Hart Crane

 (American, July 21, 1899 – April 27, 1932)

MY GRANDMOTHER'S LOVE LETTERS

There are no stars tonight
But those of memory.
Yet how much room for memory there is
In the loose girdle of soft rain.

There is even room enough
For the letters of my mother’s mother,
Elizabeth,
That have been pressed so long
Into a corner of the roof
That they are brown and soft,
And liable to melt as snow.

Over the greatness of such space
Steps must be gentle.
It is all hung by an invisible white hair.
It trembleS as birch limbs webbing the air.

And I ask myself:

“Are your fingers long enough to play
Old keys that are but echoes:
Is the silence strong enough
To carry back the music to its source
And back to you again
As though to her?”

Yet I would lead my grandmother by the hand
Through much of what she would not understand;
And so I stumble. And the rain continues on the roof
With such a sound of gently pitying laughter.

_____
The Complete Poems of Hart Crane (2000)

David Alfaro Siqueiros: Hart Crane (1931)

Oil on canvas, 63 x79 cm

NAGYANYÁM SZERELMES LEVELEI

Nincsenek csillagok ma éjjel,
csupán az emlékezetéi.
De az emlékezetnek mennyi tér jut
A lágy eső laza övezetében.

Van például elég tér,
Anyám anyja, Elizabeth
Leveleihez,
Melyek olyan sokáig préselődtek
A tető egyik zugába,
Hogy barnák és lágyak,
Már-már olvadékonyak, mint a hó.

Ahol ily nagyság tárul,
Szelíden kell járni.
Egy láthatatlan ősz hajszálon függ minden.
Remeg, nyírfagally-szövedék a légben.

S kérdezem magamat:

"Elég hosszú-e ujjad, hogy öreg
Billentyűzeten játssz, mely visszhang már csak,
A csend elég erős-e
Forrásához a zenét visszavinni,
Aztán hozzád megint,
Mind úgy, akár ha hozzá?"

Ám én megfognám nagyanyám kezét,
Vinném mindenfélén át, mit nem ért;
Így botladozom. S az eső a tetőn
Oly szelíden szánva nevet tovább.


Tandori Dezső fordítása

_____

Hart Crane: Mindenek neve, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989



.

Rita Dove: Demeter’s Prayer to Hades

This alone is what I wish for you: knowledge.
To understand each desire has an edge,
to know we are responsible for the lives
we change. No faith comes without cost,
no one believes without dying.
Now for the first time
I see clearly the trail you planted,
what ground opened to waste,
though you dreamed a wealth
of flowers.
               There are no curses – only mirrors
held up to the souls of gods and mortals.
And so I give up this fate, too.
Believe in yourself,
go ahead – see where it gets you.

Rita Dove, born August 28, 1952

Demeter imája Hádészhez

Ez az egyetlen, amit kívánok neked: tudás.

Hogy értsd, minden vágynak éle van,

hogy tudd, felelősek vagyunk az életért,

amit megváltoztatunk. A hitnek ára van,

haldoklás nélkül senki sem hisz.

Most, először

tisztán látom kitervelt utad,

a vesztébe nyíló földet,

bár vagyon és virág

volt álmod.

Nincsenek átkok – tükrök vannak

istenek és halandók lelkéhez szorítva.

Így feladom ezt a sorsot is.

Higgy magadban,

menj – lásd, merre visz.

Gyukics Gábor fordítása

Ray Bradbury

(born August 22, 1920)

Out of the nursery into the college and back into the nursery; there's your intellectual pattern for the past five centuries or more. 

A bölcsődétől a főiskoláig, s onnan vissza a bölcsődébe - íme, ez nagyjából az elmúlt öt évszázad szellemi fejlődése. 

~~~~

Remember, the firemen are rarely necessary. The public itself stopped reading of its own accord. You firemen provide a circus now and then at which buildings are set off and crowds gather for the pretty blaze, but it's a small sideshow indeed, and hardly necessary to keep things in line. So few want to be rebels any more. And out of those few, most, like myself, scare easily. Can you dance faster than the White Clown, shout louder than ‘Mr. Gimmick’ and the parlour ‘families’? If you can, you'll win your way, Montag. In any event, you're a fool. People are having fun.

Gondoljon arra: a tűzőrökre alig van szükség. A tömeg a maga elhatározásából hagyta abba az olvasást. Maguk, tűzőrök. hébe-hóba csinálnak egy kis ingyencirkuszt, felgyújtanak néhány házat, mire a tömeg összecsődül, hogy megbámulja a tűzijátékot. Azonban ez csak olyan mellékes kis szórakozás; aligha van rá szükség a dolgok menetének fenntartásához. Már csak nagyon kevesen lázadnak. S a kevesek közül sokan, mint jómagam is, könnyen beijednek. Tud-e gyorsabban táncolni a Fehér Bohócnál, túl bírja-e kiabálni a tv-családot? Ha tud: ügye diadalt arat, Montag. Maga azonban mindenképpen bolond. Hiszen az emberek mégiscsak jól szórakoznak.

 

