Stanley Kunitz (American, 29 July 1905 – 14 May 2006)

.

The War Against the Trees

The man who sold his lawn to standard oil
Joked with his neighbors come to watch the show
While the bulldozers, drunk with gasoline,
Tested the virtue of the soil
Under the branchy sky
By overthowing first the privet-row.

Forsythia-forays and hydrangea-raids
Were but preliminaries to a war
Against the great-grandfathers of the town,
So freshly lopped and maimed.
They struck and struck again,
And with each elm a century went down.

All day the hireling engines charged the trees,
Subverting them by hacking underground
In grub-dominions, where dark summer's mole
Rampages through his halls,
Till a northern seizure shook
Those crowns, forcing the giants to their knees.

I saw the ghosts of children at their games
Racing beyond their childhood in the shade,
And while the green world turned its death-foxed page
And a red wagon wheeled,
I watched them disappear
Into the suburbs of their grievous age.

Ripped from the craters much too big for hearts
The club-roots bared their amputated coils,
Raw gorgons matted blind, whose pocks and scars
Cried Moon! On a corner lot
One witness-moment, caught
In the rear-view mirrors of the passing cars.


*

"One critic wrote . . . that my poems sounded as though they had been translated from the Hungarian. I don’t know why, but somehow that made me feel quite lighthearted."

Stanley Kunitz interviewed by Chris Busa - The Paris Review, Issue 83, Spring 1982 (pdf)

 *


HÁBORÚ A FÁK ELLEN

Egy ember olajvállalatnak adva el
Rétjét, mutatta, szinte tréfaképp
Szomszédoknak a bulldózerokat:
Olajtól részeg dühük mit mível
A földdel, ágas-bogas ég alatt
A fagyalsövényt irtva legelébb.

Aranyfák, hortenziák ellen e
Rajtaütés kezdete volt csupán
A dédatyák földjére zúdított
Háborúnak, sok növényt nyesve le.
Jött új s új támadás,
Egy-egy szilfával egy század bukott.

A bérgyilkos gépek egy napon át
Forgatták ki földből a törzseket
Gyökerüknél, ott, hol sötét vakond
Rohangál öblös járataiban.
Markolásoktól térdre rogytak a
Hatalmas koronák.

Mintha gyerekkor játszó szelleme
Az árnyékban tovább versengene,
Míg gyászba hull a zöld világ maga,
Láttam, vörös kocsik
A fákat hogy viszik
Zord óidők külvárosaiba.

Kráterükből, hogy gyökerük szakadt
S levágták girbegörbe águkat,
Vak Gorgóként mind a Holdra veti
Síró sebét, mind egy-zugban hever,
De sorsuk őrzik — mint sok tanújel —
Kocsik visszapillantó tükrei.

Fodor András fordítása


[Amerikai költők antológiája, Európa Könyvkiadó, 1990]
..............................................................................................................................................................................................................................

Sylvia Plath (American, October 27, 1932 – February 11, 1963)

.

WORDS

Axes
After whose stroke the wood rings,
And the echoes!
Echoes traveling
Off from the center like horses.

The sap
Wells like tears, like the
Water striving
To re-establish its mirror
Over the rock

That drops and turns,
A white skull,
Eaten by weedy greens.
Years later I
Encounter them on the road—

Words dry and riderless,
The indefatigable hoof-taps.
While
From the bottom of the pool, fixed stars
Govern a life.

(1963)

SZAVAK

Fejszék,
Csapásukra a fa cseng,
És a visszhangok!
Visszhangok futnak szét
A középpontból, mint a lovak.

A nedv
Könnyként fakad, akár
A víz, ha nyomul vissza,
Hogy tükre legyen megint
A kődarab fölött,

Mely csobban és forog,
Fehér koponya,
Falja zöld gyom.
Évek múlva
Fölfedezem őket az utcán -

Száraz, lovasuk-nincs szavak,
Fáradhatatlan patazaj.
Míg
A tó mélyén rögzített csillagok
Egy életet igazgatnak.

Tandori Dezső fordítása

[Sylvia Plath versei, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2002]

..............................................................................................................................................................................................................................

Henry David Thoreau (American, July 12, 1817 – May 6, 1862)

.
August 21, 1851

There is some advantage intellectually & spiritually in taking wide views with the bodily eye & not pursuing an occupation which holds the body prone — There is some advantage perhaps in attending to the general features of the landscape over studying the particular plants & animals which inhabit it. A man may walk abroad & no more see the sky than if he walked under a shed. The poet is more in the air than the naturalist though they may walk side by side. Granted that you are out of door — but what if the outer door is open, if the inner door is shut. You must walk sometimes perfectly free — not prying nor inquisitive — not bent upon seeing things. Throw away a whole day for a single expansion, a single inspiration of air.

[Source: A Year in Thoreau's Journal: 1851]

* 

Works - Project Gutenberg 

The Thoreau Reader

Henry Thoreau's cabin at Walden Pond

1851. augusztus 21.

