Francis Carco (1886–1958)

JARDINS

Il a plu. Le jardin, dans l’ombre, se recueille.
Les chrysanthèmes vont mourir sans qu’on les cueille.
Dans les sentiers mouillés, effeuillaisons de fleurs
Trop pâles; sur le sable, où pas un bruit ne bouge,
Évanouissement des grands dahlias rouges.
Murmure indéfini de toutes ces douleurs
De choses écoutant agoniser les fleurs.
Et de blancs pigeonniers veillent le crépuscule…
Mon enfance, de moi, comme tu te recules,
Parmi ce soir qui tombe et ce jardin qui meurt!
Tu pars et tu ne reviendras jamais, peut-être;
Ton souvenir, déjà, n’est plus qu’une rumeur
Dans un halo et qui, bientôt, va disparaître.
Et je reste à rêver, tout seul, à la fenêtre…

La Bohème et mon coeur (1939)


KERTEK

Esett. Mereng a kert az árnyak tompa csendjén.

Meghal összeszedetlen mindmegannyi krizantém.

Nedves ösvényeken már túl sápadt virágok;

Hulltukra bár a porban nincs perdülésnyi jel,

Nagy, vörös dáliák tűnnek ott sorra el.

A dolgok sóhaja végtelen, halk zaj: átfog

Mindent fájdalmasan, mert múlnak e világok.

S galambházak fehére figyeli szürkületkor,

Hogy hátrálsz, ki enyém voltál, gyerekkor,

Hullás estje s halál hajnala hűlt közén!

Elmégy, és vissza se jössz már talán soha;

Emléked végtelen, halk kis zaj-tünemény

Csillagok fényködén, volt-nincs, semmi nyoma...

Marad egy álmodó: nézése, ablaka.

Denise Colomb: Francis Carco a la Librairie Anacréon, Rue de Seine, Paris, 1949 

RMN

DIMANCHE

Ne parlons pas, écoute
La pluie à grosses gouttes
Dégouliner du toit
Et ruisseler aux vitres.
Il pleuvait, souviens-toi,
Comme il pleut dans mes livres.

Un vieux phono grinçait,
Le vent brassait les branches
Par ce sombre dimanche.
De vent âpre et glacé.
Et, soudain, sans qu'on sache
D'où le vent le chassait,
Cet air de cor de chasse...

Romance de Paris (1953)

VASÁRNAP

Ne szólj, hallgasd velem

A nagyszemű esőt,

A csorgó háztetőt,

A zajt az üvegen,

Legyen emléked innen:

Esett, mint könyveimben.

Vén gramofon nyikorgott,

Ágak közt szél kavargott,

Vasárnap-pusztaságra

Emlékezz, zord-sivárra,

S hogy tört egeken át

A szél honnét vadászta

Vadászkürt-dallamát...

Tandori Dezső fordításai



_______

In: Tandori Dezső: Műholdas rózsakert
Orpheusz Könyvek, 1991

.

Guillaume Apollinaire

(26 août 1880 - 9 novembre 1918)

À mon bleu ciel

À mon bleu ciel des rêves feuillolent
Et tombent tout près de fleurs qui puent
Je songe pendant que je somnole
D'astres éteints de tigres repus

Toutes les rosés ne sont pas rosés
Tous les saules ne sont pas pleureurs
Or je sais des portes jamais closes
Et des Héros qui ont toujours peur

Tout ce que nous disons est mensonge
Et je ne crois plus aux pâmoisons
Les yeux sont pareils aux éponges
On presse on pleure et Tout est Raison

(26 août 1880 - 9 novembre 1918)

KÉK EGEMRŐL AZ ÁLMOK LOMBJA

 

Kék egemről az álmok lombja

Büdös virágokra potyog

Álomban látok álmodozva

Hájas tigrist hűlt csillagot

Nem rózsás minden rózsa szirma

És nem szomorú mind a fűz

Láttam ajtót örökre nyitva

És Hőst kit rettegése űz

Minden szavunk hazug bolondság

Az ájult kéj is tettetés

A szem szivacs sír hogyha nyomják

Égen-földön minden csak Ész

Eörsi István fordítása

Guillaume Apollinaire: Coeur Couronne et Miroir

(26 août 1880 - 9 novembre 1918)

SZÍV KORONA ÉS TÜKÖR
Rónay György fordítása

Max Jacob (July 12, 1876 – March 5, 1944)

.
CHAPEAU

Une volée de pigeons sur un pommier,
une volée de chasseurs, il n'y a plus de pigeons,
une volée de voleurs, il n'y a plus de pommes,
il ne reste plus qu'un chapeau d'ivrogne
pendu à la plus basse branche.
Bon métier que celui de marchand de chapeaux,
marchand de chapeaux d'ivrognes.
On en trouve partout dans les fossés
sur les prés, sur les arbres.
Il y en a toujours des neufs, chez Kermarec
marchand de chapeaux à Lannion.
C'est le vent qui travaille pour lui.
De petit tailleur que je suis
je me ferai marchand de chapeaux,
le cidre travaillera pour moi.
Quand je serai riche comme Kermarec
j'achèterai un verger de pommes à cidre
et des pigeons domestiques,
si j'étais à Bordeaux je boirais du vin
et je marcherais tête nue au soleil.

[Max Jacob (1876-1944), Poèmes de Morven le Gaëlique, Gallimard]


LE DEPART

Adieu l'étang et toutes mes colombes
Dans leur tour et qui mirent gentiment
Leur soyeux plumage au col blanc qui bombe
Adieu l'étang.

Adieu maison et ses toitures bleues
Où tant d'amis, dans toutes les saisons,
Pour nous revoir avaient fait quelques lieues,
Adieu maison.

Adieu vergers, les caveaux et les planches
Et sur l'étang notre bateau voilier,
Notre servante avec sa coiffe blanche,
Adieu vergers.

Adieu aussi mon fleuve clair ovale,
Adieu montagne! adieu arbres chéris!
C'est vous qui tous êtes ma capitale
Et mon Paris.


Adieu l'étang et toutes mes colombes
Dans leur tour et qui mirent gentiment
Leur soyeux plumage au col blanc qui bombe
Adieu l'étang.

Adieu maison et ses toitures bleues
Où tant d'amis, dans toutes les saisons,
Pour nous revoir avaient fait quelques lieues,
Adieu maison.

Adieu le linge à la haie en piquants
Près du clocher! Oh! que de fois le peins-je -
Que tu connais comme t'appartenant
Adieu le linge!

Adieu lambris! Maintes portes vitrées.
Sur le parquet miroir si bien verni
Des barreaux blancs et des couleurs diaprées
Adieu lambris!

Adieu vergers, les caveaux et les planches
Et sur l'étang notre bateau voilier
Notre servante avec sa coiffe blanche
Adieu vergers.

