Samuel Taylor Coleridge

(English, 21 October 1772 – 25 July 1834)

TIME, REAL AND IMAGINARY

ON the wide level of a mountain's head   
(I knew not where, but 'twas some faery place),   
Their pinions, ostrich-like, for sails outspread,
Two lovely children run an endless race,   
      A sister and a brother!   
      This far outstripp'd the other;   
  Yet ever runs she with reverted face,   
  And looks and listens for the boy behind:   
      For he, alas! is blind!   
O'er rough and smooth with even step he pass'd,
And knows not whether he be first or last.

Source: Barleby

 Samuel Taylor Coleridge by William Say, 

published by Marseille Middleton Holloway, 

after James Northcote, mezzotint, published 2 November 1840

National Portrait Gallery

IDŐ, VALÓSÁGOS ÉS KÉPZELT

Egy fennsíkon (nem emlékszem a tájra,

de valami szép, tündéri helyen)

strucc-szárnyait vitorlaként kitárva

két szép gyerek fut versenyt, végtelen:

       egy fiú meg a húga!

       Társát ez már lehúzta,

  de csak szalad, és folyton hátranéz,

  s a fiút lesi, szálló tünemény,

       mert az, jaj, vak szegény:

mindig egyformán rakja lábait

és nem tudja, hogy nyer-e vagy veszít.

Szabó Lőrinc fordítása

__________

In: Örök barátaink I, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1958



.

George Orwell

(Eric Arthur Blair, 25 June 1903 – 21 January 1950)

"We know what no one ever seizes power with the intention of relinquishing it. Power is not a means; it is an end. One does not establish a dictatorship in order to safeguard a revolution; one makes the revolution in order to establish the dictatorship. The object of persecution is persecution. The object of torture is torture. The object of power is power."

Mi tudjuk, hogy soha senki sem ragadja magához a hatalmat azzal a szándékkal, hogy lemondjon róla. A hatalom nem eszköz; a hatalom cél. Nem azért csinál az ember diktatúrát, hogy megoltalmazzon egy forradalmat, hanem azért csinál forradalmat, hogy diktatúrát csinálhasson. Az üldözés célja az üldözés. A kínzás célja a kínzás. A hatalom célja a hatalom.

-

"To know and not to know, to be conscious of complete truthfulness while telling carefully constructed lies, to hold simultaneously two opinions which cancelled out, knowing them to be contradictory and believing in both of them, to use logic against logic, to repudiate morality while laying claim to it, to believe that democracy was impossible and that the Party was the guardian of democracy, to forget whatever it was necessary to forget, then to draw it back into memory again at the moment when it was needed, and then promptly to forget it again: and above all, to apply the same process to the process itself. That was the ultimate subtlety: consciously to induce unconsciousness, and then, once again, to become unconscious of the act of hypnosis you had just performed. Even to understand the word 'doublethink' involved the use of doublethink."
 
— George Orwell (1984)

"Tudni és nem tudni, tudatában lenni a teljes igazságnak s közben gondosan megszerkesztett hazugságokat mondani, egyidejűleg két egymást kizáró vélemény birtokában lenni, tudva,  hogy ellentmondanak egymásnak és mégis hinni mindkettőben, logikát alkalmazni logikával szemben, elutasítani az erkölcs fogalmát s közben mégis igényt tartani rá, hinni, hogy demokrácia nem is létezhet, s ugyanakkor, hogy a Párt a demokrácia őre, elfelejteni valamit, amikor felejteni kell, aztán ismét emlékezni rá, amikor arra van szükség, majd azonnal ismét elfelejteni, s ezenfelül még ezt a módszert alkalmazni magával a módszerrel szemben is – ez az utóbbi volt a legkörmönfontabb az egészben: tudatosan tudattalanságot előidézni s aztán elfeledkezni a végbevitt önhipnózisról. Még a "duplagondol" jelentésének megértéséhez is szükség volt a duplagondol alkalmazására." 

— G. Orwell, 1984, Szíjgyártó László fordítása

.

Virginia Woolf

(25 January 1882 – 28 March 1941)

"...let us hazard the opinion that for us at this moment the form of fiction most in vogue more often misses than secures the thing we seek. Whether we call it life or spirit, truth or reality, this, the essential thing has moved off, or on, and refuses to be contained any longer in such ill-fitting vestments as we provide. Nevertheless, we go on perseveringly, conscientiously, constructing out two and thirty chapters after a design which more and more ceases to resemble the vision in our minds. So much of the enormous labour of proving the solidity, the likeness of life, of the story is not merely labour thrown away but labour misplaced to the extent of obscuring and blotting out the light of the conception. The writer seems constrained, not by his own free will but by some powerful and unscrupulous tyrant who has him in thrall, to provide a plot, to provide comedy, tragedy, love interest, and an air of probability embalming the whole so impeccable that if all his figures were to come to life they would find themselves dressed down to the last button of their coats in the fashion of the hour. The tyrant is obeyed; the novel is done to a turn. But sometimes, more and more often as time goes by, we suspect a momentary doubt, a spasm of rebellion, as the pages fill themselves in the customary way. Is life like this? Must novels be like this?