Értelmünknek és szellemünknek is előnyére válik, ha testi szemünket tágra nyitjuk, és nem olyasmivel foglalkozunk, amire testünk hajlik. Előnyünkre válik mondjuk, ha a táj egészének képére figyelünk ahelyett, hogy az ezt benépesítő növényeket és állatokat tanulmányoznánk. Az ember messzire elmehet, és mégsem látja jobban az eget, mint viskójából. A költő nem a földön jár, mint a természetbúvár, még ha egymás mellett lépkednek is. Megesik, hogy kilépsz a kapun, de hiába vagy a szabad ég alatt, ha benti kapud zárva marad. Olykor teljesen szabadon kell járnod — nem kandikálva, nem kíváncsiskodva —, nem szemmel tartva a dolgokat. Dobd oda az egész napot egyetlen iramodásért, egyetlen szabad lélegzetvételért.

Beck András fordítása

[Részlet Thoreau naplójából]

..............................................................................................................................................................................................................................

W. S. Merwin (American, b. 1927)

.
HUNGER MOUNTAIN

Who has been to the top of Hunger Mountain and seen what can be seen from there, and returned? The view of The Promised Land. Most who have come to tell went only part way. Many have died part way. And even they have seen things that no one else ever saw, things they could not describe, too hard for the words, and then too hard for them, the witnesses. But certain ones who never forgot and who never sleep gave us their words to eat. They buried their words in us and went away, leaving us hungry, part way.

W.S. Merwin

Photo credit Mark Hanauer

ÉHSÉGHEGY

Ki az, aki járt az Éhséghegy tetején, és látta, ami onnan látható, és visszatért? Az Igéret Földjének képét. Akik eljöttek és beszéltek, majdnem mind csak egy darabját tették meg az útnak. Sokan meghaltak az úton. És még ők is olyanokat láttak, amit soha senki más, amit nem tudtak elmondani, túl sokat a szavaknak és túl sokat maguknak, s tanúknak. De kevesen, akik sohasem felejtettek, és sohasem alusznak, szavaikkal tápláltak bennünket. Szavaikat belénk temették, és elmentek, éhséget hagyva ránk, úton levőkre.

Kodolányi Gyula fordítása

[A létezés hálói, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990]

..............................................................................................................................................................................................................................

Wallace Stevens (American, October 2, 1879 – August 2, 1955))

.
Thirteen Ways of Looking at a Blackbird

I
Among twenty snowy mountains,
The only moving thing
Was the eye of the blackbird.

II
I was of three minds,
Like a tree
In which there are three blackbirds.

III
The blackbird whirled in the autumn winds.
It was a small part of the pantomime.

IV
A man and a woman
Are one.
A man and a woman and a blackbird
Are one.

V
I do not know which to prefer,
The beauty of inflections
Or the beauty of innuendoes,
The blackbird whistling
Or just after.

VI
Icicles filled the long window
With barbaric glass.
The shadow of the blackbird
Crossed it, to and fro.
The mood
Traced in the shadow
An indecipherable cause.

VII
O thin men of Haddam,
Why do you imagine golden birds?
Do you not see how the blackbird
Walks around the feet
Of the women about you?

VIII
I know noble accents
And lucid, inescapable rhythms;
But I know, too,
That the blackbird is involved
In what I know.

IX
When the blackbird flew out of sight,
It marked the edge
Of one of many circles.

X
At the sight of blackbirds
Flying in a green light,
Even the bawds of euphony
Would cry out sharply.

XI
He rode over Connecticut
In a glass coach.
Once, a fear pierced him,
In that he mistook
The shadow of his equipage
For blackbirds.

XII
The river is moving.
The blackbird must be flying.

XIII
It was evening all afternoon.
It was snowing
And it was going to snow.
The blackbird sat
In the cedar-limbs.


 ~


A FEKETERIGÓ TIZENHÁROMFELŐL

I
Húsz havas hegy közt
Egyetlen moccanás:
Feketerigószem.

II
Háromféleképp voltam:
Mint egy fa
Három feketerigóval.

III
Őszi szélben feketerigó kavargott.
Parányi része volt a pantomimnek.

IV
Egy férfi, egy nő:
Egy.
Egy férfi, egy nő, egy feketerigó:
Egy.

V
Nem is tudom, melyik szebb:
A változatok szövevénye
Vagy a sugallatoké,
A feketerigó, mikor énekel
Vagy nyomban utána.

VI
Jégcsapok barbár
Üvege a hosszú ablakon.
A feketerigó árnya
Átvillant rajta kétszer.
Követtem benne
Egy felderíthetetlen
Ok nyomát.

VII
Ó, Haddam cingárai, mért
Képzelődtök arany madarakról?
Nem látjátok, a feketerigó
Hogy jár-kel hölgyeitek
Lábainál?

VIII
Tudok sok ékes hangsúlyt,
Sok fényes, sodró ritmust;
De azt is tudom, hogy
A feketerigó benne van
Abban, amit tudok.

IX
Ahogy a feketerigó eltűnt
A szemhatáron, érintőt
Húzott egy körhöz a sok közül.

X
Ahogy a feketerigók
Zöld fényben szállnak:
Még a széphangzás kerítői is
Hujángatnának a láttán.

XI
Üveghintóban haladt az utas
Connecticuton át.
Megrémült hirtelen:
A kocsi árnyát
Egy csapat
Feketerigónak látta.

XII
A folyó már mozgás.
A feketerigónak szállnia kell.