Adieu aussi mon fleuve clair ovale,
Adieu montagne! Adieu arbres chéris!
C'est vous qui tous êtes ma capitale
Et non Paris.

[Max Jacob, in Le laboratoire central, 1921]

***

KALAP

Egy raj galamb az almafán,

Egy raj vadász s már nincs galamb,

egy raj tolvaj s már nincsen alma,

csak egy korhely csálé kalapja

lóg a legalsó ágra akasztva.

Nem rossz üzlet a kalaposság:

a korhely is hord kalapot, hát

mindig találni ütött-kopott,

árokban, réten, fán hagyott

kalapot.

Mindig kerül helyettük új:

árulja őket Kermarec úr

s a szél is neki dolgozik.

Kis szabóként gürcöljek itt?

Kalaposüzletet nyitok:

a részeg vevőkre -számítok!

Ha gazdag leszek, mint Kermarec,

Bordeauxba megyek, bort iszom,

s földhöz vágom a kalapom.

Képes Géza fordítása

[In: Képes Géza, Fordított világ, 214. old., Magvető, Bp., 1973]

BÚCSÚZÓ VERS

Ég veled tó és te fehér galambhad, kerek

dúcodban mérgesen s mélyen burukkoló!

csőrök csapnak, s kihullott tollak lengenek;

ég veled tó.

Ég veled ház és te kék tető! sok barát

járt ide s intett neked; tudták, kaput társz.

Messziről is jöttek, havon és sáron át,

ég veled ház!

Ég veled ing, keritésen lengő vásznak

sora! fehérre mosott fehérnemüink!

melyeken arany legyek szerteszét másznak;

ég veled ing!

Ég veled fal s te ajtó, megsimogatlak.

A padlón ragyogsz fehér rostélyaiddal

és hétfelé szaladt színeiddel, ablak!

Ég veled fal.

Ég veled kert s fák, kik meghajoltok mélyen,

gyümölcs a fűben, melyet a zápor levert!

Tavon vitorlás, ég veled büszkeségem!

Ég veled kert.

Ég veled folyó, hátadon fény szaladgál!

ég veled hegy! fehér út! eltűntök máris!

ti vagytok az én otthonom régóta már

és nem Párizs.

Radnóti Miklós fordítása

[In: Francia Költők Antológiája II. kötet, 651-652. old., Európa Könyvkiadó, Bp., 1962 ]

Max Jacob by Rogi André (1937)

RMN

Poèmes de Max Jacob
La Disque Vert - numéro spécial Max Jacob (1923)

.

Marcel Proust (10 July 1871 – 18 November 1922)

"L'écoulement du temps en lui-même ne l'intéresse pas. D'ailleurs il ne parle jamais de prises de vues cinématographiques mais bien de clichés, d'instantanés. Homme de discontinuité, Proust est un photographe, ses descriptions sont toujours des images fixes, des instantanés, seuls capables de rendre perceptibles le changement survenu, le temps écoulé, le vieillissement."

[Brassaï: Marcel Proust sous l’emprise de la photographie, Paris, Gallimard, 1997]

[Brassaï: Proust in the Power of Photography, translated by Richard Howard]

 

 Marcel Proust c. 1900

© Sygma/Corbis

*****

Mais, quand d’un passé ancien rien ne subsiste, après la mort des êtres, après la destruction des choses, seules, plus frêles mais plus vivaces, plus immatérielles, plus persistantes, plus fidèles, l’odeur et la saveur restent encore longtemps, comme des âmes, à se rappeler, à attendre, à espérer, sur la ruine de tout le reste, à porter sans fléchir, sur leur gouttelette presque impalpable, l’édifice immense du souvenir.

[Marcel Proust: À la recherche du temps perdu (Du côté de chez Swann), 1913]

But when from a long-distant past nothing subsists, after the people are dead, after the things are broken and scattered, still, alone, more fragile, but with more vitality, more unsubstantial, more persistent, more faithful, the smell and taste of things remain poised a long time, like souls, ready to remind us, waiting and hoping for their moment, amid the ruins of all the rest; and bear unfaltering, in the tiny and almost impalpable drop of their essence, the vast structure of recollection. 

[Excerpt from Remembrance of Things Past (In Search of Lost Time)  by Marcel Proust / Swan's Way, translated from the French by C. K. Scott-Moncrieff]

De mikor a régmúltból többé már semmi se marad, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat élnek még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben, anyagtalanabbul, szívósabban és hívebben mindennél – mintha csak lelkek volnának, amelyek idézik, várják, remélik, minden egyébnek romjai felett, s amelyek moccanás nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriás épületét.

[Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában / I. Swann, 57-58. old. fordította Gyergyai Albert, Európa Könyvkiadó, Bp., 1983]

(...) le génie, même le grand talent, vient moins d'éléments intellectuels et d'affinement social supérieurs à ceux d'autrui, que de la faculté de les transformer, de les transposer. (...) ceux qui produisent des oeuvres géniales ne sont pas ceux qui vivent dans le milieu le plus délicat, qui ont la conversation la plus brillante, la culture la plus étendue, mais ceux qui ont eu le pouvoir, cessant brusquement de vivre pour eux-mêmes, de rendre leur personnalité pareille à un miroir, de telle sorte que leur vie si médiocre d'ailleurs qu'elle pouvait être mondainement et même, dans un certain sens, intellectuellement parlant, s'y reflète, le génie consistant dans le pouvoir réfléchissant et non dans la qualité intrinsèque du spectacle reflété.

[Marcel Proust: À la recherche du temps perdu  (À l'ombre des jeunes filles en fleurs)]

(...) genius, and even what is only great talent, springs less from seeds of intellect and social refinement superior to those of other people than from the faculty of transposing, and so transforming them. (...) the men who produce works of genius are not those who live in the most delicate atmosphere, whose conversation is most brilliant or their culture broadest, but those who have had the power, ceasing in a moment to live only for themselves, to make use of their personality as of a mirror, m such a way that their life, however unimportant it may be socially, and even, in a sense, intellectually speaking, is reflected by it, genius consisting in the reflective power of the writer and not in the intrinsic quality of the scene reflected.

[Excerpt from Remembrance of Things Past (In Search of Lost Time)  by Marcel Proust / Within a budding grove, translated from the French by C. K. Scott-Moncrieff]

"(...) a lángész s még a nagy tehetség is nem annyira a magasabb rendű társadalmi finomultságban vagy a szellemi fölényben gyökerezik, hanem abban a képességben, hogy mindezt átmentse és átformálja. (...) nem azokból lesznek a remekművek alkotói, akik a legszebb légkörben élnek, a legfennköltebben társalognak, s a legmélyebb műveltséggel bírnak, hanem akik hirtelen lemondanak arról, hogy csak magukért éljenek, képesek egész énjüket egyetlen tükörré változtatni, úgy, hogy egész életük vissza tudjon benne tükröződni – bármily közepes is ez az élet nagyvilági, vagy, más értelemben, akár szellemi szempontból –, mivel a lángész a tükröződőképességben, nem pedig a tükrözött kép magánvaló értékében rejlik. "

[Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában / II. Bimbózó lányok árnyékában, 151. old., Európa Könyvkiadó, Bp., 1983., fordította Gyergyai Albert]

.