Look within and life, it seems, is very far from being "like this". Examine for a moment an ordinary mind on an ordinary day. The mind receives a myriad impressions —  trivial, fantastic, evanescent, or engraved with the sharpness of steel. From all sides they come, an incessant shower of innumerable atoms; and as they fall, as they shape themselves into the life of Monday or Tuesday, the accent falls differently from of old; the moment of importance came not here but there; so that, if a writer were a free man and not a slave, if he could write what he chose, not what he must, if he could base his work upon his own feeling and not upon convention, there would be not plot, no comedy, no tragedy, no love interest or catastrophe in the accepted style, and perhaps not a single button sewn on as the Bond Street tailors would have it. Life is not a series of gig lamps symmetrically arranged; life is a luminous halo, a semi-transparent envelope surrounding us from the beginning of consciousness to the end. Is it not the task of the novelist to convey this varying, this unknown and uncircumscribed spirit, whatever aberration or complexity it may display, with as little mixture of the alien and external as possible? We are not pleading merely for courage and sincerity, we are suggesting that the proper stuff of fiction is a little other than custom would have us believe it."
— from Virginia Woolf, Modern Fiction

"...hadd kockáztassuk meg azt a véleményt, hogy a jelenleg leginkább dívó regényforma gyakrabban véti el, mint ejti zsákmányul azt, amit keresünk benne. Nevezhetjük akár életnek vagy szellemnek, akár igazságnak vagy valóságnak, ez a valami, a lényeg, fölkerekedett, továbbállt, s nem hajlandó továbbra is olyan rosszul szabott öltözékben feszengeni, mint amilyet mi adtunk rá. De mi azért továbbra is kitartóan, lelkiismeretesen építgetjük a magunk harminckét fejezetét, olyan tervrajz szerint, amely egyre kevésbé hasonlít a bennünk élő elképzeléshez. Óriási munkával bizonyítjuk, hogy a történet két lábbal áll a földön, és hasonlít az élethez, ez azonban nagyrészt nemcsak elfecsérelt munka, hanem oly mértékben káros hatású is, hogy elhomályosíthatja és kiolthatja az eredeti elképzelés fényét.
Az író nem a saját akaratából, hanem egy hatalmas és könyörtelen zsarnoknak engedelmeskedve, aki igába hajtja — arra kényszerül, hogy cselekményt adjon nekünk, komédiával vagy tragédiával szolgáljon, izgalmas szerelmi szálat szőjön, s mindezt oly kifogástalanul vonja be a hihetőség mázával, hogy ha alakjai életre kelnének, láthatnák, hogy az utolsó kabátgombjukig a kor divatja szerint vannak felöltöztetve. A zsarnok akarata érvényesül, s a regényben a legutolsó hajszál is a helyén van. Olykor azonban —  s az idő múlásával egyre gyakrabban — pillanatnyi kétely fog el bennünket, föllázadunk, ahogy a lapok a megszokott módon megtelnek: Ilyen lenne az élet? Ilyennek kell lennie a regénynek?

Pillantsunk csak bele, s láthatjuk: az élet nagyon nem "ilyen". Vizsgáljunk csak meg egy pillanatra egy átlagos gondolkodású embert egy átlagos napon. Benyomások miriádjai érkeznek a tudatába, s van köztük jelentéktelen, van fantasztikus, van illékony, és olyan is, amely acélkeményen bevésődik. Áradnak a benyomások mindenfelől, megszámlálhatatlan atom záporozik szakadatlan, s ahogy lehull, ahogy a hétfői vagy keddi nap életévé összeáll, máshová esik a nyomaték, mint annak előtte. A lényeges pillanat nem itt következik be, hanem amott. Tehát ha az író szabad ember lenne, nem pedig rabszolga, ha arról írhatna, amiről szeretne, nem pedig arról, amiről kénytelen, ha a saját érzéseire tudná alapozni a műveit, nem pedig konvenciókra, akkor nem lenne se cselekmény, se komédia, se tragédia, se szerelmi szál, se pedig katasztrófa a megszokott sémák szerint, sőt, talán egyetlen gomb se lenne, amelyet úgy varrtak föl, ahogy a Bond Street-i szabók szokták. Az élet nem szimmetrikusan elhelyezett lámpák sora; az élet sugárzó fénygyűrű, áttetsző burok, mely a tudat kezdetétől a végéig körülvesz bennünket. Vajon nem az-e a regényíró feladata, hogy ezt a változó, ezt az ismeretlen és megfoghatatlan szellemet közvetítse, oly módon, hogy a lehető legkevesebb idegen és külsődleges elem keveredjék bele, akármilyen rendellenességeket és bonyolultságot mutat is föl? Nemcsak bátorságot és őszinteséget követelünk: azt akarjuk jelezni, hogy az anyag, mely szépprózába kívánkozik, kissé már más, mint amihez a hagyományok hozzászoktattak."

Virginia Woolf: A modern próza - részlet, Vajda Tünde fordítása

_____
[In: Virginia Woolf, A pille halála, Esszék, Európa, Budapest, 1980]

Fotó: George Charles Beresford, 1902 (NPG)

Virginia Woolf

(25 January 1882 – 28 March 1941)

Virginia Woolf’s last letter to her husband:

Tuesday.
Dearest,

     I feel certain I am going mad again. I feel we can’t go through another of those terrible times. And I shan’t recover this time. I begin to hear voices, and I can’t concentrate. So I am doing what seems the best thing to do. You have given me the greatest possible happiness. You have been in every way all that anyone could be. I don’t think two people could have been happier till this terrible disease came. I can’t fight any longer. I know that I am spoiling your life, that without me you could work. And you will I know. You see I can’t even write this properly. I can’t read. What I want to say is I owe all the happiness of my life to you. You have been entirely patient with me and incredibly good. I want to say that  — everybody knows it. If anybody could have saved me it would have been you. Everything has gone from me but the certainty of your goodness. I can’t go on spoiling your life any longer.

   I don’t think two people could have been happier than we have been.
                                                                                                              V.

~

Virginia Woolf férjének hagyott utolsó levele:

Kedd
Legdrágább,

    Úgy érzem, újra kezd elhatalmasodni rajtam az őrület. És érzem, hogy nem tudnánk átvészelni még egy olyan rémes időszakot. Nem heverném ki többé. Újra hangokat hallok, és képtelen vagyok koncentrálni. Így azt teszem, ami a legjobb megoldásnak tűnik. Te a lehető legnagyobb boldogságot adtad nekem. Többet jelentettél számomra, mint bárki más. Nem hiszem, hogy két ember boldogabb lehetett volna, 'míg el nem ért ez a rémes kór. Nem tudok tovább harcolni. Tudom, hogy tönkreteszem az életed, és hogy nélkülem újra képes lennél dolgozni. És tudom, hogy fogsz is. Látod, még ezt sem tudom rendesen megírni. Olvasni sem tudok már. Szeretném, ha tudnád, hogy minden boldogságomat neked köszönhetem. Olyan türelmes voltál velem és hihetetlenül jó. Ezt ki akartam mondani — mindenki tudja. Ha lett volna bárki, aki megmenthetetett volna, az te lennél. Számomra minden elveszett, kivéve a te jóságodat. Nem akarom tovább rombolni az életedet. 