XIII
Már délutánra este lett.
Havazott, és
Látszott, havazni fog.
A feketerigó ott ült
A cédrus lombjai közt.

Tandori Dezső fordítása

[Wallace Stevens: PASSIÁNSZ A TÖLGYEK ALTT, Európa Könyvkiadó, 1981]

*

A vers Somlyó György fordításában

..............................................................................................................................................................................................................................

Theodore Roethke (American, May 25, 1908 – August 1, 1963)

.
Epidermal Macabre

Indelicate is he who loathes
The aspect of his fleshy clothes, --
The flying fabric stitched on bone,
The vesture of the skeleton,
The garment neither fur nor hair,
The cloak of evil and despair,
The veil long violated by
Caresses of the hand and eye.
Yet such is my unseemliness:
I hate my epidermal dress,
The savage blood's obscenity,
The rags of my anatomy,
And willingly would I dispense
With false accouterments of sense,
To sleep immodestly, a most
Incarnadine and carnal ghost.

Theodore Roethke

EPIDERMÁLIS MACABRE

Idomtalan, ki megveti
Hús-öltönyét, nem kell neki
A csontra fércelt lenge vászon,
A lebernyeg a pőre vázon,
A se nem haj, se nem szőr irha,
A palást bűnökre és kínra,
A hasztalan fátyol, amit
Kéz és szem megbecstelenít.
Illetlenségem éppen ez:
Undorít a felhámi mez,
A barbár vér obszcenitása,
Anatómiám maskarája,
Túladnék végre igazán
A talmi érzék-cicomán,
S alhatnék, eldobva szemérmet,
Minden testnél testibb kísértet.

Várady Szabolcs fordítása

[In: Amerikai költők antológiája, Európa Könyvkiadó, 1990]

..............................................................................................................................................................................................................................

Ralph Waldo Emerson (American, May 25, 1803 – April 27, 1882)

.
GRACE

How much, preventing God! how much I owe
To the defences thou hast round me set;
Example, custom, fear, occasional slow,—
These scorned bondmen were my parapet.
I dare not peep over this parapet
To gauge with glance the roaring gulf below,
The depths of sin to which I had descended,
Had not these me against myself defended.

 A photograph of Ralph Waldo Emerson, circa 1848, 

with the original manuscript of his poem "Monadnoc," circa 1845. 

(Staff photo by Rose Lincoln)

KEGYELEM

Gondos Isten! Köszönnöm mily nehéz,
Hogy körém raktál bölcs támfalakat:
Példa, szokás, gátlás, késlekedés,
Mint korlát, e páriák tartanak.
Rettegnék látni, e korlát alatt
Mit vesz ki a szem, míg örvénybe néz,
Vagy a bűnbe, hová egykor leestem,
Ha ők nem óvnának önmagam ellen.

Bárdos László fordítása

[In: Amerikai költők antológiája, Európa Könyvkiadó, 1990]
..............................................................................................................................................................................................................................

Emily Dickinson (American, December 10, 1830 – May 15, 1886)

. 

 Emily Dickinson, daguerreotype, ca. 1847. 

Tell all the Truth but tell it slant —
Success in Circuit lies
Too bright for our infirm Delight
The Truth's superb surprise

As Lightning to the Children eased
With explanation kind
The Truth must dazzle gradually
Or every man be blind —

~

Emily Elizabeth, Austin, and Lavoinia Dickinson by Otis Allen Bullard, oil on canvas, ca. 1840

Houghton Library, Harvard University

1129.

Az igazat ne szembe vágd,
Írd körül, így siker.
Gyenge szemünknek túl erős,
A fény, amit lövell.

Villámtól gyerek-félszet
A jó szó elcsitít,
Az igazat is adagold,
Mert fénye megvakít.

Károlyi Amy fordítása

[Emily Dickinson válogatott írásai, Magvető Könyvkiadó, 1978]
..............................................................................................................................................................................................................................

Randall Jarrell (American, May 6, 1914 – October 14, 1965)

.
FIELD AND FOREST

When you look down from the airplane you see lines,
Roads, ruts, braided into a net or web—
Where people go, what people do: the ways of life.

Heaven says to the farmer: "What's your field?"
And he answers: "Farming," with a field,
Or: "Dairy-farming," with a herd of cows.
They seem a boy's toy cows, seen from this high.

Seen from this high,
The fields have a terrible monotony.

But between the lighter patches there are dark ones.
A farmer is separated from a farmer
By what farmers have in common: forests,
Those dark things — what the fields were to begin with.
At night a fox comes out of the forest, eats his chickens.
At night the deer come out of the forest, eat his crops.

If he could he'd make farm out of all the forest,
But it isn't worth it: some of it's marsh, some rocks,
There are things there you couldn't get rid of
With a bulldozer, even — not with dynamite.
Besides, he likes it. He had a cave there, as a boy;
He hunts there now. It's a waste of land,
But it would be a waste of time, a waste of money,
To make it into anything but what it is.

At night, from the airplane, all you see is lights,
A few lights, the lights of houses, headlights,
And darkness. Somewhere below, beside a light,
The farmer, naked, takes out his false teeth:
He doesn't eat now. Takes off his spectacles:
He doesn't see now. Shuts his eyes.
If he were able to he'd shut his ears,
And as it is, he doesn't hear with them.
Plainly, he's taken out his tongue: he doesn't talk.
His arms and legs: at least, he doesn't move them.
They are knotted together, curled up, like a child's.
And after he has taken off the thoughts
It has taken him his life to learn,
He takes off, last of all, the world.