 ~~~~

Everyone must leave something in the room or left behind when he dies, my grandfather said. A child or a book or a painting or a house or a wall built or a pair of shoes made. Or a garden planted. Something your hand touched some way so your soul has somewhere to go when you die, and when people look at that tree or that flower you planted, you're there. It doesn't matter what you do, he said, so long as you change something from the way it was before you touched it into something that's like you after you take your hands away. The difference between the man who just cuts lawns and a real gardener is in the touching, he said.

Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit, mondta a nagyapám. Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit mi ültettünk - minket lássanak abban. Egyre megy, mit csináltunk. csak az a lényeges, hogy ha valamihez hozzányúlunk, azt változtassuk meg úgy, hogy ránk emlékeztessen akkor is, ha már levettük róla a kezünket. A hozzányúlás módjában különbözik az igazi kertész attól, aki csak nyírja a füvet.

~~~~

There was a silly damn bird called a Phoenix back before Christ: every few hundred years he built a pyre and burned himself up. He must have been first cousin to Man. But every time he burnt himself up he sprang out of the ashes, he got himself born all over again. And it looks like we're doing the same thing, over and over, but we've got one damn thing the Phoenix never had. We know the damn silly thing we just did. We know all the damn silly things we've done for a thousand years, and as long as we know that and always have it around where we can see it, some day we'll stop making the goddam funeral pyres and jumping into the middle of them. We pick up a few more people that remember, every generation.

Valamikor réges-régen élt egy átkozottul fura madár. Főnixnek hívták. Néhány száz évenként máglyát rakott, s azon elégette önmagát. Első unokatestvére lehetett az embernek. De valahányszor elégette magát, hamvaiból újjászületett. Úgy látszik, mintha ugyanezt csinálnánk mi is, újra meg újra. De mi tudjuk, amit a főnix nem tudott. Azt ugyanis, hogy istenverte ostobaságot cselekszünk. Minden istenverte ostobaságról tudunk, amelyet sok ezer év óta véghezvittünk. Amíg pedig tudunk róla, hisz itt van körülöttünk, láthatjuk, addig van remény arra, hogy egyszer abbahagyjuk ezt az átkozott máglyarakást, s azt, hogy a közepébe ugrunk. Minden nemzedékben akad néhány ember, aki visszaemlékszik ezekre az ostobaságokra.

~~~~

Some day the load we're carrying with us may help someone. But even when we had the books on hand, a long time ago, we didn't use what we got out of them. We went right on insulting the dead. We went right on spitting in the graves of all the poor ones who died before us. We're going to meet a lot of lonely people in the next week and the next month and the next year. And when they ask us what we're doing, you can say, We're remembering. That's where we'll win out in the long run. And some day we'll remember so much that we'll build the biggest goddamn steam-shovel in history and dig the biggest grave of all time and shove war in and cover it up. Come on now, we're going to go build a mirror-factory first and put out nothing but mirrors for the next year and take a long look in them.

Az a szállítmány, amelyet magunkkal viszünk, egyszer majd segítségére lesz valakinek. Bár amikor régen a könyvek még a kezeinkben voltak, akkor nem éltünk a belőlük merített tudással. Megbántottuk a halottakat, meggyaláztuk azoknak a szegény embereknek a sírját, akik előttünk haltak meg. A következő hetekben, hónapokban, években sok magányos emberrel fogunk találkozni. S ha megkérdik majd tőlünk, mit csinálunk, azt felelhetitek nekik: emlékezünk. Hosszú távon csak ez segíthet rajtunk. Egyszer aztán annyi mindenre emlékezünk majd, hogy megszerkesztjük a legnagyobb istenverte gőzexkavátort, megássuk vele a világ legnagyobb sírját, belétemetjük a háborút, és elföldeljük. Induljunk el, kezdjünk hozzá először egy tükörgyár felépítéséhez; az elkövetkezendő években ne gyártsunk mást, csak csupa tükröt, és jó alaposan nézzük meg magunkat.

______

Ray Bradbury: Fahrenheit 451 - részletek, ford. Loránd Imre

Ambrose Bierce

(June 24, 1842– after December 26, 1913)

BRAIN, n.
An apparatus with which we think what we think ...
-
agy (fn.) Olyan szerkezet, amelyről azt gondoljuk, hogy gondolkodunk vele...