     Nem hiszem, hogy két ember boldogabb lehetett volna annál, mint mi voltunk.
                                                                                                                         V.

Virginia Woolf (née Stephen); Leonard Sidney Woolf

by Giséle Freund, 1939

Source: NPG

John Keats

(English, 31 October 1795 – 23 February 1821)

.

When I Have Fears...


WHEN I have fears that I may cease to be
Before my pen has glean'd my teeming brain,
Before high piled books, in charact'ry,
Hold like rich garners the full-ripen'd grain;
When I behold, upon the night's starr'd face,
Huge cloudy symbols of a high romance,
And feel that I may never live to trace
Their shadows, with the magic hand of chance;
And when I feel, fair creature of an hour!
That I shall never look upon thee more,
Never have relish in the faery power
Of unreflecting love!—then on the shore
    Of the wide world I stand alone, and think,
    Till Love and Fame to nothingness do sink.

John Keats by Benjamin Robert Haydon 1816 / NPG

La Belle Dame Sans Merci

 

Ah, what can ail thee, wretched wight,

    Alone and palely loitering;

The sedge is wither'd from the lake,

    And no birds sing.

Ah, what can ail thee, wretched wight,

    So haggard and so woe-begone?

The squirrel's granary is full,

    And the harvest's done.

I see a lily on thy brow,

    With anguish moist and fever dew;

And on thy cheek a fading rose

    Fast withereth too.

I met a lady in the meads

    Full beautiful, a faery's child;

Her hair was long, her foot was light,

    And her eyes were wild.

I set her on my pacing steed,

    And nothing else saw all day long;

For sideways would she lean, and sing

    A faery's song.

I made a garland for her head,

    And bracelets too, and fragrant zone;

She look'd at me as she did love,

    And made sweet moan.

She found me roots of relish sweet,

    And honey wild, and manna dew;

And sure in language strange she said,

    I love thee true.

She took me to her elfin grot,

    And there she gaz'd and sighed deep,

And there I shut her wild sad eyes—

    So kiss'd to sleep.

And there we slumber'd on the moss,

    And there I dream'd, ah woe betide,

The latest dream I ever dream'd

    On the cold hill side.

I saw pale kings, and princes too,

    Pale warriors, death-pale were they all;

Who cry'd — "La belle Dame sans merci

    Hath thee in thrall!"

I saw their starv'd lips in the gloam

    With horrid warning gaped wide,

And I awoke, and found me here

    On the cold hill side.

And this is why I sojourn here

    Alone and palely loitering,

Though the sedge is wither'd from the lake,

    And no birds sing.

La Belle Dame Sans Merci  /  Valentin Silvestrov: Silent Songs

via karlmaitre

____________

La belle dame sans merci

 

Mi lelhetett, szegény fiú?
Magadba bolygasz, sáppadón.—
Madár se zeng már, kókkadoz
a nád a tón.

Mi lelhetett, szegény lovag?
hogy arcod bánattal csatás? —
A mókus csűre tellve, kész
az aratás.

A homlokodon liliom,
lázharmat, nedves fájdalom:
s arcod szegény rózsája is
fonnyad nagyon.

Egy hölgyet láttam a mezőn,
szépnél szebbet, tündérleányt:
a haja hosszú, lába hab
és szeme láng.

Kötöztem néki koszorút,
kösöntyüt, illatos övet:
s lám, édesen nyögell felém
és rám nevet.

Lépő lovamra ültetém,
szemem egész nap rajta volt:
ő tündérnótát énekelt
s felém hajolt.

Majd gyűjtött manna-harmatot,
vadmézet s ízes gyökeret
s szólt idegen nyelven, talán
azt hogy szeret.

És tündérbarlangjába vitt
és sírt, nagyon, sóhajtozott:
s én négy csókkal vad, vad szemét
lezártam ott.

S álomba dúdolt engemet
s akkor álmodtam — jaj! talán
utolsó álmom — a hideg
domb oldalán.

Sok királyt láttam, herceget,
arcuk sápadt, szemük írígy,
s szóltak: "La Belle Dame sans Merci
büvölt el így!"

És láttam éhes ajkukat
szörnyű intéssel nyilni rám:
és fölriadtam a hideg
domboldalán,

És jaj! ezért időzöm itt
magamba bolygva, sáppadón:
bár nincs madárdal, s kókkadoz
a nád a tón.

Babits Mihály fordítása

*

Ha félelem fog el...

Ha félelem fog el, hogy meghalok
s nem aratom le termő agyamat,
s mint gazdag csűrök, teli könyvsorok
nem őrzik meg az érett magokat;
ha látom a csillagos éjszakán
a nagy regény ködös jelképeit
s érzem, hogy árnyait leírni tán
a sors mágikus keze nem segít;
ha azt érzem, te percnyi tünemény,
hogy többé majd nem nézhetek terád
s a gondtalan, tündér szerelmet én
nem ízlelem, akkor a szép világ
   partján tűnődve állok, egyedül,
   s Hír, Szerelem a semmibe kerül.

Vas István fordítása 

____________
In: Szerb Antal: Száz vers, Magvető, Budapest

T. S. Eliot

(September 26, 1888 – January 4, 1965) 
.
FOUR QUARTETS

LITTLE GIDDING


V

What we call the beginning is often the end
And to make and end is to make a beginning.
The end is where we start from. And every phrase
And sentence that is right (where every word is at home,
Taking its place to support the others,
The word neither diffident nor ostentatious,
An easy commerce of the old and the new,
The common word exact without vulgarity,
The formal word precise but not pedantic,
The complete consort dancing together)
Every phrase and every sentence is an end and a beginning,
Every poem an epitaph. And any action
Is a step to the block, to the fire, down the sea's throat
Or to an illegible stone: and that is where we start.
We die with the dying:
See, they depart, and we go with them.
We are born with the dead:
See, they return, and bring us with them.
The moment of the rose and the moment of the yew-tree
Are of equal duration. A people without history
Is not redeemed from time, for history is a pattern
Of timeless moments. So, while the light fails
On a winter's afternoon, in a secluded chapel
History is now and England.

