den Kulturkreis gesprochen und durchgearbeitet.
Was aber neu ist, ist die Frage nach dem Satzbau
und die ist dringend:
warum drücken wir etwas aus?

Warum reimen wir oder zeichnen ein Mädchen
direkt oder als Spiegelbild
oder stricheln auf eine Handbreit Büttenpapier
unzählige Pflanzen, Baumkronen, Mauern,
letztere als dicke Raupen mit Schildkrötenkopf
sich unheimlich niedrig hinziehend
in bestimmter Anordnung?

Überwältigend unbeantwortbar!
Honoraraussicht ist es nicht,
viele hungern darüber. Nein,
es ist ein Antrieb in der Hand,
ferngesteuert, eine Gehirnanlage,
vielleicht ein verspäteter Heilbringer oder Totemtier,
auf Kosten des Inhalts ein formaler Priapismus,
er wird vorübergehen,
aber heute ist der Satzbau
das Primäre.

»Die wenigen, die was davon erkannt« - (Goethe) -
wovon eigentlich?
Ich nehme an: vom Satzbau.

MONDATSZERKEZET

A menny, a szerelem, a sír mindenkié,
ezekről nincs mit mondanunk.
Kultúrkörökben meghányták-vetették valamennyit.
A mondatszerkezet kérdése azonban új
és fontos is:
mi kényszerít az alkotásra?
Mivégre rímelünk?
Mivégre rajzolunk le egy leányt
vagy annak tükörképét,
mivégre pingálunk tenyérnyi merített papírra
növényt, fakoronát, falat,
ez utóbbit kövér hernyóra emlékeztető alakban,
teknősbékafejjel és rém alacsonyra nyújtva
egy bizonyos irányban?

Lenyűgözően rejtélyes a kérdés!
Nem pénzért tesszük, hisz sokunknak
felkopik az álla. Nem!
Távirányított ösztöne ez a kéznek, elmeállapot,
talán megkésett Üdvözítő vagy totemállat,
formai priapizmus, rovására a tartalomnak,
és egyszer majd elmúlik,
de ma a mondatszerkezet
a legfőbb.
"A kevesek, akik valamit felfognak belőle" – (Goethe)
hogy voltaképp miből?
Úgy vélem: a mondatszerkezetből.

Ircsik Vilmos fordítása

______

Gottfried Benn versei, Európa, Lyra Mundi-sorozat, 1991, 67., 158. old.

SZÍNKÉP, Kozmosz Könyvek, 1984, 129-130.old. 

lyrikline.org

Thomas Mann

(6 June 1875 – 12 August 1955)

Very deep is the well of the past. Should we not call it bottomless?
Bottomless indeed, if — and perhaps only if — the past we mean is the past merely of the life of mankind, that riddling essence of which our own normally unsatisfied and quite abnormally wretched existences form a part; whose mystery, of course, includes our own and is the alpha and omega of all our questions, lending burning immediacy to all we say, and significance to all our striving. For the deeper we sound, the further down into the lower world of the past we probe and press, the more do we find that the earliest foundations of humanity, its history and culture, reveal themselves unfathomable. No matter to what hazardous lengths we let out our line they still withdraw again, and further, into the depths. Again and further are the right words, for the unresearchable plays a kind of mocking game with our researching ardours; it offers apparent holds and goals, behind which, when we have gained them, nem reaches of the past still open out — as happens to the coastwise voyager, who finds no end to his journey, for behind each headland of clayey dune he conquers, fresh headlands and new distances lure him on.

—Thomas Mann, from Joseph and His Brothers,  (English translation by Helen Tracy Lowe-Porter)

Mann in  1939

Source:LIFE

Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?

Feneketlennek még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthető módon minden kérdésünk és szavunk alfája és ómegája, s minden szavunkat hévvel és szorongással és minden kérdésünket izgatott sürgetéssel telíti. Mert éppen ekkor történik az, hogy minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármily kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe. Találóan mondhatjuk itt, hogy "újra és tovább", mert kutató buzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz: látszatmegállókat és úti célokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb múltszakaszok tárulnak föl, ahogy a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos fövenykulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé.

_________

Thomas Mann: József és testvérei /részlet/

Fordította: Sárközi György és Káldor György

Novalis

(Friedrich von Hardenberg, May 2, 1772 – March 25, 1801) 

Novalis Porträt - Kupferstich von Eduard Eichens, Berlin 1845

Wenn nicht mehr Zahlen und Figuren

Wenn nicht mehr Zahlen und Figuren
Sind Schlüssel aller Kreaturen
Wenn die so singen, oder küssen,
Mehr als die Tiefgelehrten wissen,
Wenn sich die Welt ins freie Leben
Und in die Welt wird zurück begeben,
Wenn dann sich wieder Licht und Schatten
Zu echter Klarheit wieder gatten,
Und man in Märchen und Gedichten
Erkennt die wahren Weltgeschichten,
Dann fliegt vor Einem geheimen Wort
Das ganze verkehrte Wesen fort.

*

Eins nur ist, was der Mensch zu allen Zeiten gesucht hat ...