MAN, n.
An animal so lost in rapturous contemplation of what he thinks he is as to overlook what he indubitably ought to be. His chief occupation is extermination of other animals and his own species, which, however, multiplies with such insistent rapidity as to infest the whole habitable earth and Canada. 
-
ember (fn.) Állat, mely olyan elragadtatva mereng azon, amit gondol magáról, hogy közben szem elől téveszti, aminek bizonyosan lennie kellene. Fő elfoglaltsága más állatok és saját fajtája kiírtása, azonban oly mérhetetlen gyorsasággal szaporodik, hogy elözönli az egész lakható világot, sőt Kanadát is.

PRAY, v.
To ask that the laws of the universe be annulled in behalf of a single petitioner confessedly unworthy.
-
imádkozik (ige) Azt kéri, hogy a világegyetem törvényei hatályukat veszítsék egy olyan folyamodó érdekében, aki erre bevallottan méltatlan.

FUTURE, n.
That period of time in which our affairs prosper, our friends are true and our happiness is assured.
-
jövő (fn.) Az az időszak, amelyben ügyeink rendeződnek, barátaink igazak, s boldogságunk zavartalan.

POLITICS, n.
A strife of interests masquerading as a contest of principles. The conduct of public affairs for private advantage.
-
politika (fn.) Érdekharc az elvek versenyének álcázva. A köz ügyeinek intézése egyéni előnyökért.

OMEN, n.

A sign that something will happen if nothing happen.
-
ómen (fn.) Jel, hogy ha semmi sem történik, akkor valami történni fog.

LOOKING-GLASS, n.
A vitreous plane upon which to display a fleeting show for man's disillusion given.
-
tükör (fn.) Üveges sík, melyen futólag kép jelenik meg, hogy az embert kiábrándítsa.

HASH, x.
There is no definition for this word -- nobody knows what hash is.
-
izé (x) E szónak nincs definíciója - senki nem tudja, mi az az izé.

_______________

Ambrose Bierce: The Devil's Dictionary

Ambrose Bierce: Ördögi kislexikon, Eri Kiadó, Bp., 2003, fordította Greskovits Endre

Allen Ginsberg

(June 3, 1926 – April 5, 1997)

A Supermarket in California

  What thoughts I have of you tonight, Walt Whitman, for I walked 
down the sidestreets under the trees with a headache self-conscious looking 
at the full moon.
  In my hungry fatigue, and shopping for images, I went into the neon
fruit supermarket, dreaming of your enumerations!
  What peaches and what penumbras!  Whole families shopping at 
night!  Aisles full of husbands!  Wives in the avocados, babies in the tomatoes!
—and you, García Lorca, what were you doing down by the watermelons?

  I saw you, Walt Whitman, childless, lonely old grubber, poking
among the meats in the refrigerator and eyeing the grocery boys.
  I heard you asking questions of each: Who killed the pork chops?    
What price bananas?  Are you my Angel?
  I wandered in and out of the brilliant stacks of cans following you,
and followed in my imagination by the store detective.
  We strode down the open corridors together in our solitary fancy 
tasting artichokes, possessing every frozen delicacy, and never passing the 
cashier.

  Where are we going, Walt Whitman?  The doors close in a hour.
Which way does your beard point tonight?
  (I touch your book and dream of our odyssey in the supermarket and
feel absurd.)
  Will we walk all night through solitary streets?  The trees add shade
to shade, lights out in the houses, we'll both be lonely.
  Will we stroll dreaming of the lost America of love past blue automo-
biles in driveways, home to our silent cottage?
  Ah, dear father, graybeard, lonely old courage-teacher, what America
did you have when Charon quit poling his ferry and you got out on a 
smoking bank and stood watching the boat disappear on the black waters of
Lethe?

—Berkeley, 1955

 Allen Ginsberg Typing in Kitchen, ca. 1955

Source: CORBIS

 ***

Nagyáruház Kaliforniában  

Milyen gondolataim támadnak ma éjszaka rólad, Walt Whitman, mert fejfájósan lődörgök a mellékutcákon a fák alatt elfogódott tekintettel bámulva a teliholdat.

Éhségbe fáradtan és a képzelet kirakatait méregetve a neon-gyümölcsű nagyáruházban, felsorolásaidról álmodozva.

Micsoda testes őszibarackok, micsoda félhomály! Egész családok vásárolnak ma este! Férjekkel teli folyosók! Asszonyok nyakig a tenger körtében, gyerekek a paradicsomban — te meg, García Lorca, mit csináltál ott a görögdinnyéknél?