When you take off everything what's left? A wish,
A blind wish; and yet the wish isn't blind,
What the wish wants to see, it sees.

There in the middle of the forest is the cave
And there, curled up inside it, is the fox.
He stands looking at it.
Around him the fields are sleeping: the fields dream.
At night there are no more farmers, no more farms.
At night the fields dream, the fields are the forest.
The boy stands looking at the fox
As if, if he looked long enough—
                          he looks at it.
Or is it the fox that's looking at the boy?
The trees can't tell the two of them apart.

Randall Jarrell with Elfi, ca. 1964

FÖLD ÉS VADON

Repülőről nézve a szem vonalakat lát,
Utak, keréknyomok hálóját, szövevényét —
Ki hova megy, mit csinál: hogyan él.

Kérdi az Ég a gazdát: „Mi dologban jársz?”
„Gazdálkodom” — így felel az, pár mezei dologgal,
Vagy: „Tejjel gazdálkodom” — felel,
Tehéncsordával; játékszerek, ilyen magasból.

Ilyen magasból
A földek rettentő egyhangúak.

De a világos sávok közt vannak sötétebb
Sávok. Egyik gazdát a másikától
Elválasztja a közös: a vadon,
A sötétlő — minden föld kezdete.
Éjjel róka jön a vadonból csirkét lopni.
Éjjel őzek merészkednek elő takarmányért.

A gazda, ha győzné, mind az egész vadont
Farmmá tenné, de nem éri meg, oly sok
A mocsár, a szikla, és nem boldogulna
Földgyalukkal — de még dinamittal sem.
Meg aztán szereti. Gyerekként ott lelt egy odut;
S most ott vadászik. Persze, földpazarlás
Ez így, de időpazarlás, pénzpazarlás
Lenne bárhogy is változtatni rajta.

Éjjel, a repülőről, fényeket látsz,
Pár fényt, fényszórókét, ablakokét,
És sok sötétet. Valahol, lámpafénynél,
A gazda, meztelen, kiveszi fogsorát:
Nem eszik már. Szemüvegét lerakja:
Nem lát, nem néz. Behúnyja a szemét.
Ha tehetné, a fülét is becsukná,
De így, ahogy van: így sem hall vele.
S mintha a nyelvét is kivenné: nem szól.
Aztán karja-lába jön: meg se moccan.
Összekuporodik, mint kisgyerekkorában.
S hogy a gondolataiból is kibújt
— Egy egész élet kellett, hogy megtanulja —:
Legeslegvégül leveti a világot.

Letéve mindent, mi marad? A vágy,
A vak vágy; de a vágy nem vak: amit
Látni akar a vágy, meglátja mindig.

Ott a vadon sűrűjében az odu,
S benn az oduban kuporog a róka.
Ott áll és nézi.
Körül: alusznak, álmodnak a földek.
Éjjel nincs gazda, nincsen gazdaság.
Éjjel álmodik a föld, ilyenkor a föld — vadon.
Ott áll a fiú és nézi a rókát,
Úgy nézi, mintha csak néznie kellene és — csak nézi, nézi.
Vagy tán a róka a fiút? A fák
Nem tudják különválasztani őket.

Tandori Dezső fordítása

[Randall Jarrell: DÖNTÉS ÉLETRE-HALÁLRA, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1972]
..............................................................................................................................................................................................................................

William Carlos Williams (American, September 17, 1883 – March 4, 1963)

In Harbor


Surely there, among the great docks, is peace, my mind;
there with the ships moored in the river.
Go out, timid child,
and snuggle in among the great ships talking so quietly.
Maybe you will even fall asleep near them and be
lifted into one of their laps, and in the morning—
There is always the morning in which to remember it all!
Of what are they gossiping? God knows.
And God knows it matters little for we cannot understand them.
Yet it is certainly of the sea, of that there can be no question.
It is a quiet sound. Rest! That's all I care for now.
The smell of them will put us to sleep presently.
Smell! It is the sea water mingling here into the river—
at least so it seems—perhaps it is something else—but what matter?
The sea water! It is quiet and smooth here!
How slowly they move, little by little trying
the hawsers that drop and groan with their agony.
Yes, it is certainly of the high sea they are talking.

[Source]

 William Carlos Williams (1954)

Photographer: Lisa Larsen / LIFE

Öbölben


Ott a nagy dokkokban bizonyosan béke van;
ott a folyón horgonyzó nagy hajók között.
Indulj el, értelem, félénk gyermek,
és lopóddz be a csöndesen beszélgető nagy hajók közé.
Talán majd el is alszol mellettük, és
egyikük ölébe emel, reggel pedig —
Mindig eljön a reggel, amikor mindarra visszaemlékezel!
Miről pletykálnak? Tudja Isten.
És az Isten tudja, hogy nem számít, mert nem érthetjük őket.
Igen, bizonyosan a tengerről, semmi kétség.
Halk a hangjuk. Maradj nyugton! Csak ők érdekelnek most.
Illatuk mindjárt elaltat mindkettőnket.
Érzed? Talán a tenger vize keveredik itt a folyóéba —
talán valami másé az illat — de mit számít?
A tenger vize! Itt csöndes és sima!
Milyen lomhán mocorognak, feszítgetik
a lanyhuló, fájdalmasan nyöszörgő köteleket.
Igen, bizonyosan a nyílt tengerről beszélgetnek.
 