 

Eins nur ist, was der Mensch zu allen Zeiten gesucht hat;
    Überall, bald auf den Höhn, bald in dem Tiefsten der Welt –
Unter verschiedenen Namen – umsonst – es versteckte sich immer,
    Immer empfand er es noch – dennoch erfaßt er es nie.
Längst schon fand sich ein Mann, der den Kindern in freundlichen Mythen
    Weg und Schlüssel verriet zu des Verborgenen Schloß.
Wenige deuteten sich die leichte Chiffre der Lösung,
    Aber die wenigen auch waren nun Meister des Ziels.
Lange Zeiten verflossen – der Irrtum schärfte den Sinn uns –
    Daß uns der Mythus selbst nicht mehr die Wahrheit verbarg.
Glücklich, wer weise geworden und nicht die Welt mehr durchgrübelt,
    Wer von sich selber den Stein ewiger Weisheit begehrt.
Nur der vernünftige Mensch ist der echte Adept – er verwandelt
    Alles in Leben und Gold – braucht Elixiere nicht mehr.
In ihm dampfet der heilige Kolben – der König ist in ihm –
    Delphos auch und er faßt endlich das: Kenne dich selbst.

*

WHEN GEOMETRIC DIAGRAMS...

When geometric diagrams and digits
Are no longer the keys to living things,
When people who go about singing or kissing
Know deeper things than the great scholars,
When society is returned once more
To unimprisoned life, and to the universe,
And when light and darkness mate
Once more and make something entirely transparent,
And people see in poems and fairy tales
The true history of the world,
Then our entire twisted nature will turn
And run when a single secret word is spoken. 

Translation by Robert Bly

 
*

HEINRICH VON OFTERDINGEN
/részlet/
HA MAJD

Ha majd nem az ábrák s a számok
kulcsára nyitnák a világot;
ha csókolva-dalolva többet
tudnak a lények, mint a bölcsek;
szabad élete lesz a világnak,
és visszaadják önmagának;
ha fény meg árny újra valódi
világossággá fog fonódni;
s versben, mesében írva látják
a lét örök históriáját: –
fölzeng egy titkos ige, és
az egész fonák lét semmibe vész.

Rónay György fordítása



Foto: Novalis-Gedenkstein im Park von Weißenfels


HA TÖBBÉ NEM A SZÁM S AZ ÁBRA

Ha többé nem a szám s az ábra
minden teremtmény nyitja-zárja,
s ha kik csókolnak s énekelnek,
majd többet tudnak mint a bölcsek,
s az élet majd szabadon élhet
és az életbe visszatérhet,
s a fény meg árny megint valódi
átlátszóvá bír párosodni,
s olvasva a verseket s meséket
tárul örök világtörténet:
majd egy titkos szó oldja meg
az összekuszált lényeget.


Weöres Sándor fordítása

***

ISMERD MEG MAGADAT


Egy dolgot keresett csak az ember minden időkben,
    majd a világ magasán, majd meg a mélyeiben –
számos néven – hasztalanul – rejtőzve maradt az;
    észleli szűntelenül, ám sose ejti rabul.
Volt, aki gyermekeinknek a titkos várba adott már
    szép mítoszokkal rég kulcsot is és utat is;
ám kevesen fejtették meg csak a könnyü Megoldás
    számát, s így kevesen lettek a cél urai.
Elteltek a nagy idők – elménk edzette a tévely –
    úgyhogy igazságot már a mítosz se takart.
Boldog a bölcs, ki Kövét nem a kinti világban akarja
    föllelhetni, hanem ő maga lesz a kő.
Ő a valódi adeptus – nem kell néki elixír,
    mégis arany s élet lesz, amihez keze ér.
Benne a szent Gép jár – a Király él – Delphi is ott zeng
    s végül is erre talál: Ismerd meg magadat.

Rónay György fordítása

_________ 

NOVALIS - A. SCHLEGEL - F. SCHLEGEL - TIECK, A JÉNAI ISKOLA

Német költők antológiája, Magyar Könyvklub, 2000

Aquarium (Novalis im Netz) - de, fr, en, it, es

Friedrich Hölderlin

( 20. März 1770; † 7. Juni 1843)

Hyperions Schicksalslied
Hyperion's Fate Song

        Ihr wandelt droben im Licht
           Auf weichem Boden, selige Genien!
              Glanzende Götterlüfte
                 Rühren euch leicht,
                    Wie die Finger der Künstlerin
                       Heilige Saiten.
        
        Schicksallos, wie der schlafende
           Säugling, atmen die Himmlischen;
              Keusch bewahrt
                 In bescheidener Knospe,
                    Blühet ewig
                       Ihnen der Geist,
                          Und die seligen Augen
                             Blicken in stiller
                                Ewiger Klarheit.
        
        Doch uns ist gegeben,
           Auf keiner Stätte zu ruhn,
              Es schwinden, es fallen
                 Die leidenden Menschen
                    Blindlings von einer
                       Stunde zur andern,
                          Wie Wasser Voll Klippe
                             Zu Klippe geworfen,
                                Jahr lang ins Ungewisse hinab.


Brod und Wein

1.

Rings um ruhet die Stadt; still wird die erleuchtete Gasse,
     Und mit Fackeln geschmückt, rauschen die Wagen hinweg.
Satt gehn heim von Freuden des Tags zu ruhen, die Menschen,
     Und Gewinn und Verlust wäget ein sinniges Haupt

Wolzufrieden zu Haus; leer steht von Trauben und Blumen,
     Und von Werken der Hand ruht der geschäftige Markt.
   Aber das Saitenspiel tönt fern aus Gärten; vielleicht, daß
     Dort ein Liebendes spielt oder ein einsamer Mann
Ferner Freunde gedenkt und der Jugendzeit; und die Brunnen

     Immerquillend und frisch rauschen an duftendem Beet.
Still in dämmriger Luft ertönen geläutete Glocken,
     Und der Stunden gedenk rufet ein Wächter die Zahl.
Jetzt auch kommet ein Wehn und regt die Gipfel des Hains auf,
     Sieh! und das Ebenbild unserer Erde, der Mond,

Kommet geheim nun auch, die schwärmerische, die Nacht kommt,
     Voll mit Sternen, und wohl wenig bekümmert um uns
Glänzt die Erstaunende dort, die Fremdlingin unter den Menschen
     Über Gebirgeshöhn traurig und prächtig herauf.