Láttalak téged, Walt Whitman, gyermektelen, magányos vén turkáló, piszkálódtál a fridzsiderben a hús között és szemeztél a fűszeres fiúkkal.

Hallottalak kérdezősködni: Ki szeletelte föl a disznóhúst? Mibe kerül a banán? Te vagy az, Angyali Gyermek?

Ide-oda ténferegtem a ragyogó konzervhegyek közt, mindig a nyomodban, sarkamban egy képzeletbeli áruházi detektívvel.

Végig a tágas folyosókon nagy léptekkel egymásba fogódzva, magányos képzeletünkben articsókát kóstolgatva, minden megfagyott édesség birtokában, és soha nem érintve kasszát.

Hová megyünk mi, Walt Whiman? Zárnak egy óra múlva. Milyen utat mutat a szakállad ma éjszaka?

(Megérintem könyvedet és odüsszeánkról álmodom a nagyáruházban és lehetetlenül érzem magam.)

Magányos utcák sorát rójuk egész éjszaka? Árnyat árnyhoz adnak a fák, sötétek a házak, magunkra maradunk mind a ketten.

Kék autók között a parkolóhelyeken lődörgünk a szerelem elveszett Amerikájáról álmodozva, míg haza nem érünk csöndes kunyhónkba?

Ó, kedves apánk, deresszakállú, magányos vén példaadó, mi maradt Amerikádból, mikor Kháron átevickélt a folyón és kiszálltál a füstölgő partra és bénán bámultál a Léthe fekete vizein távolodó csónak után?

Berkeley, 1955 

Orbán Ottó fordítása 

 

______

In: Üvöltés, Európa, Bp., 1982

 Arnold Newman: Allen Ginsberg, New York, 1985

Walt Whitman

(May 31, 1819 – March 26, 1892)
.
There was a Child went Forth

There was a child went forth every day;   
And the first object he look’d upon, that object he became;   
And that object became part of him for the day, or a certain part of the day, or for many years, or stretching cycles of years.   
 
The early lilacs became part of this child,   
And grass, and white and red morning-glories, and white and red clover, and the song of the phoebe-bird,
And the Third-month lambs, and the sow’s pink-faint litter, and the mare’s foal, and the cow’s calf,   
And the noisy brood of the barn-yard, or by the mire of the pond-side,   
And the fish suspending themselves so curiously below there—and the beautiful curious liquid,   
And the water-plants with their graceful flat heads—all became part of him.   
 
The field-sprouts of Fourth-month and Fifth-month became part of him;
Winter-grain sprouts, and those of the light-yellow corn, and the esculent roots of the garden,   
And the apple-trees cover’d with blossoms, and the fruit afterward, and wood-berries, and the commonest weeds by the road;   
And the old drunkard staggering home from the out-house of the tavern, whence he had lately risen,   
And the school-mistress that pass’d on her way to the school,   
And the friendly boys that pass’d—and the quarrelsome boys,
And the tidy and fresh-cheek’d girls—and the barefoot negro boy and girl,   
And all the changes of city and country, wherever he went.   
 
His own parents,   
He that had father’d him, and she that had conceiv’d him in her womb, and birth’d him,   
They gave this child more of themselves than that;
They gave him afterward every day—they became part of him.   
 
The mother at home, quietly placing the dishes on the supper-table;   
The mother with mild words—clean her cap and gown, a wholesome odor falling off her person and clothes as she walks by;   
The father, strong, self-sufficient, manly, mean, anger’d, unjust;   
The blow, the quick loud word, the tight bargain, the crafty lure,
The family usages, the language, the company, the furniture—the yearning and swelling heart,   
Affection that will not be gainsay’d—the sense of what is real—the thought if, after all, it should prove unreal,   
The doubts of day-time and the doubts of night-time—the curious whether and how,   
Whether that which appears so is so, or is it all flashes and specks?   
Men and women crowding fast in the streets—if they are not flashes and specks, what are they?
The streets themselves, and the façades of houses, and goods in the windows,   
Vehicles, teams, the heavy-plank’d wharves—the huge crossing at the ferries,   
The village on the highland, seen from afar at sunset—the river between,   
Shadows, aureola and mist, the light falling on roofs and gables of white or brown, three miles off,   
The schooner near by, sleepily dropping down the tide—the little boat slack-tow’d astern,
The hurrying tumbling waves, quick-broken crests, slapping,   
The strata of color’d clouds, the long bar of maroon-tint, away solitary by itself—the spread of purity it lies motionless in,   
The horizon’s edge, the flying sea-crow, the fragrance of salt marsh and shore mud;   
These became part of that child who went forth every day, and who now goes, and will always go forth every day.