Jean Cocteau

(5 July 1889 – 11 October 1963)

Je n'aime pas dormir

Je n’aime pas dormir quand ta figure habite,

La nuit, contre mon cou;

Car je pense à la mort laquelle vient si vite

Nous endormir beaucoup.

Je mourrai, tu vivras et c’est ce qui m’éveille!

Est-il une autre peur?

Un jour ne plus entendre auprès de mon oreille

Ton haleine et ton coeur.

Quoi, ce timide oiseau, replié par le songe

Déserterait son nid,

Son nid d’où notre corps à deux têtes s’allonge

Par quatre pieds fini.

Puisse durer toujours une si grande joie

Qui cesse le matin,

Et dont l’ange chargé de construire ma voie

Allège mon destin.

Léger, je suis léger sous cette tête lourde

Qui semble de mon bloc,

Et reste en mon abri, muette, aveugle, sourde,

Malgré le chant du coq.

Cette tête coupée, allée en d’autres mondes,

Où règne une autre loi,

Plongeant dans le sommeil des racines profondes

Loin de moi, près de moi.

Ah! je voudrais, gardant ton profil sur ma gorge,

Par ta bouche qui dort

Entendre de tes seins la délicate forge

Souffler jusqu’à ma mort.

AZ ÁLOM ELKERÜL

Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel
a nyakamon pihen;
mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el
s elaltat hirtelen.

Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem!
Van szörnyübb félelem?
Egy nap nem hallom majd a szívedet s nem lebben
lélekzeted velem.

E félénk nagy madár, ki most az álomé lett,
majd fészkéből kikel?
A fészekből, ahol testünk két fejjel ébred
s négy lábbal nyúlik el?

Örökké tarthat-é ily boldogság, vagy egyszer,
egy reggel megszakad?
Az útam építő védangyal nékem ezzel
könnyíti sorsomat.

Könnyü e szinte már testemből nőtt nehéz fej
s mindig is könnyü volt,
megbúvik mellemen, vak, néma s nem riad fel,
pedig kakas rikolt.

Most más világban él e fej, hol más a törvény
és más az értelem,
fogódzik álmai sötét vizébe dőlvén,
távol s mégis velem.

Ó! csak hallhatnám én szuszogni minden éjen,
míg szád is álmodik,
a fínom fujtatót melled kis műhelyében,
egész halálomig.

Radnóti Miklós fordítása

_________

[In: Szerb Antal: Száz vers, Magvető, Bp.]

Jean Cocteau et le Sphinx, dans «Le Testament d’Orphée», les Baux de Provence

by Lucien Clergue (1959)

Artnet

Jean Cocteau by Philippe Halsman (1940s)

by Philippe Halsman

by Giséle Freund (Paris, 1939)

Collection Centre Pompidou 

 by Herbert List (1944)
Mutualart

by Man Ray (Emmanuel RADNITZKY, dit) 

Jean Cocteau et son portrait en fil de fer,1926 (vers)

Collection Centre Pompidou 

'From The Blood of a Poet' (Surrealist study of Jean Cocteau posing with a fake arm)
by Jean Cocteau

 Berenice Abbott: Cocteau with Mask (1927)

Berenice Abbott : Hands of Jean Cocteau (1927)

 MOMA

With a large ceramic plate by Cocteau

Jean  Cocteau: Irises and Dianthus. 1951

VOUS QUI N'AVEZ...

Vous qui n'avez connu les douleurs ni les joies
De mes quatre saisons
Puissent mes mots sortir de mon cheval de Troie
Et brûler vos maisons.

Soit maudit le figuier qui refuse des figues
Pour apaiser ma faim
Me délivre la mort de ce monde d'intrigues
Et que je vive enfin.

TI, KIK...

Ti, kik az engem ért örömről, fájdalomról
Tudni se vágytatok,
Lépjen ki már szavam trójai falovamból
S gyújtsa fel házatok.

Átkozott fügefa, mely nem kinál fügével,
Mikor éhen veszek.
Halál, e cselszövő vad világból vigyél el,
Úgy talán még élhetek.

Somlyó György fordítása 

________

[In: Somlyó György: Szélrózsa 2., 134. o., Magvető, Bp., 1965]

Robert Desnos

(4 July 1900 - 8 June 1945)

 Vent nocturne

Sur la mer maritime se perdent les perdus
Les morts meurent en chassant des chasseurs
dansent en rond une ronde
Dieux divins ! Hommes humains !
De mes doigts digitaux je déchire une cervelle
cérébrale.
        Quelle angoissante angoisse
Mais les maîtresses maîtrisées ont des cheveux chevelus
                Cieux célestes
                terre terrestre
Mais où est la terre céleste?

Au moccasin le verbe

Tu me suicides, si docilement
Je te mourrai pourtant un jour.
Je connaîtrons cette femme idéale
et lentement je neigerai sur sa bouche
Et je pleuvrai sans doute même si je fais tard, même si je fais beau temps
Nous aimez si peu nos yeux
et s’écroulerai cette larme sans
raison bien entendu et sans tristesse.
Sans.

(Langage quit, 1923)
 
Conte de fée

Il était un grand nombre de fois
Un homme qui aimait une femme
Il était un grand nombre de fois
Une femme qui aimait un homme
Il était un grand nombre de fois
Une femme et un homme
Qui n’aimaient pas celui et celle qui les aimaient

Il était une fois
Une seule fois peut-être
Une femme et un homme qui s’aimaient. 

(Les nuits blanches, 1932)

         *

Éjszakai szél 

A tengeri tengeren elvesznek az elveszettek

A halottak meghalnak vadászokra vadászva

kört táncolnak körbe-körbe

Isteni istenek! Emberi emberek!

ujjas ujjaim között szétmorzsolok egy agybeli agyvelőt

   Micsoda szorongató szorongás!

De a szeretett szeretőknek fürtösek a fürtjeik

   Mennyei egek

   földi földek

de hol van a mennyei föld? 

Sarunkon a szó

   

Megöngyilkolsz engem készségesen

És mégis én hallak meg téged egy napon

Megismerjük egyszer ezt az eszményi nőt

s én lassan majd ajkára havazok

És esőzni is fogok, mégha késő leszek is, mégha szép idő leszek is.