  Friedrich Hölderlin, Pastell von Franz Karl Hiemer, 1792

HÜPERIÓN SORSDALA

Fönt jártok ti a fény
  puha földjén, boldog Géniuszok!
    Sugárzó isteni szellők
      érintgetnek titeket: szent
        húrokon így művésznő
           ujja ha játszik.

Sorstalan, így, alvó csecsemőként
  lélegeznek az égiek;
    szűzi-szerényen,
      bimbón őrzik:
        múlhatatlan
          virul ott a szellem,
            boldog szemeikből
              pillant csöndes,
                 tiszta öröklét.

Nékünk más adatott. Ne lehessen
  nyugvásunk helye.
    Tűnnek, buknak
      a szenvedők,
        vakon, egy
          óráról a másra, mint
            a víz verődik
              kőről kőre,
                 éveken át a bizonytalanba.

Tandori Dezső fordítása


KENYÉR ÉS BOR
/részlet/
1

Körben fényes a város, a fénylő utcasor alszik,
  lobban a fáklyavilág elsuhanó kocsikon.
Telten, a nap gyönyörét indul kipihenni az ember,
  vesztett, nyert-e vajon, méri tűnődve az ész,
s megbékél; odakint tovatűnt a virág meg a szőlő,
  nem sürög emberi kéz, nyugszik a fürge piac.
Ám egy távoli húr megpendül a kerteken át, ott
  tán szerető dala szól, vagy csak férfimagány
méláz ifjukorán meg a messze baráton; a kútban
  frissen csobban a víz, illatos ágyra szitál,
halkan kong a harang az alkonyodó levegőben,
  óráink idejét szertekiáltja az őr.
Moccan a szél most, megbolygatja a fákat a berken.
  Nézd csak! A föld rokona, távoli mása, a hold
ott kél rejtekezőn; s amaz Álmodozó, jön az éj már;
  csillaggal tele és mit sem törődve velünk,
ámuló, idegen e világban, felragyog, íme
  pompásan, szomorún, nagy hegyek íve fölött.

Nemes Nagy Ágnes fordítása

________

Friedrich Hölderlin versei

Európa Könyvkiadó, Lyra Mundi, Bp., 1980, 37., 80. o.

Friedrich Nietzsche

(German, October 15, 1844 – August 25, 1900)

  

 Friedrich Nietzsche by Edvard Munch (1906)

____________________

ABSCHIED

[VEREINSAMT]

Die Krähen schrein
Und ziehen schwirren Flugs zur Stadt:
Bald wird es schnein –
Wohl dem, der jetzt noch – Heimat hat!

Nun stehst du starr,
Schaust rückwärts ach! wie lange schon!
Was bist Du Narr
Vor Winters in die Welt – entflohn?

Die Welt – ein Tor
Zu tausend Wüsten stumm und kalt!
Wer Das verlor,
Was du verlorst, macht nirgends Halt.

Nun stehst du bleich,
Zur Winter – Wanderschaft verflucht,
Dem Rauche gleich,
Der stets nach kältern Himmeln sucht.

Flieg', Vogel, schnarr'
Dein Lied im Wüsten – Vogel -Ton! –
Versteck', du Narr,
Dein blutend Herz in Eis und Hohn!

Die Krähen schrein
Und ziehen schwirren Flugs zur Stadt:
Bald wird es schnein,
Weh dem, der keine Heimat hat.

__________________

ELHAGYATVA

A varjúraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar –
boldog, kinek van otthona.

Sötéten állsz,
s hátra meredsz – mióta már!
Mondd: merre szállsz
a tél elől, bolond madár?!

Feléd havas
sivár puszták ásítanak.
Nem nyughat az,
ki oly kifosztott, mint te vagy.

Sors átka ver:
téli bolyongással gyötör,
füst vagy, amely
mind hidegebb egekbe tör.

Károgd siket
pusztákba hörgő gyászdalod!
Vérzik szived?
Dacba, jégbe takarhatod!

A varjuraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar –
jaj, akinek nincs otthona.

Képes Géza fordítása

„Kleiner Nietzsche-Kopf“

Radierung von Hans Olde nach der Fotoserie „Der kranke Nietzsche“

1899

________________

Friedrich Nietzsche versei, Európa Könyvkiadó, 1989

1 2 

Erich Kästner

(German, 23 February 1899 – 29 July 1974)

.
Die Entwicklung der Menschheit

Einst haben die Kerls auf den Bäumen gehockt,
behaart und mit böser Visage.
Dann hat man sie aus dem Urwald gelockt
und die Welt asphaltiert und aufgestockt,
bis zur dreißigsten Etage.

Da saßen sie nun, den Flöhen entflohn,
in zentralgeheizten Räumen.
Da sitzen sie nun am Telefon.
Und es herrscht noch genau derselbe Ton
wie seinerzeit auf den Bäumen.

Sie hören weit. Sie sehen fern.
Sie sind mit dem Weltall in Fühlung.
Sie putzen die Zähne. Sie atmen modern.
Die Erde ist ein gebildeter Stern
mit sehr viel Wasserspülung.