With the drawing of this Love and the voice of this
     Calling

We shall not cease from exploration
And the end of all our exploring
Will be to arrive where we started
And know the place for the first time.
Through the unknown, unremembered gate
When the last of earth left to discover
Is that which was the beginning;
At the source of the longest river
The voice of the hidden waterfall
And the children in the apple-tree
Not known, because not looked for
But heard, half-heard, in the stillness
Between two waves of the sea.
Quick now, here, now, always—
A condition of complete simplicity
(Costing not less than everything)
And all shall be well and
All manner of thing shall be well
When the tongues of flame are in-folded
Into the crowned knot of fire
And the fire and the rose are one.

*

NÉGY KVARTETT

LITTLE GIDDING

(részlet)

V

Amit kezdetnek mondunk, az sokszor a vég,
És véget vetni annyi, mint kezdetet kijelölni.
A vég az, ahonnan elindulunk. És minden fordulat
És mondat, ha sikerül (azaz minden szó otthonos benne,
Helyén van, hogy a többit támogassa,
A szó, mely se kishitű, se kérkedő,
S közvetlenül érintkezik a régivel meg az újjal,
A hétköznapi szó, világos, de nem közönséges,
A szabatos szó, pontos, de nem pedáns,
Az összeillő házaspár tökéletes tánca),
Minden fordulat és minden mondat vég és kezdet,
Minden vers egy sírfelirat. És bármiféle cselekvés
Egy lépés a vérpad, a tűz felé, le a tenger torkába,
Vagy egy olvashatatlan kőhöz: és onnan indulunk el.
Halunk a halókkal:
Nézd, távoznak, és mi velük megyünk.
Megszületünk a halottakkal:
Nézd, visszatérnek és minket is magukkal hoznak.
A rózsa pillanata meg a tiszafa pillanata
Ugyanaddig tart. Egy nép, ha történelme nincs,
Nincs, ami megváltsa az időtől, mert a történelem időtlen
Pillanatok szövevénye. Így, míg a fény kihunyóban
Egy téli délutánon, egy elhagyott kápolnában
A történelem a most és Anglia.

E Szeretet vonzása és e Szólítás hangja.

És nem hagyhatjuk abba a kutatást
És az lesz kutatásunk vége,
Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk
És először ismerjük fel azt a helyet.
Az ismeretlen, de emlékezetes kapun át,
Ha már az utolsó föld, ami felfedezhető,
Az lesz, ami volt, a kezdet;
A leghosszabb folyó forrásánál
A rejtett vízesés hangja
És a gyerekek az almafán,
Észrevétlenül, mert nem keressük,
De halljuk, alig halljuk őket, a csöndben
A tenger két hulláma közt.
Csak siessünk, itt, most, mindig -
A teljes egyszerűség állapota
(Ára nem kisebb mindenünknél)
És minden jóra fordul és
A dolgok minden módja jóra fordul,
Ha a lángnyelvek összehajlanak
A tűznyaláb koszorújában,
És egy lesz a tűz meg a rózsa.

Vas István fordítása
_______________

[T.S. Eliot versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978]

T. S. Eliot

(American-born English poet, playwright, and literary critic, September 26, 1888 – January 4, 1965)

.

BURNT NORTON

I.

Time present and time past
Are both perhaps present in time future,
And time future contained in time past.
If all time is eternally present
All time is unredeemable.
What might have been is an abstraction
Remaining a perpetual possibility
Only in a world of speculation.
What might have been and what has been
Point to one end, which is always present.
Footfalls echo in the memory
Down the passage which we did not take
Towards the door we never opened
Into the rose-garden. My words echo
Thus, in your mind.
                             But to what purpose
Disturbing the dust on a bowl of rose-leaves
I do not know.
                       Other echoes
Inhabit the garden. Shall we follow?
Quick, said the bird, find them, find them,
Round the corner. Through the first gate,
Into our first world, shall we follow
The deception of the thrush? Into our first world.
There they were, dignified, invisible,
Moving without pressure, over the dead leaves,
In the autumn heat, through the vibrant air,
And the bird called, in response to
The unheard music hidden in the shrubbery,
And the unseen eyebeam crossed, for the roses
Had the look of flowers that are looked at.
There they were as our guests, accepted and accepting.
So we moved, and they, in a formal pattern,
Along the empty alley, into the box circle,
To look down into the drained pool.
Dry the pool, dry concrete, brown edged,
And the pool was filled with water out of sunlight,
And the lotos rose, quietly, quietly,
The surface glittered out of heart of light,
And they were behind us, reflected in the pool.
Then a cloud passed, and the pool was empty.
Go, said the bird, for the leaves were full of children,
Hidden excitedly, containing laughter.
Go, go, go, said the bird: human kind
Cannot bear very much reality.
Time past and time future
What might have been and what has been
Point to one end, which is always present. 

Portrait of T.S. Eliot in his study.

Photo: Alfred Eisenstaedt, London, 1951/  LIFE

NÉGY KVARTETT

BURNT NORTON

(részlet)

I.