Mi nem igen szeretitek a szemünket

és kicsordulok az a könny persze ok

nélkül és szorongás nélkül.

Anélkül.

Tündérmese

Már ki tudja hányszor akadt

Férfi aki egy nőt szeretett.

Már ki tudja hányszor akadt

Nő aki egy férfit szeretett.

Már ki tudja hányszor akadt

Nő vagy férfi aki

Nem szerette azt aki őt szerette.

De csak egyszer

Talán csak egyetlen egyszer akadt

Egy nő meg egy férfi aki egymást szerette.

Somlyó György fordításai

.

René Char

(June 14, 1907 – February 19, 1988)

Valentine Hugo (1887 – 1968):  René Char 

JOUVENCE DES NEVONS

     Dans l'enceinte du parc, 
     le grillon ne se tait que
     pour s'établir davantage.

Dans le parc des Névons
Ceinturé de prairies,
Un ruisseau sans talus,
Un enfant sans ami
Nuancent leur tristesse
Et vivent mieux ainsi.

Dans le parc des Névons
Un rebelle s'est joint
Au ruisseau, à l'enfant,
A leur mirage enfin.

Dans le parc des Névons
Mortel serait l'été
Sans la voix d'un grillon
Qui, par instants, se tait.

 Henri Cartier-Bresson: L'Isle-sur-Sorgue, 1988

Névons-i ifjúság


    A park falai között a tücsök
    csak azért hallgat el, hogy aztán
    annál jobban rákezdje.
 
Itt a Névons-i parkban
Mely mezőkkel szegett
Egy parttalan patak s egy
Baráttalan gyerek
Bánatukat becézik
Hogy jobban éljenek.

Itt a Névons-i parkban
Lázadás ragad el
Patakot, gyereket
Ábrándképeivel.

Halálosak lennének
A Névons-i nyarak,
Ha nem szólna tücsökszó,
Mely néha bennszakad.


Somlyó György fordítása

Victor Brauner: René Char, 1934

_________
Somlyó György: René Char, vagy »a mesebeli tények történelmi ténnyé változtatása« (és viszont), vagy a »tárgyatlan költő«

.

Robert Desnos

(4 July 1900 - 8 June 1945)

L'Épitaphe

J’ai vécu dans ces temps et depuis mille années
Je suis mort. Je vivais, non déchu mais traqué.
Toute noblesse humaine étant emprisonnée
J’étais libre parmi les esclaves masqués.

J’ai vécu dans ces temps et pourtant j’étais libre.
Je regardais le fleuve et la terre et le ciel
Tourner autour de moi, garder leur équilibre
Et les saisons fournir leurs oiseaux et leur miel.

Vous qui vivez qu’avez-vous fait de ces fortunes?
Regrettez-vous les temps où je me débattais?
Avez-vous cultivé pour des moissons communes?
Avez-vous enrichi la ville où j’habitais?

Vivants, ne craignez rien de moi, car je suis mort.
Rien ne survit de mon esprit ni de mon corps.

 
Epitaph

I lived in those times. For a thousand years
I have been dead. Not fallen, but hunted;
When all human decency was imprisoned,
I was free amongst the masked slaves.

I lived in those times, yet I was free.
I watched the river, the earth, the sky,
Turning around me, keeping their balance,
The seasons provided their birds and their honey.

You who live, what have you made of your luck?
Do you regret the time when I struggled?
Have you cultivated for the common harvest?
Have you enriched the town I lived in?

Living men, think nothing of me. I am dead.
Nothing survives of my spirit or my body.

Portrait of Robert Desnos by Claude Cahun (1930)

Sírfelirat

E korban éltem én és immár ezer éve
meghaltam. Nem bünös voltam, csak üldözött.
Amíg börtön lesett minden emberi szépre,
én szabad voltam álcázott szolgák között.

E korban éltem én s mégis szabad maradtam.
Elnéztem a folyót, a földet, az eget
kerengni körülem, lebegve mozdulatlan,
s a mézet s madarat hozó nyarat s telet.

Ó, mit tettetek ti e kincsekkel, kik éltek?
Sajnáljátok a kort, ahol vergődtem én?
A közös aratás követte-e vetéstek?
Szépítettétek-e a várost, mely enyém?

Élők, ne féljetek tőlem, halott vagyok.
Testem is, lelkem is örökre elhagyott.

Somlyó György fordítása

Paul Eluard, André Breton and Robert Desnos at a fair in Montmartre.

 Max Morise, Max Ernst, Simone Breton, Paul Éluard, Joseph Delteil, Gala Éluard, Robert Desnos, André Breton

(France, ca.1923)
Photo: Valentine Hugo

Le dernier poème  

J'ai tellement revé de toi
J'ai tellement marché, tellement parlé,
Tellement aimé ton ombre,
Qu'il ne me reste plus rien de toi,

Il me reste d'etre l'ombre parmi les ombres,
D'etre cent fois plus ombre que l'ombre,
D'etre l'ombre qui viendra et reviendra
Dans ta vie ensoleillée.

1945

Robert Desnos and Youki ( "snow") (Lucie Badoud)

LAST POEM
Terezina Concentration Camp, May 1945

I have dreamed so much of you,
Walked so often, talked so often with you,
Loved your shadow so much.
Nothing is left me of you.
Nothing is left of me but a shadow among shadows,
A being a hundred times more shadowy than a shadow,
A semblance who comes, and comes again, into your sunlit life.

Translated by Kenneth Rexroth

Foujita Tsugouharu (1886-1968) Au café (1949) 

[Robert Desnos, Foujita et Youki, un amour surréaliste]

Az utolsó vers

Olyan szívósan álmodtam terólad,
Ahányszor mentem, annyiszor beszéltem,
Annyiszor szerelmeskedtem árnyékoddal,
Hogy nem marad nekem belőled semmi.
Csak az, hogy árny legyek az árnyak között
Százszorta több árny minden árnynál.
Árny, amely jön és visszatér
napfényes életedben.

Franyó Zoltán fordítása

________

Somlyó György: Szélrózsa, II. kötet, 215.o, Magvető, Bp., 1965

Franyó Zoltán: Válogatott műfordítások, Magvető, 1974, 278. o.

Kenneth Rexroth: Translations from French




.

Henri Michaux

(Belgian-born French painter, journalist, and poet, May 24, 1899 - October 18, 1984)

.

L'OISEAU QUI S'EFFACE

Celui-là, c'est dans le jour qu'il apparaît, dans le jour le plus blanc. Oiseau
Il bat de l'aile, il s'envole. Il bat de l'aile, il s'efface.
Il bat de l'aile, il réapparaît.
Il se pose. Et puis il n'est plus. D'un battement il s'est effacé dans l'espace blanc.
Tel est mon oiseau familier, l'oiseau qui vient peupler le ciel de ma petite cour. Peupler? On voit comment...
Mais je demeure sur place, contemplant, fasciné par son apparition, fasciné par sa disparition.