Kodolányi Gyula fordítása


[In: A LÉTEZÉS HÁLÓI, Amerikai költők versei Kodolányi Gyula fordításában, Európa, 1990]
..............................................................................................................................................................................................................................

Robert Penn Warren (American, April 24, 1905 - September 15, 1989)

.
Another Dimension

Over meadows of Brittany, the lark
Flames sunward, divulging, in tinseled fragments from
That height, song. Song is lost
In the blue depth of sky, but
We know it is there at an altitude where only
God's ear may hear.

Dividing fields, long hedges, in white
Bloom powdered, gently slope to the
Blue of sea that glitters in joy of its being.

Once I lay on the grass and looked upward
To feel myself redeemed into
That world which had no meaning but itself,
As I, lying there, had only the present, no future or past.

Yes - who was the man who on the midnight street corner,
Alone, once stood, while sea-fog
Put out last lights, electric or heavenly?
Who knows that history is the other name for death?
Who, from the sweated pillow, wakes to know
How truth can lie? Who knows that jealousy,
Like a chinch-bug under the greenest turf, thrives?
Who learned that kindness can be the last cruelty?

I have shut my eyes and seen the lark flare upward.
All was as real as when my eyes were open.
I have felt earth breathe beneath my shoulder blades.
I have strained to hear, sun-high, that Platonic song.

It may be that some men, dying, have heard it.

Source: The Collected Poems of Robert Penn Warren

Robert Penn Warren with Frodo, his Cocker Spaniel, 

Wardsboro, Vermont, July 31, 1971. 

Photo: Jill Krementz

AZ IDŐ HALÁLA

Bretagne rétjei fölött a pacsirta
Lobog a nap felé, szórja, csillámlásként e
Magasból, énekét. Az ének elvész
Az ég kék mélyén, de mi
Tudjuk, ott van fönn, annyira fönn, hogy
Isten füle hallhatja csupán.

Mezőket osztva, sövények fehér virággal
Hintve, szelíden ereszkednek a tenger
Kékje felé, mely tündököl, hogy van, az örömtől.

A fűben hevervén fölnéztem egyszer,
S éreztem, visszaváltódom e világba,
Melynek nincs jelentése, csak maga, ahogy
Nekem, fekvén ott, jelenem volt csak, se jövőm, se múltam.

Igen - ki volt az az ember, aki éjféli utcasarkon,
Egykor, magányosan ott állt, míg a tengeri köd
Kioltogatta a végső égi - vagy villany - fényeket?
Ki tudja, a történelem másik név csak a halálra?
És aki, izzadt párnán, felriad, érzi:
Hazudhat az igazság? Aki tudja: a féltékenység,
Mint ganajtúró, a legzöldebb gyep alatt is tenyészik?
Ki érti már, a kedvesség a végső kegyetlenség lehet?

Lehunytam a szemem és láttam, föl, föl lobog a pacsirta.
Minden oly valós volt, mintha a szemem nyitva lenne.
Éreztem, ott lélegzik a föld a lapockám mellett.
Erőlködtem, hadd hallanám nap-magasban azt a platóni dalt.

Hogy hallották is némelyek, haldokolva, meghihető.

Tandori Dezső fordítása


[Robert Penn Warren: Az idő halála, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991]
..............................................................................................................................................................................................................................

e. e. cummings (American, October 14, 1894 – September 3, 1962)

chanson innocente

in Just-
spring        when the world is mud-
luscious the little
lame balloonman
whistles        far       and wee
and eddieandbill come
running from marbles and
piracies and it's
spring
when the world is puddle-wonderful
the queer
old balloonman whistles
far       and       wee
and bettyandisbel come dancing
from hop-scotch and jump-rope and
it's
spring
and
      the
           goat-footed                                            
balloonMan      whistles
far
and
wee

Edward Estlin Cummings

chanson innocente

a Most-
tavaszban     mikor a világ sár-
szagu a kis
nyomorék léggömbárus

fütyörész     mesz-     szi     pötty
és etimegvili jön
futva golyózásból és a
kalózkodásból és a
tavasz
mikor a világ tócsa-gyönyörű
a fura
vén léggömbárus fütyörész
mesz-     szi     pötty
és bettimegiza jön táncolva
az ugróiskolából s az ugrókötélből és
itt a
tavasz
és
   a
     kecskelábú
leéggömbAárus     fütyörész
mesz-
szi
pötty

Weöres Sándor fordítása

[In. Észak-amerikai költők antológiája, Kozmosz Könyvek, 1966] 

..............................................................................................................................................................................................................................

Charles Bukowski (American, August 16, 1920 – March 9, 1994)

Writing

often it is the only

thing

between you and

impossibility.

no drink,

no woman's love,

no wealth

can

match it.

nothing can save

you

except

writing.

it keeps the walls

from

failing.

the hordes from

closing

in.

it blasts the

darkness.

writing is the

ultimate

psychiatrist,

the kindliest

god of all the

gods.

writing stalks

death.

it knows no

quit.

and writing

laughs

at itself,

at pain.

it is the last

expectation,

the last

explanation.

that's

what it

is.