Sie schießen die Briefschaften durch ein Rohr.
Sie jagen und züchten Mikroben.
Sie versehn die Natur mir allem Komfort.
Sie fliegen steil in den Himmel empor
und bleiben zwei Wochen oben.

Was ihre Verdauung übrigläßt,
das verarbeiten sie zu Watte.
Sie spalten Atome. Sie heilen Inzest.
Und sie stellen durch Stiluntersuchungen fest,
daß Cäsar Plattfüße hatte.

So haben sie mit dem Kopf und dem Mund
den Fortschritt der Menschheit geschaffen.
Doch davon mal abgesehen und
bei Lichte betrachtet sind sie im Grund
noch immer die alten Affen.

AZ EMBERISÉG FEJLŐDÉSE

Kezdetben a csupaszőr, rusnya pofák
faágak közé telepedtek.
Majd kényelmetlenné váltak a fák,
aszfaltborítást kapott a világ,
s húsz meg harminc emelet lett.

S nem bujtat már bolhát a szőrbozont
légfütéses szoba-hallban.
Agyontárcsázzák a telefont.
De mindnek olyan a modora pont,
mint a fák bogán volt hajdan.

Mind messze hall. Távolba lát.
És végcélt és végokot észlel.
És modernül lélegzik. És mossa fogát.
A föld egy teljesen kikulturált
csillag - vízöblítéssel.

Csöveken lövik a leveleket.
És mikróbát nevelnek magnak.
És konfortosítják a természetet.
És égbe repülnek felhők felett,
és két hétig fenn maradnak.

Mit emésztőszervük meghagyott,
abból gyúrják és gyártják a vattát.
Boncolják a lelket. S az atommagot.
S hogy lúdtalpas volt Cézár, s bütyke-fagyott,
stílusából kimutatják.

Igy folyt le az emberi fejlődés,
s így nőtt csupa bölcs, csupa bajnok.
De ettől eltekintve és
lényegileg ez édeskevés,
mert most is a régi majmok.

Békés István fordítása
________________
Erich Kästner, SZÍV A TÜKÖRBEN, Magyar Helikon, 1959

Friedrich Nietzsche

(German, October 15, 1844 – August 25, 1900) 
.
Im deutschen November
(Der Herbst)

Dies ist der Herbst: der bricht dir noch das Herz!
Fliege fort! fliege fort!
Die Sonne schleicht zum Berg
Und steigt und steigt
Und ruht bei jedem Schritt.

Was ward die Welt so welk!
Auf müd gespannten Fäden spielt
Der Wind sein Lied.
Die Hoffnung floh –
Er klagt ihr nach.

Dies ist der Herbst: der – bricht dir noch das Herz.
Fliege fort! fliege fort!
O Frucht des Baums,
Du zitterst, fällst?
Welch ein Geheimnis lehrte dich
Die Nacht,
Daß eis'ger Schauder deine Wange,
Die Purpur-Wange deckt? –

Du schweigst, antwortest nicht?
Wer redet noch? – –

Dies ist der Herbst: der – bricht dir noch das Herz!
Fliege fort! fliege fort! –
"Ich bin nicht schön"
– so spricht die Sternenblume –,
Doch Menschen lieb' ich
Und Menschen tröst' ich –

sie sollen jetzt noch Blumen sehn,
Nach mir sich bücken
Ach! und mich brechen –
In ihrem Auge glänzet dann
Erinnerung auf,
Erinnerung an Schöneres als ich: –
– ich seh's, ich seh's – und sterbe so".–

Dies ist der Herbst: der – bricht dir noch das Herz!
Fliege fort! fliege fort!

*
(Rezitation: Fritz Stavenhagen)

Gesprochene deutsche Lyric

AZ ŐSZ

Ez itt az ősz: ha rád fúj – összetörsz!
Menekülj! menekülj! –
A nap lassan lopakodik
a hegyre fel
és minden lépésnél pihen.

Hogy meghervadt a világ!
Lankadt húrokon
dalol a szél:
elszállt a remény –
azt siratja.

Ez itt az ősz: ha rád fúj – összetörsz!
Menekülj! menekülj!
Óh, fa gyümölcse,
remegsz, lehullsz?
Milyen titokra tanított
az éj,
hogy jeges borzadály lepi
arcodat, bíbor-arcodat?

Hallgatsz, nem felelsz?
Ki beszél még? – –

Ez itt az ősz: ha rád fúj – összetörsz!
Menekülj! menekülj!
„Én nem vagyok szép,
– mondja a csillagvirág –
de szeretem az embert, –
vigasztalom az embert –
hadd lásson még most is virágokat,
hajoljon utánam,
ah! és szakítson le –
szemében akkor
valami régi gyúl,
valami nálam-szebb emléke gyúl:
– azt látom, azt, – és úgy halok meg.”

Ez itt az ősz: ha rád fúj - összetörsz!
Menekülj! Menekülj!

Szabó Lőrinc fordítása
________________
Friedrich Nietzsche versei, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1989

Walter Benjamin

(German,  July 15, 1892 – September 27, 1940)
.