Jelen idő és múlt idő
A jövő időben talán jelen van,
S a jövő idő ott a múlt időben.
Ha minden idő örökké jelen,
Úgy minden idő helyrehozhatatlan.
A lehetett volna elvont fogalom
És csak egy kiokoskodott világban
Marad meg mint állandó lehetőség.
Ami lehetett volna s ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.
Léptek visszhangja az emlékezetben
A folyosón át, ahol nem haladtunk
Az ajtóhoz, melyet ki nem nyitottunk
A rózsakertre. Szavaim
Visszhangja lelkedben.
                      De mire jó
Leverni a port egy tál rózsasziromról,
Azt nem tudom.
             Más visszhangok pedig
A kertben laknak. Kövessük-e őket?
Siess, szólt a madár, keresd meg őket
A sarkon túl. Az első kapun át
Első világunkba kövessük-e
A rigó csalszavát? Első világunk.
Ott voltak, méltósággal, láthatatlan,
Súlytalan szállva hervadt lomb fölött,
Őszi melegben, rezgő levegőben,
S a madár szólt, felelve a sűrűben
Elrejtett és nem hallható zenére,
S látatlan szemsugár villant föl, mert a rózsák
Néztek, mint virágok, ha nézik őket.
Ott voltak ők, mint fogadott s fogadó vendégeink.
Így mentünk, mi meg ők, szertartásos menetben,
Az üres fasorban, a puszpáng köröndbe,
S a kiszáradt medencébe lenéztünk.
Száraz volt a medence, száraz cement, barna szegélyű,
S a tó napfényből lett vízzel telítve,
S a lótusz halkan, halkan felmagaslott,
S a felszín csillogott a fény szivéből,
S mögöttünk voltak és a tóban tükröződtek.
Majd felhő vonult át, s a tó üres lett.
Menj, szólt a madár, mert a lomb teli volt gyerekkel,
Elbújtak izgatottan, nevetésük visszafojtva.
Menj, menj, szólt a madár: az emberek
Túl sok valóságot nem bírnak el.
Múlt idő és jövő idő
Ami lehetett volna és az, ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.

Vas István fordítása
_______________

[T.S. Eliot versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978]

Stevie Smith

(English poet and novelist, September 20, 1902 –  March 7, 1971) 
.
Away, Melancholy

Away, melancholy,
Away with it, let it go.

Are not the trees green,
The earth as green?
Does not the wind blow,
Fire leap and the rivers flow?
Away melancholy.

The ant is busy
He carrieth his meat,
All things hurry
To be eaten or eat.
Away, melancholy.

Man, too, hurries,
Eats, couples, buries,
He is an animal also
With a hey ho melancholy,
Away with it, let it go.

Man of all creatures
Is superlative
(Away melancholy)
He of all creatures alone
Raiseth a stone
(Away melancholy)
Into the stone, the god
Pours what he knows of good
Calling, good, God.
Away melancholy, let it go.

Speak not to me of tears,
Tyranny, pox, wars,
Saying, Can God
Stone of man's thoughts, be good?
Say rather it is enough
That the stuffed
Stone of man's good, growing,
By man's called God.
Away, melancholy, let it go.

Man aspires
To good,
To love
Sighs;

Beaten, corrupted, dying
In his own blood lying
Yet heaves up an eye above
Cries, Love, love.
It is his virtue needs explaining,
Not his failing.

Away, melancholy,
Away with it, let it go.

(Source)

*

The Pleasures Of Friendship

The pleasures of friendship are exquisite,
How pleasant to go to a friend on a visit!
I go to my friend, we walk on the grass,
And the hours and moments like minutes pass.

Stevie Smith (1969)

Photo by Jane Bown

Source: NPG

HESS, MELANKÓLIA

Hess, melankólia,
hess innét, takarodj!

Vagy a fák nem zöldek,
a fű nem zöld-e?
Tán a tűz se lobog,
szél se fúj, víz se csobog?
Hess, melankólia!

A fürge hangya
szállítja az étket,
minden szalad,
hogy egyék vagy egyék meg.
Hess, melankólia!

S az ember? Az is fal,
párzik és meghal,
ő se más, csak állat,
egy kis ujjé melankóliával,
hess innét, takarodj!

Az ember több
a többi lénynél
(hess, melankólia!)
lények közül kiválik,
követ ki állít
(hess, melankólia!)
s azért e kő, az isten,
mit jónak tud, ebbe öntsön,
s úgy hívja, Isten.
Hess, melankólia, tűnj el!

Ne beszélj nekem könnyről,
vérről és szennyről,
ne kérdd, hogy Isten,
ember gondolt köve jó hogy lehessen?

Érd inkább ennyivel be:
e követ, telve
növekvő jóval, az ember
úgy hívja, Isten.
Hess, melankólia!

A jó felé
tör az ember,
szeretetben
remél;

bűnben, bénán, leverve,
ön-vérében heverve,
szemet mégis az ég felé vet,
kiáltja: Szeretet!
Érdemeit értsd meg, ha tudod,
nem azt, hogy elbukott.

Hess, melankólia!
Hess innét, takarodj!

Rakovszky Zsuzsa fordítása

[In: Klasszikus angol költők a középkortól a XX. századig, II. kötet, Európa Könyvkiadó, 1986]

*

A BARÁTSÁG GYÖNYÖRE

A barátság gyönyöre mily remek!
Az ember a baráthoz vizitbe megy:
az ember s a barát a pázsiton jár,
s az óra s a perc mint a pillanat száll!

Gergely Ágnes fordítása

[Stevie Smith: HÁT NEM JÖN EL...?, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986]

[Válogatta, fordította és az utószót írta Gergely Ágnes]
.............................................................................................................................................................................................................................

Dame Edith Sitwell

(British, September 7, 1887 – December 9, 1964)

.
STREET SONG

"Love my heart for an hour, but my bone for a day—
At least the skeleton smiles, for it has a morrow:
But the hearts of the young are now the dark treasure of Death
And summer is lonely.

Comfort the lonely light and the sun in its sorrow,
Come like the night, for terrible is the sun
As truth, and the dying light shows only the skeleton's hunger
For peace, under the flesh like the summer rose.

Come through the darkness of death, as once through the branches
Of youth you came, through the shade like the flowering door
That leads into Paradise, far from the street, — you, the unborn
City seen by the homeless, the night of the poor.

You walk in the city ways, where Man's threatening shadow
Red-edged by the sun like Cain, has a changing shape
Elegant like the Skeleton, crouched like the Tiger,
With the age-old wisdom and aptness of the Ape.