Volt egy gyerek, aki elindult

Volt egy gyerek, aki elindult naponta
S amit először meglátott azzá lett ő maga is,
S az a valami a gyermek része lett azon a napon át vagy a nap egy részén át
Vagy sok éven át vagy évek elnyúló láncolatán át.

És a korai orgona része lett ennek a gyereknek,
És a fű meg a fehér és piros délignyitó meg a fehér és piros lóhere meg a bibic-sírás
És a harmadik hónapi bárány és a koca halványrózsaszín malaca és a kanca csikaja meg a tehén borja
És a baromfilárma a szérűn vagy a pocsolyánál a halastó mellett
És a mélyben a furcsán függve maradt hal meg a furcsán szép vízitükör
És a vízinövények kecses, lapos szirma — minden a része lett.

A negyedik hónapi meg az ötödik hónapi mezei zsengék a részei lettek,
A sarjadó téligabona meg az aranysárga búza meg a kerti gumók, gyökerek
És a virágzó almafák, s a gyümölcs azután és az erdei bogyók meg a legsilányabb útszéliu gaz
És a részeg öreg, aki a kocsma fészere alól tápászkodik fel és tántorog hazafelé,
És a tanítónő iskolábamenet
És a fiúk, a jóbarátok, meg a fiúk, a verekedők,
És a pirospozsgás, takaros lányok és mezítláb a négerfiú, a négerlány
És a város meg a vidék változásai mindenütt, ahova elment.

És a sajár szülei, az, aki nemzette, s az, aki foganta s megszülte őt,
De nem csupán ezt adták megukból ennek a gyereknek,
Minden napot aztán neki adtak, és ők is a részei lettek.

Az anya, ki otthon nyugodtan megterít vacsorára,
Az anya szelíd szava, tiszta kalapja, ruhája, a jóleső illat, mely személyéből s öltözetéből árad elmenőben.
Az apa, az erős, az öntelt, a férfias, fösvény, dühös és igaztalan,
Az ütés, a hirtelen, hangos szó, fukar alkudozás, a csábítás fortélyai,
A családi szokások, a nyelv, a társaság, bútor, a sóvárgó, áradó szív,
Az ellentmondást nem tűrő szeretet, a valóság érzéke s a gondolat, hogy mi lesz, ha végülis kiderül, hogy nem ez a valóság,
A nappal kételye s az éjszaka kételye s a különös hogyan és miképpen,
Hogy az, ami látszik, olyan-e, vagy minden csak folt és villanás.
Utcákon nyüzsgő férfiak, asszonyok — ha nem csupán folt és villanás, mi egyéb?
Maguk az utcák, a házak homlokzata, áruk a kirakatokban,
Kocsik, fogatok, a kikötők súlyos deszkái, az átkelés kompon,
Naplementekor a távoli hegyi falu, közben a folyóval,
Két mérföldnyire az árnyak, a sugár, a pára, a házormokra, tetőkre hulló fény,
Közel a hajó, mely álmosan úszik az árral s dereglyét vontat hosszú kötélen,
A torlódó hullámok gyorsan megtörő, tajtékzó taréja,
Égen a színes felhők rétege, mint hosszan elnyúló tisztaság, melyben mozdulatlan lebeg,
A láthatár széle, a fregatamadár röpte, s illata a sós mocsárnak, a parti iszapnak,
Minden része lett a gyereknek, aki elindult naponta és most és mindvégig naponta elindul.

1855

Vas István fordítása



______________
[Walt Whitman, Ének magamról, Kriterion Könyvkiadó, 1989]

*****

 In May of 1889, author Mark Twain wrote the following beautiful letter of congratulations to Walt Whitman:

Transcript:
Hartford, May 24/89

    To Walt Whitman:

    You have lived just the seventy years which are greatest in the world's history & richest in benefit & advancement to its peoples. These seventy years have done much more to widen the interval between man & the other animals than was accomplished by any five centuries which preceded them.

    What great births you have witnessed! The steam press, the steamship, the steel ship, the railroad, the perfected cotton-gin, the telegraph, the phonograph, the photograph, photo-gravure, the electrotype, the gaslight, the electric light, the sewing machine, & the amazing, infinitely varied & innumerable products of coal tar, those latest & strangest marvels of a marvelous age. And you have seen even greater births than these; for you have seen the application of anesthesia to surgery-practice, whereby the ancient dominion of pain, which began with the first created life, came to an end in this earth forever; you have seen the slave set free, you have seen the monarchy banished from France, & reduced in England to a machine which makes an imposing show of diligence & attention to business, but isn't connected with the works. Yes, you have indeed seen much — but tarry yet a while, for the greatest is yet to come. Wait thirty years, & then look out over the earth! You shall see marvels upon marvels added to these whose nativity you have witnessed; & conspicuous above them you shall see their formidable Result — Man at almost his full stature at last! — & still growing, visibly growing while you look. In that day, who that hath a throne, or a gilded privilege not attainable by his neighbor, let him procure his slippers & get ready to dance, for there is going to be music. Abide, & see these things! Thirty of us who honor & love you, offer the opportunity. We have among us 600 years, good & sound, left in the bank of life. Take 30 of them — the richest birth-day gift ever offered to poet in this world — & sit down & wait. Wait till you see that great figure appear, & catch the far glint of the sun upon his banner; then you may depart satisfied, as knowing you have seen him for whom the earth was made, & that he will proclaim that human wheat is worth more than human tares, & proceed to reorganize human values on that basis.