Charles Bukowski

Írás

Gyakran ez az egyetlen

dolog

közted és a

lehetetlen között.

sem ital

sem egy nő szerelme

sem vagyon

nem

versenyezhet vele.

Semmi nem

menthet meg

csak az

írás.

Ez tartja helyén

a plafont,

sakkban

a hordákat,

hogy be ne kerítsenek.

Ez robbantja szét

a sötétséget.

Az írás

az egyedüli

pszichológus

a legkedvesebb

Isten

minden Istenek közt

Az írás kísérti

a halált

nem ismeri

a lemondást.

Az írás

kineveti

önmagát

s a fájdalmat.

Ez az utolsó

elvárás

az utolsó

magyarázat.

Ez az

ami.

Gyukics Gábor fordítása 

[In: FÉLMEZTELEN MÚZSA / HALF-NAKED MUSE, Magyar Könyvklub, Budapest, 2000]
..............................................................................................................................................................................................................................

Billy Collins (American, b. March 22, 1941)

.

 Billy Collins

Photo by Steven Kovich

Budapest

My pen moves along the page
like the snout of a strange animal
shaped like a human arm
and dressed in the sleeve of a loose green sweater

I watch it sniffing the paper ceaselessly
intent as any forager that has nothing on its mind
but the grubs and insects
that will allow it to live another day

It wants only to be here tomorrow
dressed, perhaps, in the sleeve of a plaid shirt
nose pressed against the page
writing a few more dutyful lines

while I gaze out the window
and imagine Budapest
or some other city
where I have never been

Billy Collins, former US Poet Laureate and one of America's best-selling poets, 

reads his poem "Budapest" with animation by Julian Grey of Headgear.

Sylvia Plath (American, October 27, 1932 – February 11, 1963)

- 

Last Words 

I do not want a plain box, I want a sarcophagus
With tigery stripes, and a face on it
Round as the moon, to stare up.
I want to be looking at them when they come
Picking among the dumb minerals, the roots.
I see them already -- the pale, star-distance faces.
Now they are nothing, they are not even babies.
I imagine them without fathers or mothers, like the first gods.
They will wonder if I was important.
I should sugar and preserve my days like fruit!
My mirror is clouding over --
A few more breaths, and it will reflect nothing at all.
The flowers and the faces whiten to a sheet.

I do not trust the spirit. It escapes like steam
In dreams, through mouth-hole or eye-hole. I can't stop it.
One day it won't come back. Things aren't like that.
They stay, their little particular lusters
Warmed by much handling. They almost purr.
When the soles of my feet grow cold,
The blue eye of my tortoise will comfort me.
Let me have my copper cooking pots, let my rouge pots
Bloom about me like night flowers, with a good smell.
They will roll me up in bandages, they will store my heart
Under my feet in a neat parcel.
I shall hardly know myself. It will be dark,
And the shine of these small things sweeter than the face of Ishtar.

  Sylvia Plath

           Végszavak

          Nem akarok egyszerű ládát, tigriscsíkos
          Szarkofág kell, arc legyen rajta,
          Holdkerek, hogy fölmeredhessek.
          Látni akarom majd, ha jönnek,
          Vájkálva néma sók közt, a gyökerek.
          Majd látom is őket - sápadt, csillag-távoli arcok.
          Most ők még semmik, még nem is csecsemők.
          Apa-anya nélkül képzelem őket, mint az első isteneket.
          Eltűnődnek majd, fontos voltam-e.
          Cukrozzam napjaim eltett gyümölcsként?
          Tükröm felhősödik -
          Még pár lélegzet, s nem ver vissza semmit.
          Minden virág s arc lepedővé fehérül.

          Nem bízom a lélekben. Gőzként szökik
          Álmokon, szem-száj üregén. Nem tarthatom fel.
          Egy nap nem jön vissza. A dolgok mások.
          Ők maradnak, kis részlet-ragyogásuk
          Fölmelegszik a sok érintéstől. Szinte dorombolnak.
          Ha a talpam áthül és fázik,
          Türkizem kék szeme vígasz.
          Maradjanak velem a rézedények! Piros lábasaim
          Viruljanak körülöttem, jószagú éji virágok.
          Bebugyolálnak majd, szivem odarakják
          A lábam alá, takaros dobozban.
          Alig ismerek magamra. Sötét lesz,
          S az apró dolgok fénye édesebb, mint Istar arca.

         (1961)

          Tandori Dezső fordítása
[Sylvia Plath versei, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2002]
..............................................................................................................................................................................................................................

Amy Lowell (American, February 9, 1874 - May 12, 1925)

~
Falling Snow

The snow whispers around me
And my wooden clogs
Leave holes behind me in the snow.
But no one will pass this way
Seeking my footsteps,
And when the temple bell rings again
They will be covered and gone. 

Hoar-Frost

In the cloud gray mornings
I heard the herons Flying
And when I came into my garden,
My silken outer-garment
Trailed over withered leaves.
A dried leaf crumbles at a touch,
But I have seen many Autumns
With herons blowing like smoke
Across the sky. 