"The task of translator consists in finding that intended effect [Intention] upon the language into which he is translating which produces in it the echo of the original. This is a feature of translation which basically differentiates it from the poet's work, because the effort of the latter is never directed at the language as such, at its totality, but solely and immediately at specific linguistic contextual aspects. Unlike a work of literature, translation does not find itself in the center of the language forest but on the outside facing the wooded ridge; it calls into it without entering, aiming at that single spot where the echo is able to give, in its own language, the reverberation of the work in the alien one. Not only does the aim of translation differ from that of a literary work — it intends language as a whole, taking an individual work in an alien language as a point of departure — but it is a different effort altogether. The intention of the poet is spontaneous, primary, graphic; that of the translator is derivate, ultimate, ideational. For the great motif of integrating many tongues into one true language is at work. This language is one in which the independent sentences, works of literature, critical judgements, will never communicate — for they remain dependent on translation; but in it the languages themselves, supplemented and reconciled in their mode of signification, harmonize. If there is such a thing as a language of truth, the tensionless and even silent depository of the ultimate truth which all thought strives for, then this language of truth is — the true language. And this very language, whose divination and description is the only perfection a philosopher can hope for, is concealed in concentrated fashion in translations. There is no muse of philosophy, nor is there one of translation. But despite the claims of sentimental artists, these two are not banausic. For there is a philosophical genius that is characterized by a yearning for that language which manifests itself in translations.

(...)

Fragments of a vessel which are to be glued together must match one another in the smallest details, although they need not be like one another. In the same way a translation, instead of resembling the meneaning of the original, must lovingly and in detail incorporate the original's mode of signification, thus making both the original and the translation recognizable as fragments of a greater language, just as fragments are part of a vessel. For this very reason translation must in large measure refrain from wanting to communicate something, from rendering the sense, and in this the original is important to it only insofar as it has already relieved the translator and his translation of the effort of assembling and expressing what is to be conveyed."

—from 'The Task of the Translator', translated by Harry Zohn

 Walter Benjamin

by Germaine Krull

A MŰFORDÍTÓ FELADATA
-részletek-

"Ez a feladat: megtalálni a fordítás nyelvére irányuló olyan intenciót, amelyből az eredeti mű ver visszhangot azután az új nyelvi közegben. Ez a fordításnak az önálló írói munkától alapjában különböző vonása; mert az önálló írói mű intenciója sosem a nyelvre mint olyanra, a nyelv totalitására irányul, hanem kizárólag közvetlenül bizonyos nyelvi tartalomösszefüggésekre. A fordítás azonban — az írástól eltérően — sosincs mintegy a nyelv hegyi erdőségének belsejében, hanem azon kívül jár, azzal szemközt helyezkedik el, s anélkül, hogy belépne oda, hívja az eredeti művet arra az egyetlen helyre, ahol saját — fordítói — nyelvében a mű az eredeti nyelv visszhangját verheti. A fordítás intenciója nem egyszerűen másvalamire irányul, mint az írásé, jelesül egy nyelvre mint egészre egy másik nyelvben létező műből kiindulva, hanem önmagában véve is más intenció: az íróé naiv, első, szemléletes, a fordítóé már levezetett, végső, eszme-jellegű. Mert a fordító munkáját a sok nyelv egyetlen igazi nyelvvé történő integrálásának nagy motívuma tölti be. Ez a munka pedig az, amelyben az egyes mondatok, művek, ítéletek ugyan sosem értenek egyet — hiszen fordításra utalódnak —, maguk a nyelvek azonban itt, elgondolásuk módjában kiegészülve s kibékülve, megegyeznek. Ha viszont van az igazságnak olyan nyelve, amelyben a végső titok, amelyekért minden gondolkodás fáradozik, feszültség nélkül s magukban hallgatva őrzetnek, az igazságnak ez a nyelve — az igazi nyelv.És éppen ez a nyelv, amelynek sejtésében és leírásában ott az egyetlen tökéletesség, amit a filozófus remélhet, ez rejtőzik intenzíven a fordításokban. Nincs múzsája a filozófiának, és a fordításnak sincs múzsája. De ettől még egyik se nyárspolgári, ahogy szentimentális művészlelkek állítják. Van ugyanis egy filozófiai ingénium, melynek legsajátabbja a vágy ama nyelv után, mely a fordításban jelt ad magáról. 

(...)

Ahogy tudniillik egy edény cserepeinek ahhoz, hogy összeilleszthetőek legyenek, a legparányibb peremvonal-részletükkel is illeszkedniük kell egymás vonalához, ám azonosaknak lenniök korántsem szükséges, így kell a fordításnak, az eredeti mű értelméhez való mindenképpeni hasonulás helyett, szeretettel s az eredeti elgondolás-módot saját nyelvi közegében a legapróbb részletig kidolgozva, olyképp alakulnia, hogy a kettő együtt, mint egyetlen edény töredéke, töredéke egyetlen nagyobb nyelvnek, jelenjék meg. Éppen ezért kell a közlő szándékától, az értelemtől igen nagy mértékben eltekintenie; és az eredeti itt csak annyiban lényeges a számára, amennyiben fordítót s művét már fölmentette a közlendő dolog ügye s rendezése alól."

Tandori Dezső fordítása
__________________

[Theories of Translation, An Anthology of Essays from Dryden to Derrida / edited by Rainer Schultze and John Biguenet.  The University of Chicago Press, 1922]

[Walter Benjamin, ANGELUS NOVUS, Magyar Helikon, 1980]

Walter Benjamin

(German, 15 July 1892 – 27 September 1940)
.