AZ ELKÖDLŐ MADÁR

Napközben tűnik fel, a legfehérebb nappal. Madár.
Egy szárnycsapás, s felröppen. Egy szárnycsapás, s elködlik.
Egy szárnycsapás, és itt van újra.
Leszáll. S már nincs sehol. Egy szárnycsapás, s fehér terekben ködlik el.
Lám, az én meghitt madaram, ez tölti ki az udvarom egét. Kitölti? Láthatni, hogy...
De én egyhelyben, lenyűgözve csak nézem telhetetlenül, mint tűnik fel, mint tűnik el.

Gera György fordítása

*

PAYSAGES

Paysages paisibles ou désolés.
Paysages de la route de la vie plutôt que de la surface de la Terre.
Paysages du Temps qui coule lentement, presque immobile et parfois comme en arrière.
Paysage des lambeaux, des nerfs lacérés, des «saudades».
Paysages pour couvrir les plaies, l'acier, l'éclat, le mal, l'époque, la corde au cou, la mobilisation.
Paysages pour abolir les cris.
Paysages comme on se tire un drap sur la tête.


TÁJAK

Tájak, békések és kietlenek,
Inkább az élet útjának tájai, mint a Föld felszínének,
Tájai az Időnek, mely lassan, csaknem mozdulatlanul, s olykor szinte visszafelé csordogál.
Rongyok és kitépett idegek tájai.
Tájak, melyek betakarják a sebeket, az acélt, a lármát, a rosszat, a kort, a kötelet a nyakon, a mozgósítást.
Tájak, amelyek eltörlik a sikolyokat.
Tájak: fülünkre húzott takarók.

Somlyó György fordítása

 Henri Michaux assis à sa table de travail (1943-45)

Author: Brassai (Halász Gyula)

RMN

MA VIE

Tu t'en vas sans moi, ma vie.

Tu roules.

Et moi j'attends encore de faire un pas.

Tu portes ailleurs la bataille.

Tu me désertes ainsi.

Je ne t'ai jamais suivie.

Je ne vois pas clair dans tes offres.

Le petit peu que je veux, jamais tu ne l'apportes.

A cause de ce manque, j'aspire a tant.

A tant de choses, a presque l'infini...

A cause de ce peu qui manque, que jamais tu n'apportes.

MY LIFE

You're going someplace without me, my life.

You're rolling away.

And I'm still waiting to make my move.

You've taken the battle somewhere

Abandoning me on the way.

I never followed, I stay.

Where you are leading me, I can't plainly see.

The very little that I want, you never bring to me.

Because of this emptiness, I want

So many things, almost the infinite ...

Because of this emptiness, that you never fill.

Translated by Valerie Smith and James Bushnik

ÉLETEM

Nélkülem múlsz el, életem.

Szaladsz.

S én csak várom, hogy egy lépést tegyek.

Máshol viselsz hadat.

Cserben hagysz ezáltal.

Sosem követtelek.

Nem igazodom el ajánlataidon.

Azt a keveset, amit kívánok, soha meg nem hozod.

E hiány miatt vágyom annyira.

Annyi sokra, már-már a végtelenre...

E kevés miatt, ami hiányzik, amit soha meg nem hozol.

Kálnoky László fordítása 

*

EMPORTEZ-MOI

Emportez-moi dans une caravelle,
Dans une vieille et douce caravelle,
Dans l'étrave, ou si l'on veut dans l'écume,
Et perdez-moi, au loin, au loin.

Dans l'attelage d'un autre âge,
Dans le velours trompeur de la neige,
Dans l'haleine de quelques chiens réunis,
Dans la troupe exténuée des feuilles mortes.

Emportez-moi sans me briser, dans les baisers,
Dans les poitrines qui se soulèvent et respirent,
Sur les tapis des paumes et leur sourire,
Dans les corridors des os longs, et des articulations.

Emportez-moi, où plutôt enfouissez-moi.  

VIGYETEK EL

Vigyetek el egy vitorlás naszádon,
egy ócska, kedves vitorlás naszádon,
az orrán, vagy, mit bánom, a habokban,
csak veszítsetek el messze, de messze.

Egy másik század kocsijában.
A hó csalóka bársonyában.
Egy-két kutya lehelletében.
A holt avar tünékeny seregében.

Vigyetek el csókokban, de vigyázva.
A táguló és szűkülő tüdőkben.
Tenyerek szőnyegén és mosolyukban.
Hosszú csontok és izületek folyosóin.

Vigyetek el, vagy inkább rejtsetek el.

Somlyó György fordítása

*

LE GRAND COMBAT

Il l'emparouille et l'endosque contre terre;
Il le rague et le roupéte jusqu'à son drâle;
Il le pratéle et le libucque et lui baroufle les ouillais;
Il le tocarde et le marmine,
Le manage rape à ri et ripe à ra.
Enfin il l'écorcobalisse.
L'autre hésite, s'espudrine, se défaisse, se torse et se ruine.
C'en sera bientôt fini de lui;
Il se reprise et s'emmargine... mais en vain
Le cerveau tombe qui a tant roulé.
Abrah! Abrah! Abrah!
Le pied a failli!
Le bras a cassé!
Le sang a coulé!
Fouille, fouille, fouille,
Dans la marmite de son ventre est un grand secret.
Mégères alentours qui pleurez dans vos mouchoirs;
On s'étonne, on s'étonne, on s'étonne
Et on vous regarde,
On cherche aussi, nous autres le Grand Secret. 

A NAGY HÁBORÚ

A világ ellen undoszkol és umparál,
És rágózza és répázza, míg itt a drál,
Pratálja és libucolja és baruflázza az ulláit,
Tokárja és marmolja,
Manázsozza hátra hót és hótra hát,
Végül ekorkobalassza.
A másik hezitál, eszpüdrinál, deferál, eltorzul és dugába dől.
Nemsokára vége lesz neki,
Befoltozza és körülmargózza magát... de hiába,
A karika lehullt, pedig annyit gurult.
Abrah! Abrah! Abrah!
A láb elesett!
A kar eltörött!
A vér elfolyott!
Keress, keress, keress,
Nagy titok van a hasa fazekában,
Boszorkák köröskörül, sírtok zsebkendőitekbe;
Bámulunk, bámulunk, bámulunk,
Benneteket figyelünk,
Mindenki keresi, mi is, hol a Nagy Titok.

Weöres Sándor fordítása


*


QU'IL REPOSE EN RÉVOLTE

Dans le noir, dans le soir sera sa mémoire
dans ce qui souffre, dans ce qui suinte
dans ce qui cherche et ne trouve pas
dans le chaland de débarquement qui crève sur la grève
dans le départ sifflant de la balle traceuse
dans l’île de soufre sera sa mémoire.