                              Mark Twain

_____________

Source: Beinecke Rare Books & Manuscript Library
via Letters of Note
Thank You!

Theodore Roethke

(May 25, 1908 – August 1, 1963)
.

CUTTINGS (LATER)

This urge, wrestle, resurrection of dry sticks,
Cut stems struggling to put down feet,
What saint strained so much,
Rose on such lopped limbs to a new life?

I can hear, underground, that sucking and sobbing,
In my veins, in my bones I feel it, --
The small waters seeping upward,
The tight grains parting at last.
When sprouts break out,
Slippery as fish,
I quail, lean to beginnings, sheath-wet. 
 
*

DUGVÁNYOK

Száraz ágak kényszerű, gyötrő feltámadása,
Vágott szárak kínja, hogy megvessék lábukat,
Melyik szent vergődött ennyit,
Gyűrkőzött, mint ezek a tört tagok új életre?

Hallom a mélyből a szívást és a szörcsögést,
Ereimben, csontjaimban érzem -
Kis nedvek szivárognak föl,
Feszes magvak végre fölszakadnak.
Ha sarjadzik a csíra,
Síkosan mint a hal,
Leborulok, kezdetekbe merülök, burok-nedvesen.

Fordította: Ferencz Győző

Roethke in Alley by Imogen Cunningham, 1959

______

Ferencz Győző: Két ív [Versek és fordítások]

Bibliotheca Hungarica

A Magyar Írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó Kiadása, Budapest, 1993
-
Theodore Roethke: The Lost Son, and Other Poems (1948)

Walt Whitman

(May 31, 1819 – March 26, 1892)

Source: PBA Galleries

O Me! O Life!

O ME! O life!... of the questions of these recurring; 
Of the endless trains of the faithless—of cities fill’d with the foolish; 
Of myself forever reproaching myself, (for who more foolish than I, and who more
    faithless?) 
Of eyes that vainly crave the light—of the objects mean—of the struggle ever
 renew’d; 
Of the poor results of all—of the plodding and sordid crowds I see around me;
Of the empty and useless years of the rest—with the rest me intertwined; 
The question, O me! so sad, recurring—What good amid these, O me, O life? 
  
Answer.
That you are here—that life exists, and identity; 
That the powerful play goes on, and you will contribute a verse.

Robert Frost

(March 26, 1874 – January 29, 1963)

ACQUAINTED WITH THE NIGHT

I have been one acquainted with the night.
I have walked out in rain — and back in rain.
I have outwalked the furthest city light.
 
I have looked down the saddest city lane.
I have passed by the watchman on his beat
And dropped my eyes, unwilling to explain.

I have stood still and stopped the sound of feet
When far away an interrupted cry
Came over houses from another street,

But not to call me back or say good-bye;
And further still at an unearthly height,
O luminary clock against the sky

Proclaimed the time was neither wrong nor right.
I have been one acquainted with the night.  

FIRE AND ICE

Some say the world will end in fire,
Some say in ice.
From what I’ve tasted of desire
I hold with those who favour fire.
But if it had to perish twice,
I think I know enough of hate
To say that for destruction ice
Is also great
And would suffice.

THE ROAD NOT TAKEN 

Two roads diverged in a yellow wood,
And sorry I could not travel both
And be one traveler, long I stood
And looked down one as far as I could
To where it bent in the undergrowth;

Then took the other, as just as fair,
And having perhaps the better claim,
Because it was grassy and wanted wear;
Though as for that the passing there
Had worn them really about the same,

And both that morning equally lay
In leaves no step had trodden black.
Oh, I kept the first for another day!
Yet knowing how way leads on to way,
I doubted if I should ever come back.

I shall be telling this with a sigh
Somewhere ages and ages hence:
Two roads diverged in a wood, and I—
I took the one less traveled by,
And that has made all the difference.