Source: PoemHunter 

Selected Poems of Amy Lowell

Amy Lowell

Source: NYPL Digital Gallery

HÓHULLÁS

A hó susog körülöttem
És facipőm
Gödröket ír mögöttem a hóba.
De senki sem jön erre
Lábam nyomában,
S mire a szentély harangja csendül,
Nyomomat befújja, elnyeli a hó.

DÉR

Felhőszürke reggeleken

Hallottam, szállanak a gémek,

S ahogy kertembe léptem,

Selyemköpönyegem

Hervadt lombokba vágott csíkot.

A száraz levél egy sóhajra összemegy,

De én már sok Őszt láttam,

S a gémek csak húztak, el, mint a füst

Az égen át.

Gergely Ágnes fordításai

[In: Amerikai Költők Antológiája, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1990]

...............................................................................................................................................................................................................................

Elizabeth Bishop (American, February 8, 1911 – October 6, 1979

-

The Imaginary Iceberg

We'd rather have the iceberg than the ship,
although it meant the end of travel.
Although it stood stock-still like cloudy rock
and all the sea were moving marble.
We'd rather have the iceberg than the ship;
we'd rather own this breathing plain of snow
though the ship's sails were laid upon the sea
as the snow lies undissolved upon the water.
O solemn, floating field,
are you aware an iceberg takes repose
with you, and when it wakes may pasture on your snows?

This is a scene a sailor'd give his eyes for.
The ship's ignored. The iceberg rises
and sinks again; its glassy pinnacles
correct elliptics in the sky.
This is a scene where he who treads the boards
is artlessly rhetorical. The curtain
is light enough to rise on finest ropes
that airy twists of snow provide.
The wits of these white peaks
spar with the sun. Its weight the iceberg dares
upon a shifting stage and stands and stares.

The iceberg cuts its facets from within.
Like jewelry from a grave
it saves itself perpetually and adorns
only itself, perhaps the snows
which so surprise us lying on the sea.
Good-bye, we say, good-bye, the ship steers off
where waves give in to one another's waves
and clouds run in a warmer sky.
Icebergs behoove the soul
(both being self-made from elements least visible)
to see them so: fleshed, fair, erected indivisible.

Source: Yale Collection of American Literature, 

Beinecke Rare Book and Manuscript Library

Autor: Louise Crane

~

A képzeletbeli jéghegy

Nem a hajót: a jéghegyet akartuk.
Még ha az útnak véget is vetett.
Bár mint a szikla, állt csak moccanatlan,
körötte áramló márvány: a tenger.
Nem a hajót: a jéghegyet akartuk.
Igen, s ezt a lélegző hómezőt,
bár vitorláink a vizre feküdtek,
ahogy a hó feküdt rajt, olvadatlan.
Ó, szűz, úszó mező,
tudod-e: egy jéghegy pihent meg
nálad, s ébredve tán havad füvén legelhet?

E képért kérd akár szemünk világát...
A hajó mit se számít. A jéghegy fölmerül,
s lesüllyed újra, üvegcsúcsai
javítgatják az ég ellipszisét.
A képben elég a deszkára lépned,
s megadatik a könnyed ékesszólás. A függöny
oly könnyű, hogy a hó szélfútta, légies,
finom zsinórjain is felszalad.
A szellemes, fehér csúcsok a napsütésben
sziporkáznak. Reámerészkedett
a mozgó színre, s most áll a jéghegy s ránkmered.

A jéghegy lapjait belülről metszi ki,
mint drágakő a sírban,
folyton átmenti önmagát, s nem ékít
mást, csak magát, vagy még talán a vízre
hullt hómezőt, melyen úgy meglepődtünk.
Isten veled, mondjuk, mi indulunk
oda, ahol hullám hullám sarkára hág,
és melegebb egeken fut a felhő.
Jéghegy-rokon a lélek
(maguk gyártják maguk a legáttetszőbb elemből),
s jó látnia: tömör, szép, osztatlanul mered föl.

Rakovszky Zsuzsa fordítása
~

[Elizabeth Bishop: A KÉPZELETBELI JÉGHEGY, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1990]

..............................................................................................................................................................................................................................

Langston Hughes (American, February 1, 1902 – May 22, 1967)

Dream Variations

To fling my arms wide
In some place of the sun,
To whirl and to dance
Till the white day is done.
Then rest at cool evening
Beneath a tall tree
While night comes on gently,
Dark like me-
That is my dream!

To fling my arms wide
In the face of the sun,
Dance! Whirl! Whirl!
Till the quick day is done.
Rest at pale evening...
A tall, slim tree...
Night coming tenderly
Black like me.

 

Langston Hughes, Chicago, 1941 

Photographer: Gordon Parks

Ábrándos változatok

Karom szélesre tárni

Künn a fényes verőn,

Táncban forogni, várni,

Míg ég a nap, merőn.

A fa alatt, az esten

Merengni szerteszét,

Hogy száll az éj le resten,

Mely, mint én, oly setét - 

Ez álmaimnak álma.

Karom szélesre tárni,

A nap felé, zihálva.

Táncolni egyre! Várni,

Míg fény van szerteszéjjel,

Aztán pihenni kéjjel,

Mint egy fa-csemete,

Ha jő a nyájas éjjel,

Mely, mint én, fekete.