Dans celui qui a sa fièvre en soi, à qui n’importent les murs
dans celui qui s’élance et n’a de tête que contre les murs
dans le larron non repentant
dans le faible à jamais récalcitrant
dans le porche éventré sera sa mémoire

Dans la route qui obsède
dans le cœur qui cherche sa plage
dans l’amant que son corps fuit
dans le voyageur que l’espace ronge.

Dans le tunnel
dans le tourment tournant sur lui-même
dans celui qui ose froisser les cimetières

Dans l’orbite enflammé des astres qui se heurtent en éclatant
dans le vaisseau fantôme, dans la fiancée flétrie
dans la chanson crépusculaire sera sa mémoire.

Dans la présence de la mer
dans la distance du juge
dans la cécité
dans la tasse à poison.

Dans le capitaine des sept mers
dans l’âme de celui qui lave la dague
dans l’orgue en roseau qui pleure pour tout un peuple
dans le jour du crachat sur l’offrande.

Dans le fruit de l’hiver
dans le poumon des batailles qui reprennent
dans le fou de la chaloupe.

Dans les bras tordus des désirs à jamais inassouvis
sera sa mémoire.


*

NYUGODJÉK LÁZADÁSBAN

Az éjben, a mélyben leszen emlékezete
abban, ami vérzik, ami verítékzik
abban ami keres, de nem talál
a kirakodó uszályban,
amely ott kallódik a kikötőben
a fütyülve röppenő nyomjelző golyóban
a kén szigetén leszen emlékezete.

Abban, aki lázrohamában meg se látja a falat
abban, aki rohantában csak falba verheti fejét
a bűnét nem bánó latorban
a gyöngében aki mindig ellenáll
a kifosztott templomhajóban leszen emlékezete.

A hívogató utakban
a tengerét kereső szívben
a testét elvesztő szeretőben
a tér-felmorzsolta utasban.

Az alagútban
az önmaga ellen forduló fájdalomban
abban, aki nem fél feldúlni a temetőket.

A robbanva egymásnak ütődő csillagok
pályáiban a bolygó hollandiban az elhervadt menyasszonyban
az alkonyúló dalban leszen emlékezete.

Az ittlévő tengerben
a bíró távollétében
a vakságban
a méregpohárban.
A hét tenger kapitányában
a véres tőrét mosónak lelkében
a nád orgonájában amely egy egész népet sirat
a szent áldozat leköpésének napjában.

A tél gyümölcsében
a kiújuló csaták tüdejében
a bolondban az ágyúnaszádban.
Az örökké kielégíthetetlen vágyak kicsavart karjaiban
leszen emlékezete.

Somlyó György fordítása


________

Somlyó György: Az utazás, Magvető, 1984

Bukfencező Múzsa, Kozmosz Könyvek, 1976

Az idő lovai, Kozmosz Könyvek, 1979

..............................................................................................................................................................................................................................

Jules Renard (22 février 1864 - 22 mai 1910)

1887
27. decembre
Le travail pense, la paresse songe.


1889

L'idéal du calme est dans un chat assis.


1890

Cherchez le ridicule en tout, vous le trouverez.

*
J'ai bâti de si beaux châteaux que les ruines m'en suffiraient.

1893

Plus on lit, et moins on imite.
*
Je me moque de savoir beaucoup de choses : je veux savoir des choses que j'aime.


1894

L'ironie est surtout un jeu d'esprit. L'humour serait plutôt un jeu du coeur, un jeu de sensibilité.

*
Je t'aime comme cette phrase que j'ai faite en rêve, et que je ne peux plus retrouver.
*
Nous passons notre vie à causer de ce mystère: notre vie.
*
Heureux ceux qui sont nés parfaits! On a beau faire: on ne le devient jamais. 

1895
1er janvier.

Examen. Pas assez travaillé : trop retenu. Car moi, qui dans la vie suis plutôt un abondant, qui fais une trop grosse dépense nerveuse, en littérature, dès que je prends une plume, me voilà hésitant, d'une conscience excessive. Je vois, non pas le beau livre, la page mauvaise qui pourrait gâter ce beau livre et m'empêche de l'écrire. ...

Trop mangé, trop dormi, eu trop peur de l'orage. Trop dépensé : il s'agit, non pas de gagner beaucoup d'argent, mais de dépenser peu. Trop méprisé l'avis d'autrui dans les questions graves, trop consulté autrui dans les frivoles.

Aimé trop de choses pour les autres, et non pour moi-même. Trop parlé de moi, oh ! oui, trop, trop ! Trop parlé de Pascal, Montaigne, Shakespeare, et pas assez lu Shakespeare, Montaigne, Pascal. 

*
On ne peut guérir du mal d'écrire que pour tomber réellement, mortellement malade, et mourir.

*
Un petit particulier humain m'intéresse plus que l'humain général.


1896

Prendre des notes, c'est faire des gammes de littérature.
*
Le paradis n'est pas sur la terre, mais il y en a des morceaux. Il y a sur la terre un paradis brisé.


1897

Ce n'est point parce qu'il y a une rose sur le rosier que l'oiseau s'y pose : c'est parce qu'il y a des pucerons.

*
Je ne promets jamais rien, parce que j'ai la mauvaise habitude de tenir mes promesses.


1898

Jamais personne ne m'empęchera d'ętre ému quand je regarde un champ, quand je marche jusqu'aux genoux dans une avoine qui se redresse derričre moi. Quelle pensée est aussi fine que ce brin d'herbe ?

*
J'aime la solitude, męme quand je suis seul.

Tout le jour, le bois retient un peu de nuit avec ses branches.


1899

Nous sommes tout dans notre premier livre. Nous ne faisons plus tard qu'arracher nos défauts et cultiver nos qualités, quand nous le faisons.

*
Si l'on bâtissait la maison du bonheur, la plus grande pičce en serait la salle d'attente.

*
Femme: une âme dans un corset.


1901

L'amour tue l'intelligence. Le cerveau fait sablier avec le coeur. L'un ne se remplit que pour vider l'autre.

*
Je plante des souvenirs.


1902

La vérité n'est pas toujours l'art. L'art n'est pas toujours la vérité, mais la vérité et l'art ont des points de contact : je les cherche.

*
Je suis si bon que je ne dérange jamais le chat qui dort ŕ la place oů j'écris : je vais faire un petit tour de promenade.


1903

Patine du temps sur les toits. On ne voit plus les tuiles, mais une tenture de mousse blanche et jaune, douce ŕ l'oeil.

*
Un chat noir au bout d'une branche, au clair de lune.

On n'est pas bon, mais on s'efforce de le paraître : le résultat est le męme.


1908

La poësie m'a sauvé de l'infecte maladie de la rosserie.