 Robert Lee Frost by Norman Parkinson, 1958

Source: NPG

AZ ÉJNEK ISMERŐJE

Az éjnek ismerője voltam én,
Ki záporban megy el s hazaoson,
Ha kialudt a végső utcafény.

Bámultam szomorú sikátoron.
Éji bakter mellett mentem tovább
Sunyt szemmel: én nem magyarázkodom.

Megálltam, némítva lépés zaját,
Mikor kiáltás hirtelen szűnő,
A háztetők felett fülembe szállt,

Nem hívó, nem is búcsút üzenő;
S messzebb, nem-földi magasság terén
Bolygó óra hirdette: az idő

Se-téves, se-igaz, nem holt, s nem él.
Az éjnek ismerője voltam én.

Weöres Sándor fordítása

 

TŰZ ÉS JÉG

Mondják: a világ vége tűz.
Más mondja: jég.
Mert a vágy forrósága űz,
azt vallom én is: vége tűz.
S ha vesznem kétszer illenék:
Mert ismerős a gyűlölet,
Hiszem: végpusztulásra jég
Is jó lehet,
És épp elég.

Weöres Sándor fordítása



A NEM JÁRT ÚT

Rőt fák közé két út vezetett,
S csak egyre tehettem lábamat,
Sokáig álltam, s míg lehetett,
Szemmel követtem az egyiket,
Míg el nem tűnt a bozót alatt;

S a másik útra tértem, amely
Ugyanolyan szép volt s jobb is talán,
Mert járni való fű lepte el;
Noha járt voltában semmivel
Nem tett túl egyik a másikán,

S mindkettejükre e hajnalon
Láb nem taposta levél borult.
Az elsőt, ó, máskorra hagyom!
De visszatérek-e, nem tudom,
Ismerve, hogyan fut útba út.

S így kezdem majd sóhajtva mesém
Valahol sok hosszú év után:
Két út vitt át a fák sűrűjén,
S a ritkábban járt lett az enyém,
A különbség ebben áll csupán.

Hárs Ernő fordítása
________
Amerikai költők antológiája, Európa, Budapest, 1990, 
230,231,235-236. old.

Gregory Corso

(March 26, 1930 – January 17, 2001) 

HUMANITY 

What simple profundities
What profound simplicities
To sit down among the trees
and breathe with them
in murmur brool and breeze —

And how can I trust them
who pollute the sky
with heavens
the below with hells

Well, humankind,
I’m part of you
and so my son

but neither of us
will believe
your big sad lie 

 

Photograph by Allen Ginsberg (1957)

Gregory Corso, his attic room 9 Rue Gît-le-Coeur, wooden angel hung from wall right, window looked on courtyard and across Seine halfblock away to spires of St. Chapelle on Ile St. Louis. Gregory's Gasoline was ready at City Lights, in attic he prepared "Marriage," "Power," "Army," "Police," "Hair" and "Bomb" for Happy Birthday of Death book. Henri Michaux visited, liked Corso's "mad children of soda-caps" phrasing. Burroughs came from Tangier to live one flight below, shaping Naked Lunch manuscript, Peter Orlovsky and I had window on street two flights downstairs, room with two-burner gas stove, we ate together often, rent $30 a month. I'd begun Kaddish litany, Peter his "Frist Poem."                       Source: NGA - Beat Memories

Walt Whitman

(May 31, 1819 – March 26, 1892)
 

.

 

  Josef Sudek: Tree branch with water drops. 1960s.

(Source: MutualArt)

Soon Shall the Winter's Foil Be Here

Soon shall the winter's foil be here;
Soon shall these icy ligatures unbind and melt—A little while,
And air, soil, wave, suffused shall be in softness, bloom and
growth—a thousand forms shall rise
From these dead clods and chills as from low burial graves.
Thine eyes, ears—all thy best attributes—all that takes cognizance
of natural beauty,
Shall wake and fill. Thou shalt perceive the simple shows, the
delicate miracles of earth,
Dandelions, clover, the emerald grass, the early scents and flowers,
The arbutus under foot, the willow's yellow-green, the blossoming
plum and cherry;
With these the robin, lark and thrush, singing their songs—the
flitting bluebird;
For such the scenes the annual play brings on.

—from Leaves of Grass (1891-92) 

Josef Sudek: Spring Apple Blossom

(Source: MutualArt)

Fonákra fordul nemsoká a tél

Fonákra fordul nemsoká a tél,
A jég-csomók kibomlanak s felengednek — és nemsoká
A föld, a lég, a víz lágy hullámokba olvad, sarjadás,
virágzás száz s ezer formája szökken
A holt rögökből és fagyokból, mint mély temetőkből,
Szemed s füled — e legjava tulajdonod — mind amivel a szépségre felérzel,
Ébred és megtelik. S előtted áll a választék a föld drága csodáiból:
Pitypang és lóhere, a smaragd gyep, minden korai illat és szirom,
A kis virág a láb alatt, a füzek sárga-zöldje, szilva, cseresznye virága,
S velük vörösbegy, pacsirta, rigó, felcsattanó dalukkal, felrebbenő kékmadár—
Mert ily képekkel jő az év nagy színjátéka újra.