The Reading Box
[DER LESEKASTEN]

We can never entirely recover what has been forgotten. And this is perhaps a good thing. The shock of repossession would be so devastating that we would immediately cease to understand our longing. But we do understand it; and the more deeply what has been forgotten lies buried within us, the better we understand this longing. Just as the lost word that was on the tip of our tongue would have triggered flights of eloquence worthy of Demosthenes, so what is forgotten seems to us laden with all the lived life it promises us. It may be that what makes the forgotten so weighty and so pregnant is nothing but the trace of misplaced habits in which we could no longer find ourselves. Perhaps the mingling of the forgotten with the dust of our vanished dwellings is the secret of its survival. However that may be, everyone has encountered certain things which occasioned more lasting habits than other things. Through them, each person developed those capabilities which helped to determine the course of his life. And because  — so far as as my own life is concerned — it was reading and writing that were decisive, none of the things that surrounded me in my early years arouses greater longing than the reading box. It contained, on little tablets, the various letters of the alphabet inscribed in cursive, which made them seem younger and more virginal than they would have been in roman style. Those slender figures reposed on their slanting bed, each one perfect, and were unified in their succession through the rule of their order — the word — to which they were wedded like nuns. I marveled at the sight of so much modesty allied to so much splendor. It was a state of grace. Yet my right hand, which sought obediently to reproduce this word, could never find the way. It had to remain on the outside, like a gatekeeper whose job was to admit only the elect. Hence, its commerce with the letters was full of renunciation. The longing which the reading box arouses in me proves how thoroughly bound up it was with my childhood. Indeed, what I seek in it is just that: my entire childhood, as concentrated in the movement [Griff] by which my hand slid the letters into the groove, where they would be arranged to form words. My hand can still dream of this mevement, but it can no longer awaken so as actually to perform it. By the same token, I can dream of the way I once learned to walk. But that doesn't help. I now know how to walk; there is no more learning to walk.
_____________
[Walter Benjamin, Berlin Childhood around 1900]

*

A BETŰDOBOZ
[DER LESEKASTEN]

Amit elfelejtettünk, azt sohasem tudjuk többé maradéktalanul visszanyerni. De ez talán jó is. Az újrabirtoklás megrázkódtatása oly romboló lenne, hogy abban a pillanatban óhatatlanul megszűnnénk megérteni vágyainkat. Így azonban megértjük őket, éspedig annál jobban, minél mélyebbre ülepednek bennünk az elfeledettek. Ahogy az imént még nyelvünkön lebegő, de elkallódott szó démoszthenészi ékesszólásra buzdíthat, úgy az elfelejtettek, úgy tűnik, az egész eleven élettől súlyosak, melyet számunkra ígérnek. Ami az elfeledetteket ilyen súlyossá és élettől viselőssé teszi, az talán nem más, mint elkallódott szokásaink maradványa, amelyekhez már nem találjuk a visszautat. Talán széthullott burkaink porszemcséivel való keveredésük az a titok, melynek erejéből az elfeledettek fennmaradnak. Bárhogy legyen is, mindenki számára vannak olyan dolgok, amelyek  tartósabb szokásokat fejlesztenek ki benne, mint bármi egyéb. E szokásokon formálódnak képességeink, amelyek meghatározzák létünket. S mivel ami engem illet, az én képességeim írásban és olvasásban jelentkeznek, ezért mindabból, amivel korai éveimben találkoztam, semmi sem kelt bennem forróbb vágyat, mint a betűdobozom. Benne apró táblácskákon ott találtam egyenként a gót betűket, amelyek így fiatalosabbnak és leányosabbnak tűntek, mint nyomtatásban. Karcsún hevertek ferde nyoszolyájukon, mindegyik önmagában is tökéletesen; sorrendjüket megkötötte rendjük szabálya, a szó, amelyhez úgy tartoztak hozzá, mintha nővérei lettek volna. Ámulattal töltött el, miképpen létezhet ennyi igénytelenség ennyi nagyszerűséggel egyesítve. Ez valóban kegyelmi állapot volt. És jobb kezem, amely engedelmesen foglalatoskodott velük, nem részesült ebben az állapotban. Kívül kellett maradnia, mint a portásnak, aki bebocsátja a kiválasztottakat. Így a betűkkel  való foglalatosság tele volt lemondással. A sóvárgás, amelyet felébresztett bennem, bizonyítja, mennyire egybeforrott betűdobozom gyermekkorommal. Amit most keresek benne, az ő maga: az egész gyermekkor, ahogy benne volt  abban a fogásban, amellyel kezem a betűket becsúsztatta a rendezőlécbe, ahol azután szavakká fűződtek. Ezt a fogást a kéz még meg tudja álmodni, de többé soha nem ébredhet fel úgy, hogy a valóságban meg is tudja ismételni. Így álmodhatunk arról, hogyan is tanultunk meg járni. Ez azonban már nem segít rajtunk. Járni most már tudok, járni tanulni soha többé.

Berczik Árpád fordítása
__________________

[Walter Benjamin, Egyirányú utca - Berlini gyermekkor a századforduló táján, ATLANTISZ, 2005]

Jean (Hans) Arp

 (German-French, 16 September 1886 – 7 June 1966)

.

Weiß noch jemand

Weiß noch jemand
wo oben und unten ist?
Weiß noch jemand was hell und was dunkel ist?
Immer seltener werden die Träumer.
Immer seltener wird es Tag und Nacht.
Liebkost den Veilchenboden
unter den Wolkenbaldachinen.
Folgt den inneren Sternen den Kernen
der heiligen Nächte und ihren lautlosen Traumliedern.