1909

On ne devrait rien dire, parce que tout blesse.


1910

Humour : pudeur, jeu d'esprit. C'est la propreté morale et quotidienne de l'esprit.
*
L'imagination égare. La sensibilité affadit.
*
Je ne comprends rien à la vie, mais je ne dis pas qu'il soit impossible que Dieu y comprenne quelque chose.



[Journal de Jules Renard]


*****

1887
A munka gondolkodik, a lustaság álmodozik.


1889
A nyugalom mintaképét az ülő macska testesíti meg.


1890
Keresd mindenben a nevetségest: megtalálod.
*
Olyan szép légvárakat építettem, hogy a romjaival is megelégednék.


1893
Minél többet olvas az ember, annál kevesebbet utánoz.
*
Eszem ágában sincs sok mindenről tudni: csupán arról akarok tudni mindent, amit szeretek.


1894
Az irónia főként az elme játéka. A humor inkább a szívé, az érzelemé.
*
Szeretlek, mint azt a mondatot, amelyet álmomban alkottam, s amelyet azóta se találok.
*
Boldogok, akik tökéletesnek születtek! Hiába minden: azzá válni lehetetlen.


1895

Számvetés. Nem dolgoztam eleget: túlzott visszafogottság. Mert én, aki jobbára nem tartom féken magam az életben, aki könnyedén pazarlom az idegeimet, az írás terén, mihelyt tollat fogok a kezembe, mindjárt bosszankodni kezdek, mindjárt megnő bennem a tudatosság. Nem a szépen sikerült mű lebeg a szemem előtt, hanem a félresikerült oldal, amely elrontja az egész könyvet, és nem tudok tovább írni. (...) Sokat ettem, sokat aludtam, túlságosan féltem minden vihartól. Sokat költöttem: nem az a lényeg, hogy sokat keressen az ember, hanem hogy keveset költsön. Fontos dolgokban figyelmen kívül hagytam mások véleményét, szamárságokban viszont kikértem. (...) Mások kedvéért szerettem bizonyos dolgokat, nem a magaméért. Túl sokat beszéltem magamról, ajajaj, de még mennyit! Sokat beszéltem Pascalról, Montaigne-ről, Shakespeare-ről, és keveset olvastam Shakespeare-től, Montaigne-tól, Pascaltól.

*
Az írás nyavalyájából csak úgy lehet kigyógyulni, ha az ember valami halálos betegséget szerez, amelybe bele is hal.
*
A legapróbb emberi különlegesség is jobban érdekel, mint az általános emberi.
*
A földi paradicsom nem létezik, csak töredékei vannak. Összezúzott paradicsom e földi világ.


1897
Nem azért száll a madár a rózsatőre, mert rózsa virít rajta: a levéltetveket kedveli.
*
Nem ígérek semmit, mert megvan az a rossz szokásom, hogy minden ígéretet betartok.


1898
Soha senki nem akadályozhat meg abban, hogy meghatottságot érezzek, ha a mezőt nézem, ha térdig járok a zabtáblában, mely újból fölegyenesedik a lábam nyomán. Van-e gondolat, amely olyan selymes, mint a fűszál?
*
Szeretem a magányt, akkor is, ha egyedül vagyok.
*
Az erdő nap közben is őriz valamit az éjszakából ágai között.


1899
Minden ami bennünk rejtőzik, ott van már az első műben. A későbbiek folyamán csak kijavítjuk a hibákat, s kiműveljük képességeinket, ha kiműveljük.
*
Ha fölépítenék a boldogság házát, legnagyobb helyisége a váróterem lenne.
*
Nő: lélek fűzőben.


1901
A szerelem megöli az értelmet. Az agy homokórát képez a szívvel: mikor az egyik megtelik, a másik kiürül.
*
Emlékeket ültetek.


1902
Az igazság nem mindig művészet. A művészet nem mindig igazság, de az igazságnak és a művészetnek vannak érintkezési pontjai. Ezeket keresem.
*
Olyan jóságos vagyok, hogy soha nem zavarom a macskát, ha azon a széken alszik, ahol dolgozni szoktam: inkább elmegyek sétálni.


1903
Az idő patinája a tetőkön. Cserepek helyet már csak fehéres, sárgás, a szemnek oly kellemes mohakárpitot látni.
*
Fekete macska holdfényben egy ág végén.
*
Az ember nem jó, de igyekszik annak látszani: az eredmény ugyanaz.


1908
A költészet mentett meg a rosszindulatúság fekélyes nyavalyájától.


1909
Jobb, ha szót se szólunk, mert minden sértő.


1910
A derű: szemérem, a szellem játéka. A derű a szellem hétköznapi, erkölcsi higiéniája.
*
A képzelet tévelyeg. Az érzékenység émelyeg.
*
Semmit sem értek az életből, de nem tartom lehetetlennek, hogy Isten ért valamit belőle.

_______________
Jules Renard Naplója
Fordította: Vígh Árpád
[Kriterion, TÉKA, Bukarest, 1993]




Márai Sándor: Jules Renard naplója 
Jules Renard: Az élősdi - ford. Kosztolányi Dezső (MEK)
Jules Renard: Histoires naturelles (The Project Gutenberg eBook)

Charles Baudelaire

(9 avril 1821 - 31 août 1867)

 

Charles Baudelaire's hand-written corrections to Les Fleurs du Mal

Source: Gallica (Bibliothèque Nationale de France)

UNE CHAROGNE

Rappelez-vous l'objet que nous vîmes, mon âme,
   Ce beau matin d'été si doux:
Au détour d'un sentier une charogne infâme
   Sur un lit semé de cailloux,

Les jambes en l'air, comme une femme lubrique,
   Brulante et suant les poisons,
Ouvrait d'une façon nonchalante et cynique
   Son ventre plein d'exhalaisons.

Le soleil rayonnait sur cette pourriture,
   Comme afin de la cuire a point,
Et de rendre au centuple a la grande Nature
   Tout ce qu'ensemble elle avait joint;

Et le ciel regardait la carcasse superbe
   Comme une fleur s'épanouir.
La puanteur était si forte, que sur l'herbe
   Vous crutes vous évanouir.

Les mouches bourdonnaient sur ce ventre putride,
   D'ou sortaient de noirs bataillons
De larves, qui coulaient comme un épais liquide
   Le long de ces vivants haillons.

Tout cela descendait, montait comme une vague
   Ou s'élançait en pétillant;
On eut dit que le corps, enflé d'un souffle vague,
   Vivait en se multipliant.

Et ce monde rendait une étrange musique,
   Comme l'eau courante et le vent,
Ou le grain qu'un vanneur d'un mouvement rythmique
   Agite et tourne dans son van.