Kosztolányi Dezső fordítása

[Amerikai Költők Antológiája, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1990]

..............................................................................................................................................................................................................................

Thomas Merton (American, January31, 1915 – December 10, 1968)

-

Song

When rain, (sings light) rain has devoured my house
And wind wades through my trees,
The cedars fawn upon the storm with their huge paws.
Silence is louder than a cyclone
In the rude door, my shelter.
And there I eat my air alone
With pure and solitary songs

While others sit in conference.
Their windows grieve, and soon frown
And glass begins to wrinkle with a multitude of water
Till I no longer see their speech
And they no longer know my theatre.
 

Rivers clothe their houses
And hide their naked wisdom.
Their conversations
Go down into the deep like submarines:
Submerge them, with their pale expressions, in my storm.

But I drink rain, drink wind
Distinguish poems
Boiling up out of the cold forest:
Lift to the wind my eyes full of water,
My face and mind, to take their free refreshment.
 

Thus I live on my own land, on my own island
And speak to God, my God, under the doorway
When rain, (sings light) rain has devoured my house
And winds wade through my trees.

Dal

Mikor az eső (zengi a fény) az eső fölfalta a házam
És szél gázol fáim között,
Kapkodnak nagy mancsaikkal a cédrusok.
A csönd hangosabb, mint a ciklon
Az ajtón, mely megóv.
Lám, itt eszem magányosan a levegőt
Tiszta, társtalan dalokkal.

Míg mások tárgyaláson ülnek.
Ablakaik elkomorulnak, hovatovább fenyegetően,
Ráncot vet az üveg, úgy dől a víz rá;
Nem látom végül azt sem, hogy beszélnek,
És nem is sejtik már színházasdimat.

Folyamok húznak paplant házaikra
Fedik el pucér okosságukat.
Témáik oly
Mélyenjárók, mint a tengeralattjárók;
Süllyeszd el őket, viharban és sápadt nagyképüket is velük!

Mert én esőt iszom, szelet iszom,
Meglátom, ahogy a
Hideg erdőből kifordulnak a versek;
Szélbe emelem vízteli szemem
És arcom és agyam és beszívom a frissítőjük.

Így élek tulajdon földemen, tulajdon szigetemen,
S Istenhez szólok, Istenhez a kapubolt alatt,
Mikor az eső (zengi a fény) eső fölfalta a házam
És szél gázol fáim között.

Illyés Gyula fordítása 

[Forrás: terebess.hu]

Photo by Miguel Grinberg

Egy másik fordításban:

Ének

Hull az eső, halkan énekel. Elnyeli házamat

S a fákon keresztül zúg a szél.

Csak a cédrusok hízelegnek a viharnak, hatalmas mancsaikkal.

A csend mégis hangosabb, mint a durva ajtók

Forgószele, a csend az én menedékem,

Ott egyedül falom a levegőt, egyedül

Tiszta és magános énekekkel.

Míg mások konferenciákon üléseznek,

Ablakaik búsulnak és szemöldöküket ráncolják. 

Az üveg is ráncosodni kezd a vizek mögött,

Nem látom már beszédüket,

S ők sem ismerik színjátékomat.

Vizekbe öltöznek házaik,

S elrejtőznek a meztelen bölcsességek.

Tárgyalásaik

Mélybe merülnek, mint a tengeralattjárók.

Sápadt kifejezéseik lemerülnek viharomban.

Én pedig ízlelem az esőt, kortyolgatom a szeleket,

Költeményeket válogatok

A hűvös erdők párái közül,

Esőáztatta szemem a szélbe emelem,

Arcomat és szívemet is, hogy felüdítse őket a szabadság.

Így élek saját földemen, saját szigetemen,

Beszélgetek Istennel, az én Istenemmel a kapuívek alatt,

Míg hull az eső, halkan énekel, elnyeli házamat,

És fáimon keresztül zúg a szél.

Csanád Béla fordítása

[Thomas Merton: Sirató a büszke világért - Válogatott versek 

Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest]

..............................................................................................................................................................................................................................

J. D. Salinger (1919-2010)

 Jerome David Salinger

(1919 - 2010) 

"Boy, when you’re dead, they really fix you up. I hope to hell when I do die somebody has sense enough to just dump me in the river or something. Anything except sticking me in a goddam cemetery. People coming and putting a bunch of flowers on your stomach on Sunday, and all that crap. Who wants flowers when you’re dead? Nobody."

 -- J.D. Salinger, The Catcher in the Rye

"Öregem, ha az ember hulla, akkor igazán gondoskodnak róla, hogy egy helyben maradjon. Ha tényleg meghalok egyszer, remélem, valakinek csak lesz annyi esze, hogy bedobjon egy folyóba, vagy mit tudom én. Mindent, csak ne egy nyavalyás temetőbe. Jönnek vasárnap, egy csomó virágot tesznek az ember hasára, meg ehhez hasonló baromságok. Kinek kell virág, ha egyszer már hulla? Senkinek."

Gyepes Judit fordítása

 -- J.D. Salinger: Zabhegyező

Alapkiadás: Budapest, Európa Könyvkiadó, 1964

..............................................................................................................................................................................................................................