*

Sanft sannst du vor den tiefen Spiegeln

Das Stumme sang,
das Bewegungslose tanzte,
das Verdorrte grünte,
wenn du ihnen nahtest.
Kein Flügel säumte, dir zu dienen.
Winzige, zierliche Geschöpfe nahten dir zutraulich in festlichem Zug.
Immer quollen deine reinen Schalen von lichtem Leben über.
Dein Hauch ließ die welken Sterne neu aufblühen.
Die leeren Augen begannen vor dir wieder zu strahlen.
Mit lichtem Ernst bestelltest du den inneren Himmel.
Die öde, unwirtliche Finsternis begann gedeihlich zu rauschen, wenn du sie betratest.
Und das Licht wog durch dich seine freien Wunder.
Still sannst du vor
den tiefen Spiegeln, dem Himmel und dem Meer.
Und hügelabwärts unter den Olivenbäumen
begrüsste dich ein alter Schäfer als den   .

*

Der Schlaf

In meinem Zimmer spuken Monde.
Mit weichen Händen und weichen Armen
und übertrieben weichen Gebärden
winden sie süß duftende Kränze.
Tote Sterne,
blinde Ampeln
schwanken an kristallenen Zweigen.
Quellen zirpen.
Wächserne Rosen werfen große, lichte Schatten.
Auf silberner Wolke naht der Schlaf.

*

Ich bin der Traum

Hauche mich
an laß mich erstehen.
Hauche mich
an laß mich vergehen.
Hauche mich
an nun bin ich Licht.
Ich bin der Traum
der aus dir spricht.

Jean Arp (1949)

Photo: Arnold Newman / Source: Artnet

Van-e még

Van-e még aki tudja
hol a lent hol a fent?
Van-e még aki tudja
mi a világos mi a sötét?
Egyre ritkábbak az álmodók.
Egyre ritkább a nappal s az éj.
Becézzétek az ibolya talaját
a felhőbaldachin alatt.
Kövessétek a belső csillagot
a szent éjek magvát
és hangtalan álomdalait.

*

Szelíden tűnődtél a mély tükör előtt

A néma énekelt,
táncolt a béna,
mi elszáradt, kizöldült,
ha te hozzájuk közeledtél.
Nem akadt szárny, mely ne szolgált volna téged.
Csöppnyi, kecses lények bizalommal közeledtek hozzád ünnepi menetben.
Poharaid mindig csordultig megteltek fénylő élettel.
Leheletedtől a hervadt csillagok újra kivirultak.
Az üres szemek előtted újra ragyogni kezdtek.
Fénylő komolysággal művelted meg belső egedet.
A sivár, zord sötétség termékenyítőn pezsegni kezdett, ha te odaléptél.
És a fény tehozzád mérte pazar csodáit.
Csendben tünődtél
az ég és a tenger mély tükre előtt.
És az olajfák alatt, a lejtőn lefelé,
egy öreg pásztor mint a virágok lelkét
köszöntött téged.

*

Elalvás

Holdak kisértenek szobámban.
Puha kézzel és puha karral
s eltúlzottan puha mozdulatokkal
édes illatú koszorúkat fonnak.
Holt csillagok,
vakult ámpolnák
kristályágakon lengenek.
Zirpel a forrás.
Viaszrózsák vetnek nagy fényárnyakat.
Ezüstfelhőn az álom közeleg.

*

Álom vagyok

Lehelj rám
tedd hogy életre keljek.
Lehelj rám
adj már az enyészetnek.
Lehelj rám
s leszek a fény.
Álom vagyok
mely belőled beszél.

Hajnal Gábor fordításai

[In. ÚJ KALANDOZÁSOK, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980]

                 

                                           Torse gerbe, 1958                                            Jeu après minuit, 1962

Forrás / Source

..............................................................................................................................................................................................................................

Eduard Mörike

.

(German, September 8, 1804 – June 4, 1875)

 Septembermorgen

Im Nebel ruhet noch die Welt,
Noch träumen Wald und Wiesen:
Bald siehst du, wenn der Schleier fällt,
Den blauen Himmel unverstellt,
Herbstkräftig die gedämpfte Welt
In warmem Golde fließen.

*

September Morning

The world still  rests in misty white
and wood and field are dreaming;
the veil is rent - before the sight
the azure heavens flood with light
and silent earth in autumn might
with molten gold is streaming.

 *

Szeptemberi reggel

Még ködben alszik lenn a rét

s az erdő lombja, halkan:

de nézd, foszol már fátyla szét,

meglátod édes, kék egét,

s a lanka hömpölyögve ég

a lenge, langy aranyban.

Kosztolányi Dezső fordítása

..............................................................................................................................................................................................................................

Goethe: Wanderers Nachtlied

.

 Vándor éji dala

Immár minden bércet
csend ül,
halk lomb, alig érzed,
lendül;
sóhajt az éj.
Már búvik a berki madárka,
te is nemsokára
nyugszol, ne félj...

Tóth Árpád fordítása

[J. W. Goethe, VERSEK, Kriterion, Bukarest, 1988]

.............................................................................................................................................................................................................................

Johann Wolfgang von Goethe

(German, 28 August 1749  – 22 March 1832)

.
Selige Sehnsucht

Sagt es niemand, nur den Weisen,
Weil die Menge gleich verhöhnet,
Das Lebend'ge will ich preisen,
Das nach Flammentod sich sehnet.

In der Liebesnächte Kühlung,
Die dich zeugte, wo du zeugtest,
Ueberfällt die fremde Fühlung
Wenn die stille Kerze leuchtet.

Nicht mehr bleibest du umfangen
In der Finsterniß Beschattung,
Und dich reißet neu Verlangen
Auf zu höherer Begattung.