Les formes s'effaçaient et n'étaient plus qu'un reve,
   Une ébauche lente a venir
Sur la toile oubliée, et que l'artiste acheve
   Seulement par le souvenir.

Derriere les rochers une chienne inquiete
   Nous regardait d'un oeil fâché,
Epiant le moment de reprendre au squelette
   Le morceau qu'elle avait lâché.

— Et pourtant vous serez semblable a cette ordure,
   A cette horrible infection,
Etoile de mes yeux, soleil de ma nature,
   Vous, mon ange et ma passion!

Oui! telle vous serez, ô la reine des grâces,
   Apres les derniers sacrements,
Quand vous irez, sous l'herbe et les floraisons grasses,
   Moisir parmi les ossements.

Alors, ô ma beauté! dites a la vermine
   Qui vous mangera de baisers,
Que j'ai gardé la forme et l'essence divine
   De mes amours décomposés!

Gustave Courbet: Portrait of Charles Baudelaire, 1847

EGY  DÖG

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
   melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
   váratlan egy iszonyu dög

nyitotta lábait cédán magasba lökve,
   mig izzadt méreg járta át,
élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
   kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek
   úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
   azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
   nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
   azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,
   folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
   másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
   s gyöngyözve néha felszökellt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
   sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
   mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
   ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
   kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
   a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
   nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
   lakmározhat a tetemen.

— És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
   ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága
   te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
   az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
   s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
   vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
   elrothadt szerelmeimet!

Szabó Lőrinc fordítása

Photo: Atelier de Nadar / Source: RMN

*

Les Chats

Les amoureux fervents et les savants austeres
Aiment egalement, dans leur mure saison, 
Les chats puissants et doux, orgueil de la maison,
Qui comme eux sont frileux et comme eux sedentaires.

Amis de la science et de la volupte 
Ils cherchent le silence et l'horreur des ténèbres;
L'Erèbe les eût pris pour ses coursiers funèbres,
S'ils pouvaient au servage incliner leur fierté.

Ils prennent en songeant les nobles attitudes
Des grands sphinx allongés au fond des solitudes,
Qui semblent s'endormir dans un rêve sans fin;

Leurs reins féconds sont pleins d'étincelles magiques,
Et des parcelles d'or, ainsi qu'un sable fin,
Etoilent vaguement leurs prunelles mystiques. 

*

 A MACSKÁK 

A lázas szeretők és a szigoru bölcsek
ért éveik során egyaránt szeretik
a macskákat, a ház nagy, puha díszeit,
melyek akárcsak ők, fázósak s otthon ülnek.

A tudományok és a kéj barátai,
a homály rémeit keresik és a csöndet;
gyászhintaja elé foghatná Orkusz őket,
ha meg tudnák dacos nyakuk hajlítani.

Ha merengenek, oly nemes szobor alakban
nyúlnak el, mint a nagy Szfinxek a sivatagban,
melyeket az örök álom deleje fog.

Ölükből bűvösen pattog a villamosság,
s rejtélyes szemüket, mint fínom, tört homok,
kis aranydarabok szikrái csillagozzák.

Szabó Lőrinc fordítása

 

 Josef Liesler, Baudelaire`s Mistress, 1943 (Axioart)

Stéphane Mallarmé

(18 March 1842 – 9 September 1898)

 
Renouveau

Le printemps maladif a chassé tristement
L'hiver, saison de l'art serein, l'hiver lucide,
Et dans mon être à qui le sang morne préside
L'impuissance s'étire en un long bâillement.

Des crépuscules blancs tiédissent sous le crâne
Qu'un cercle de fer serre ainsi qu'un vieux tombeau,
Et, triste, j'erre après un rêve vague et beau,
Par les champs où la sève immense se pavane

Puis je tombe énervé de parfums d'arbres, las,
Et creusant de ma face une fosse à ce rêve,
Mordant la terre chaude où poussent les lilas,

J'attends, en m'abîmant que mon ennui s'élève...
Cependant l'Azur rit sur la haie et l'éveil
De tant d'oiseaux en fleur gazouillant au soleil.

1866

*

Brise marine


La chair est triste, hélas! et j'ai lu tous les livres.
Fuir! là-bas fuir! Je sens que des oiseaux sont ivres
D'ętre parmi l'écume inconnue et les cieux!
Rien, ni les vieux jardins reflétés par les yeux
Ne retiendra ce coeur qui dans la mer se trempe
O nuits! ni la clarté déserte de ma lampe
Sur le vide papier que la blancheur défend
Et ni la jeune femme allaitant son enfant.
Je partirai! Steamer balançant ta mâture,
Lève l'ancre pour une exotique nature!
Un Ennui, désolé par les cruels espoirs,
Croit encore à l'adieu supręme des mouchoirs!
Et, peut-ętre, les mâts, invitant les orages
Sont-ils de ceux qu'un vent penche sur les naufrages
Perdus, sans mâts, sans mâts, ni fertiles îlots...
Mais, ô mon coeur, entends le chant des matelots!

Stéphane Mallarmé by Nadar

RMN

Kikelet

A beteges tavasz búsongva űzte szét
a telet, a derűs munka korát, az éber
telet, s bennem, kit az örvénylő vér vezérel,
hosszú ásításba rándul a renyheség.

Fehér alkonyatok lobbannak fel agyamból,
mit vas-abroncs szorít, mint ó sírkerteket,
s búsan egy messzi-szép ábrándot kergetek
a földeken, hol a roppant nedv árja tombol.

És aztán ledőlök, illattól verten itt,
arcommal ásva, hogy álmomnak lenne verme,
a forró földet, hol már új orgona nyit,

vezeklőn várva, hogy tán búmnak szárnya kelne...
Míg neveti az ég a sövényt és a rajt
csivogva ébredő, szines madári rajt.

Somlyó György fordítása

*

Tengeri szél


Szomorú, óh a test, s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem, hogy künn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár!
Ott fürdik szívem is; nem tartja vissza már
sem itt a régi kert, melynek szemünk a ráma,
sem — óh ti, éjszakák!— lámpám fénypusztasága
üres papíromon, melyet hószíne véd,
sem ő, az ifjú nő, szoptatva gyermekét.
Megyek! Árbocaid ringatva jobbra-balra
emelj horgonyt, hajó, szállj szűzi, messze partra!
konok, kemény remény keserve s búja rág,
vágyom a keszkenők utolsó búcsuját!
Futó árboc, vihar csalétke!... tán enyém is
hajótörésbe jut, talán goromba szél visz
cél nélkül, úttalan, s sziget sose lát...
De hallga, halld szivem a matrózok dalát!

Illyés Gyula fordítása 

 Édouard Manet: Stéphane Mallarmé portréja, 1876

______

In: Francia Költők Antológiája, II. kötet, 388., 390 o.

Európa, Budapest, 1962