The pulse that beats in the heart is changed to the hammer,
That sounds in the Potter's Field. Where they build a new world
From our Bone, and the carrion-bird days' foul dropping and clamour—
But you are my night, and my peace—

The holy night of conception, of rest, the consoling
Darkness when all men are equal, — the wrong and the right,
And the rich and the poor are no longer separate nations,—
They are brothers in night."

This was the song I heard; but the Bone is silent!
Who knows if the sound was that of the dead light calling,—
Of Ceasar rolling onward his heart, that stone,
Or the burden of Atlas falling.

Dame Edith Sitwell by Cecil Beaton, 1920s

(Source: NPG)

UTCAI DAL

"Egy óráig szeresd szívem, de egy napig a csontomat —
a csontváz mosolyog, hiszen övé a holnap:
de az ifjak szívei most a halál homályos kincsei
s a nyár olyan magányos.

A bánatos napot s árva fényt csak vígasztaljad,
jöjj, jöjj, miként az éj, mivel szörnyű a nap,
mint az igazság s a haldokló fény csak a csontváz éhségét mutatja —
békére vágyik ott a hús alatt, mely nyári rózsaszín.

Jöjj a halál sötétjén át, mint hajdanán az ifjúság
ág-lombjain keresztül, át árnyak között, virágos kapukon át,
mik az Édennek kapui, nézd a szegények éjszakáin
a hazátlanoknak meg sem született városát.

A város utcáin sétálsz, hol az Ember riasztó árnyát
vörös szegéllyel vonja be a nap s változtatja alakját, mint Káin,
elegáns, mint a Csontváz, s hajlékony, akár a Tigris,
a bölcsessége kortalan, s ügyes, mint a Majom.

A szívverése kalapácsütéssé változik;
a szegények temetőjén hangzik, hol új világ emelkedik
a csontjainkból és dögmadár-napok lármáiból —
te vagy a békém, éjszakám, —

a fogantatás és a nyugalom, a vigasztaló sötét
szent éje, hol egyenlő minden ember, — mind: a rossz s a jó,
s nem külön nemzetség többé a gazdag és szegény,
testvérek ők, az éj ha jő."

Mit hallottam, ez volt a dal; de néma ám a Csont.
A halott fény hívó hangját ki ismeri? —
Cézárét, ki szivét kőként előre görgeti,
vagy a hanyatló Atlasz terheit?

Végh György fordítása

[In. Végh György: Modern Orfeusz]

 Dame Edith Sitwell talking w. actress Marilyn Monroe.

Hollywood, CA, US, 1953

Photo: George Silk / LIFE

..............................................................................................................................................................................................................................

Ted Hughes

(English, 17 August 1930 – 28 October 1998)

.

Crow's First Lesson

God tried to teach Crow how to talk.
'Love', said God, 'Say, Love.'
Crow gaped, and the white shark crashed into the sea
And went rolling downwards, discovering its own depth.

'No, no,' said God. 'Say Love. Now try it. LOVE.'
Crow gaped, and a blue fly, a tsetse, a mosquito
Zoomed out and down
To their sundry flesh-pots.

'A final try,' said God. 'Now, LOVE.'
Crow convulsed, gaped, retched and
Man's bodiless prodigious head
Bulbed out onto the earth, with swivelling eyes,
Jabbering protest —

And Crow retched again, before God could stop him.
And woman's vulva dropped over man's neck and tightened.
The two struggled together on the grass.
God struggled to part them, cursed, wept —

Crow flew guiltily off.

Ted Hughes

© Henri Cartier-Bresson / Magnum Photos

(NPG)

VARJÚ ELSŐ LECKÉJE

Isten beszédre oktatta Varjút.
"Szeretet" mondta Isten. "Mondd: Szeretet."
Varjú tátogott, s fehér cápa loccsant a tengerbe,
Pörgött alá, felfedezve önnön mélyeit.

"Nem, nem" mondta Isten. "Mondd: Szeretet. Rajta!"
Varjú tátogott s egy kék légy, egy cece, egy moszkitó
Zizzent ki és alá,
Mindegyik a maga húsosfazekára.

"Utolsó kísérlet" mondta Isten. "Nos: SZERETET!"
Varjú vonaglott, tátogott, öklendett és
Testtelen, baljós férfifej
Gördült ki, le a földre, szeme pörgött,
Dadogó tiltakozás —

És Varjú öklendett megint, Isten későn kapott oda,
És női vulva hullt a férfinyakra, rászorult.
Ott küszködtek a gyepen.
Isten szedte volna szét, sírt, káromkodott —

Varjú bűntudatosan röppent tova.

Tótfalusi István fordítása


[In: A szűz és az egyszarvú, Európa Könyvkiadó, 1983]

 Ted Hughes and Sylvia Plath in Paris in August 1956

 Smith © Warren Plath

..............................................................................................................................................................................................................................

Philip Larkin (English, 9 August 1922 – 2 December 1985)

.

The Trees

The trees are coming into leaf 
Like something almost being said; 
The recent buds relax and spread, 
Their greenness is a kind of grief. 

Is it that they are born again 
And we grow old? No, they die too, 
Their yearly trick of looking new 
Is written down in rings of grain. 

Yet still the unresting castles thresh 
In fullgrown thickness every May. 
Last year is dead, they seem to say, 
Begin afresh, afresh, afresh.

*

Mother, Summer, I

My mother, who hates thunder storms, 
Holds up each summer day and shakes 
It out suspiciously, lest swarms 
Of grape-dark clouds are lurking there; 
But when the August weather breaks 
And rains begin, and brittle frost 
Sharpens the bird-abandoned air, 
Her worried summer look is lost, 

And I her son, though summer-born 
And summer-loving, none the less 
Am easier when the leaves are gone 
Too often summer days appear 
Emblems of perfect happiness 
I can't confront: I must await 
A time less bold, less rich, less clear: 
An autumn more appropriate.

*

This Be the Verse

They fuck you up, your mum and dad.   
    They may not mean to, but they do.   
They fill you with the faults they had
    And add some extra, just for you.