Keine Ferne macht dich schwierig,
Kommst geflogen und gebannt,
Und zuletzt, des Lichts begierig,
Bist du Schmetterling verbrannt,

Und so lang du das nicht hast,
Dieses: Stirb und Werde!
Bist du nur ein trüber Gast
Auf der dunklen Erde.

Johann Heinrich Wilhelm Tischbein 

Goethe in the Roman Campagna (Goethe in der römischen Campagna). 1786

Boldog vágyakozás

Most a bölcseknek beszélek,
mert a többi gúnnyal vár itt:
akkor élet csak az élet,
hogyha lánghalálra vágyik.

Szerelemnek estje, melyben
nemzettél, mely téged nemzett,
elfog furcsa sejtelemmel
lassan égő gyertya mellett.

És egy percig sem maradnál
lenn, az árnyban éjszakázva,
új kivánság elragad már,
föl, magasabb rendü nászra.

Téged messzeség se tör le,
szomjazod a fényeket,
szállsz, pillangó, megbüvölve,
s már a láng elégetett.

És amíg ez nem tiéd:
élet a halálban –
bús vendég vagy, nem egyéb,
földön és homályban.

Vas István fordítása

[Szerb Antal: Száz vers, Budapest, Magvető Kiadó, Ötödik Kiadás]

..............................................................................................................................................................................................................................

Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832): Faust

.
FAUST

Habe nun, ach!  Philosophie,
Juristerei und Medizin,
Und leider auch Theologie
Durchaus studiert, mit heißem Bemühn.
Da steh ich nun, ich armer Tor!
Und bin so klug als wie zuvor;
Heiße Magister, heiße Doktor gar
Und ziehe schon an die zehen Jahr
Herauf, herab und quer und krumm
Meine Schüler an der Nase herum-
Und sehe, daß wir nichts wissen können!
Das will mir schier das Herz verbrennen.
Zwar bin ich gescheiter als all die Laffen,
Doktoren, Magister, Schreiber und Pfaffen;
Mich plagen keine Skrupel noch Zweifel,
Fürchte mich weder vor Hölle noch Teufel-
Dafür ist mir auch alle Freud entrissen,
Bilde mir nicht ein, was Rechts zu wissen,
Bilde mir nicht ein, ich könnte was lehren,
Die Menschen zu bessern und zu bekehren.
Auch hab ich weder Gut noch Geld,
Noch Ehr und Herrlichkeit der Welt;
Es möchte kein Hund so länger leben!
Drum hab ich mich der Magie ergeben,
Ob mir durch Geistes Kraft und Mund
Nicht manch Geheimnis würde kund;
Daß ich nicht mehr mit saurem Schweiß
Zu sagen brauche, was ich nicht weiß;
Daß ich erkenne, was die Welt
Im Innersten zusammenhält,
Schau alle Wirkenskraft und Samen,
Und tu nicht mehr in Worten kramen.

 *

FAUST

Have now, alas! quite studied through
Philosophy and Medicine,
And Law, and ah! Theology, too,
With hot desire the truth to win!
And here, at last, I stand, poor fool!
As wise as when I entered school;
Am called Magister, Doctor, indeed,--
Ten livelong years cease not to lead
Backward and forward, to and fro,
My scholars by the nose--and lo!
Just nothing, I see, is the sum of our learning,
To the very core of my heart 'tis burning.
'Tis true I'm more clever than all the foplings,
Doctors, Magisters, Authors, and Popelings;
Am plagued by no scruple, nor doubt, nor cavil,
Nor lingering fear of hell or devil--
What then? all pleasure is fled forever;
To know one thing I vainly endeavor,
There's nothing wherein one fellow-creature
Could be mended or bettered with me for a teacher.
And then, too, nor goods nor gold have I,
Nor fame nor worldly dignity,--
A condition no dog could longer live in!
And so to magic my soul I've given,
If, haply, by spirits' mouth and might,
Some mysteries may not be brought to light;
That to teach, no longer may be my lot,
With bitter sweat, what I need to be taught;
That I may know what the world contains
In its innermost heart and finer veins,
See all its energies and seeds
And deal no more in words but in deeds.

--from Faust I

*

FAUST

Ó jaj, a filozófiát,
a jog- s az orvostudományt
és - haj - a teológiát:
mind buzgón búvároltam át.
S most mégis így állok, tudatlan,
mint amikor munkába fogtam.
Címem magiszter, sőt több: doktor úr,
s tíz éve már, hogy álnokul,
orránál fogva vezetgetem
egész tanítványseregem -
s látom, semmit sem tudhatunk mi!
Ettől fog szívem elhamuhodni.
Bár jártasabb volnék egynémely gazoknál,
orvos-, professzor-, írók-, papoknál.
Szorongás, kétely engem nem gyötörget,
s nem félelmes a Pokol, sem az Ördög
minden örömtől-fosztottságom innét:
nem hiszem, tudnék valamit is még,
s azt sem, hogy tanítani tudnám
az embert, térítvén s megjavítván.
Aztán meg se pénz, se vagyon,
se hír, se földi hatalom.
Így élni már eb sem kívánna,
ezért adtam fejem a mágiára,
hogy szellem-száj, szellem-erő
nem egy titkát tárná elő,
s ne kelljen izzadván beszélnem
arról, amit nem értek én sem;
s miktől együtt van a világ,
megismerjek minden csodát,
s mint már titkos erőkre látó,
ne legyek többé betűrágó.

[Goethe: Faust,  fordította Jékely Zoltán, Kálnoky László]

..............................................................................................................................................................................................................................