But they were fucked up in their turn
    By fools in old-style hats and coats,   
Who half the time were soppy-stern
    And half at one another’s throats.

Man hands on misery to man.
    It deepens like a coastal shelf.
Get out as early as you can,
    And don’t have any kids yourself.

 Philip Larkin

A fák

Kilombosodnak most a fák —
Így mondunk majdnem valamit.
Tűnnek alig-volt rügyeik;
Zöldjük máris szomorúság.

Újjászületnek? Míg mi csak
Múlunk? — Együtt múlunk velük!
Megújulásuk régi trükk;
Évgyűrük jelzik titkukat.

De májusonként — érted ezt? —
Lombjuk egy-egy kastélynyi zaj;
Szinte mondják, hogy: nincs tavaly!
S hogy kezdd újra, hogy újra kezdd.

Tandori Dezső fordítása

*

Eddig a vers, innét a vers

[This Be the Verse]

A papád-mamád összecsap,
    Akartak-e, azt sem tudod,
Belédtömik hibáikat,
    S még egy kis külön-adagot.

Így csapták össze őket is
    Még ómódibb szegény hülyék.
(Komolykodásuk! Könnyeik!
    ... Már ha nem egymást ölik épp.)

Nyomorunkat adjuk tovább;
    Mélyül, mint parti üreg.
Csak mássz ki minél hamarább;
    S ne csinálj bele gyereket.

Tandori Dezső fordítása

[Tandori Dezső: FÖLD ÉS VADON, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978]

*

EZ ÁLLJON MAJD A SÍRKÖVÖN

[This Be the Verse]

Elbasznak, papip és mamid.

    Nem szántszándékkal tán, de el.

Hibáikat beléd tömik,

    S még ráadást is élvezel.

Őket is annak idején

    Így baszták el ódon hülyék,

Akikből csöpög az erény,

    S kitapossák egymás belét.

Adódik csak tovább a rossz.

    Mélyül, mint part, mit víz kiváj.

Szállj ki még jókor, ne habozz.

    S te már gyereket ne csinálj.

Várady Szabolcs fordítása

[Várady Szabolcs: A rejtett kijárat, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003]

*

ANYÁM, A NYÁR ÉS ÉN

[Mother, Summer, I]

Anyám utálja, ha dörög.

Gyanakvón rázza ki a nyári

Napokat, hátha bent nyüzsög

Egy raj felhő szőlő-sötéten;

Aztán, az augusztus utáni,

Esős és törékeny derektől

Éles, madár-nélküli légben

Nyári aggodalma megenyhül.

Én szintén, habár nyár-szülött

S nyárimádó, ha hullnak a

Levelek, megkönnyebbülök.

Egy nyári nap, akár a bélyeg:

Teljes boldogság nyomata,

S én, nem bírván el e világot,

Homályosabb, gyávább, szegényebb

És helyénvalóbb őszre várok.

Imreh András fordítása

[Angol költők antológiája, Magyar Könyvklub, 2000]

..............................................................................................................................................................................................................................

Dylan Thomas (Welsh, October 27, 1914 – November 9, 1953)

.
LIFT UP YOUR FACE

Lift up your face, light
Breaking, stare at the sky
Consoling for night by day
That chases the ghosts of the trees
And the ghosts of the brain,
Making fresh what was stale
In the unsleeping mummery
Of men and creatures horribly
Staring at stone walls.
Lift up your head, let
Comfort come through the devil's clouds,
The nightmare's mist
Suspended from the devil's precipice,
Let comfort come slowly, lift
Up your hand to stroke the light,
Its honeyed cheek, soft-talking mouth,
Lift up the blinds over the blind eyes.

Out of unsleeping cogitations,
When the skeleton of war
Is with the corpse of peace,
(Notes not in sympathy, discord, unease),
The only visitor,
Must come content.
Therefore lift up, see, stroke the light.
Content shall come after a twisted night
If only with sunlight.


The Poems of Dylan Thomas

 

  Dylan Thomas (1941)

Photo by Bill Brandt

*

In Hungarian: Emeld föl arcod

Performace by Závory Andrea

Music: Bran

The poems were translated by Gábor Erdődi.

..............................................................................................................................................................................................................................

George Szirtes (Hungarian-born British, b. 1948)

Morning in the Square

The square is empty in the early sunlight.
What is it waiting for? It seems to lack
animation — a delivery van
turns the corner like the shadow of a bird in flight.

It is a kind of delicate mourning —
remaining quiet as if out of respect
for a ritual that has been going on
since the sunset of the pervious evening.

Best not to take too much from such retreats
though everything that's peaceful seems to gather
in a broad piazza and the day's arriving
with a shiver down the narrow side streets.

George Szirtes

Reggel a téren

A tér üres a hajnalsugarakban.
Vár vajon valamire? Nincs vidám
zajongás — egy kis teherkocsi épp
fordul, mint tűnő madár-árny, a sarkon.

Minthogyha tapintatos gyászt viselne,
s azért is volna csöndes, tiszteletből,
betartva egy szertartást tegnap óta,
azóta, hogy lebukott a nap este.

Jobb nem hajbókolni ily csend előtt,
bár mindazt, ami béke, mintha tágas
piazza gyűjtené egybe, s az új nap
szűk mellékutcákból borzong elő.

Kántor Péter fordítása

[George Szirtes, English Words / Angol szavak, Corvina Kiadó, 2009]

[A magyar változat megtalálható a George Szirtes versei c. kötetben is (Európa Könyvkiadó, Bp., 1987)]
© George Szirtes
..............................................................................................................................................................................................................................

John Keats (English, 31 October 1795 – 23 February 1821)

.

After dark vapours have oppress'd our plains

Jan. 1817.

After dark vapours have oppress'd our plains
   For a long dreary season, comes a day
   Born of the gentle South, and clears away
From the sick heavens all unseemly stains.
The anxious mouth, relieved from its pains,
   Takes as a long-lost right the feel of May,
   The eyelids with the passing coolness play.
Like rose leaves with the drip of summer rains.
And calmest thoughts come round us — as, of leaves
   Budding, — fruit ripening in stillness, — autumn suns
Smiling at eve upon the quiet sheaves, —
Sweet Sappho's cheek, — a sleeping infant's breath, —
   The gradual sand that through an hour-glass runs, —
A woodland rivulet, — a Poet's death.

[Life, letters, and literary remains, of John Keats]

Portrait of John Keats in Rome, shortly before his death in February 1821, 

by his friend Joseph Severn

 
Köd múltán

Ha nem sír a köd már a sík körül,
és eltűnik a tél haragja végül,
jön egy nap Délről és a beteg égrül
minden picinyke foltot letörül.

A zord idő engesztelőn nevet,
a Május majd általveszi örökjét,
s úgy legyezi pillánkat a hüvösség,
mint rózsát az enyelgő permeteg.

És álmok intenek — egy szebb valóság — 
érő gyümölcsök — bimbók, gyenge rózsák — 
egy alvó gyermek halk lehellete — 

a homokórán andalgó zene —
Sappho bús bája — ábránd, béke, hála —  
ligeti csermely — s egy költő halála.

Kosztolányi Dezső fordítása

[Kosztolányi Dezső: Idegen költők, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1966]
..............................................................................................................................................................................................................................

Stevie Smith (English, 1902 – 1971)

The Jungle Husband

Dearest Evelyn, I often think of you
Out with the guns in the jungle stew
Yesterday I hittapotamus
I put the measurements down for you but they got lost in the fuss
It's not a good thing to drink out here
You know, I've practically given it up dear.
Tomorrow I am going alone a long way
Into the jungle. It is all grey
But green on top
Only sometimes when a tree has fallen
The sun comes down plop, it is quite appalling.
You never want to go in a jungle pool
In the hot sun, it would be the act of a fool
Because it's always full of anacondas, Evelyn, not looking ill-fed
I'll say. So no more now, from your loving husband Wilfred.

New Selected Poems of Stevie Smith

Stevie Smith

photographer: Carl Sutton

getty image

LEVÉL AZ ŐSERDŐBŐL

Kedves Evelyn, itt puskázok miközben
eszembe jutsz az őserdei gőzben
tegnap én vízitapír
felírtam neked a méreteket de a nagy zűrben eltűnt a papír
nem jó, ha iszik az ember idekinn
szóval lényegében abbahagytam Evelyn.
Holnap nagy útra térek, egyedül,
az őserdőbe. Csupa szür-
ke, csak a teteje zöld
és néha mikor egy fa lezuhan,
idecsúszik a nap, zsupsz, iszonyuan.
Sose másszon az ember az őserdei tóba
ilyen melegben, marha lépés volna
mivel sok benn az óriáskígyó, Evelyn, és megeszi, akit illet,
bizony. Ezzel zárom soraim, szerető férjed Wilfred.

Gergely Ágnes fordítása

[Stevie Smith: HÁT NEM JÖN EL...?, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986]

[Válogatta, fordította és az utószót írta Gergely Ágnes]
..............................................................................................................................................................................................................................

Wystan Hugh Auden (21 February 1907 – 29 September 1973)

Wystan H. Auden, standing outside gate of his home.

Photographer: Harry Redl, 1969, Kirchstetten, Austria

MUSÉE DES BEAUX ARTS

by Wystan Hugh Auden

About suffering they were never wrong,
The Old Masters: how well they understood
Its human position: how it takes place
While someone else is eating or opening a window or just walking dully along;
How, when the aged are reverently, passionately waiting
For the miraculous birth, there always must be
Children who did not specially want it to happen, skating
On a pond at the edge of the wood:
They never forgot
That even the dreadful martyrdom must run its course
Anyhow in a corner, some untidy spot
Where the dogs go on with their doggy life and the torturer's horse
Scratches its innocent behind on a tree.
In Breughel's Icarus, for instance: how everything turns away
Quite leisurely from the disaster; the ploughman may
Have heard the splash, the forsaken cry,
But for him it was not an important failure; the sun shone
As it had to on the white legs disappearing into the green
Water; and the expensive delicate ship that must have seen
Something amazing, a boy falling out of the sky,
had somewhere to get to and sailed calmly on.

1940

Pieter Brueghel 

Landscape with the Fall of Icarus
c. 1558 (180 Kb); Oil on canvas, mounted on wood, 73.5 x 112 cm; 

Musees royaux des Beaux-Arts de Belgique, Brussels

MUSÉE DES BEAUX ARTS

A szenvedés felől sosem tévedtek ők,
a Régi Mesterek: milyen remekül
ismerték emberi rangját; hogy zajlik le, amíg
más épp táplálkozik, vagy ablakot nyit, vagy épp unottan jár egyedül,
hogy, míg a vének szenvedélyes áhítattal várják
a Csodás Születést, örökké lenni kell oly
gyerkőcöknek, akiknek semmi szükségük erre,
korcsolyázván az erdőszéli tavon:
sosem feledik ők,
hogy még a szörnyű mártírság is valahol a sarokban,
holmi kietlen zugban kell leperegjen,
hová a kutyák kullognak kutyalétükkel, hol a hóhér lova
egy fához dörzsöli ártatlan farát. 
Például Brueghel Icarusában: hogy fordul el minden,
rá sem hederítve, a pusztulástól; hallhatta pedig
a loccsanást az a pór, s a szörnyű kiáltást,
ám a kudarc neki mit se jelentett; a Nap éppúgy
izzott, amiként a fehér, zöld vízbe tünő lábszárra is
egyben; s a fínom-mívű, drága hajónak is, ámbár
látnia kellett holmi furát, egy ifjat lezuhanni az égből:
dolga akadt valahol, s békén továbbsuhant.

Jékely Zoltán fordítása

In ANGOL KÖLTŐK ANTOLÓGIÁJA, Magyar Könyvklub, Budapest, 2000

Válogatta, szerkesztette és az életrajzi jegyzeteket írta Kappanyos András

.............................................................................................................................................................................................................................