Somlyó György fordítása

________
In: Szélrózsa I-II. Magvető, 1973

Ralph Waldo Emerson (1803-1882)

.
The Snow-Storm

Announced by all the trumpets of the sky,
Arrives the snow, and, driving o'er the fields,
Seems nowhere to alight: the whited air
Hides hill and woods, the river, and the heaven,
And veils the farmhouse at the garden's end.
The sled and traveller stopped, the courier's feet
Delated, all friends shut out, the housemates sit
Around the radiant fireplace, enclosed
In a tumultuous privacy of storm.

Come see the north wind's masonry.
Out of an unseen quarry evermore
Furnished with tile, the fierce artificer
Curves his white bastions with projected roof
Round every windward stake, or tree, or door.
Speeding, the myriad-handed, his wild work
So fanciful, so savage, nought cares he
For number or proportion. Mockingly,
On coop or kennel he hangs Parian wreaths;
A swan-like form invests the hiddden thorn;
Fills up the famer's lane from wall to wall,
Maugre the farmer's sighs; and at the gate
A tapering turret overtops the work.
And when his hours are numbered, and the world
Is all his own, retiring, as he were not,
Leaves, when the sun appears, astonished Art
To mimic in slow structures, stone by stone,
Built in an age, the mad wind's night-work,
The frolic architecture of the snow.

Claude Monet, Snow near Honfleur, 1867 

Louvre, Paris

*

A HÓVIHAR

Az ég minden trombitái jelezték,
S most itt a hó: örvényként lebeg a
Rétek fölött: megőszült levegő
Fed dombot, erdőt, folyót és eget,
S a kert alján elrejti a majort.
Szán és utas elakad, a futár
Rostokol, nincs barát, a háziak
A fénylő tűznél ülnek: börtönük
Lett a vihar, a tomboló magány.

Nézd, nézd, hogy szerkeszt az északi szél!
Láthatatlan bányájából, amely
Fehér téglákat ont, a vad művész
Dőlt tornyú bástyákat rak szél iránt
Minden fa, sövény és ajtó köré;
Siettetve fantasztikus művét
Az Ezerkezű semmibe se vesz
Számot és arányt. Ketrecre, kutyaólra,
Tréfás pároszi koszorút akaszt;
Hattyú-formát kap a rejtett tövis;
Faltól falig betemeti az ösvényt
– Nyöghet a gazda! – és a kapunál
Toronykúppal tetőzi remekét.
Mikor ideje letelt, s már övé
Az egész világ, hipp-hopp, eltünik,
S ha kél a nap, az elképedt Müvészet
Utánozhatja, lassan és kövenkint,
Az őrült szél egy-éji alkotását,
A hó bolondos építményeit.

Szabó Lőrinc fordítása

___________

Amerikai Költők Antológiája
Budapest: Európa Könyvkiadó, 1990

Szőnyi István: Behavazott falu (Téli táj, Zebegény télen), 1928, Rézkarc

István Szőnyi, Village Snowed In (Winter Landscape; Zebegény at Winter), 1928, Etching 

Magyar Nemzeti Galéria / Hungarian National Gallery, Budapest

Emily Dickinson

(Dec. 10, 1830 – May 15, 1886)
.

 Silhouette of Emily Dickinson (1845)

Water is taught by thirst;   
Land, by the oceans passed;   
  Transport, by throe;   
Peace, by its battles told;   
Love, by memorial mould;          
  Birds, by the snow.

 *

Safe in their alabaster chambers,   
Untouched by morning
And untouched by noon,   
Sleep the meek members of the resurrection —   
Rafter of satin,
And roof of stone.   
 
Light laughs the breeze
In her castle of sunshine;  
Babbles the bee in a stolid ear;   
Pipe the sweet birds in ignorant cadence,—   
Ah, what sagacity perished here!   
 
Grand go the years in the crescent above them;   
Worlds scoop their arcs,
And firmaments row,           
Diadems drop and Doges surrender,   
Soundless as dots on a disk of snow.

Springs shake the sills
But the echoes stiffen,
Hoar in the window
And numb the door.
Tribes of eclipse in tents of marble
Staples of Ages have buckled there

Springs shake the seals
But the silence stiffens
Frosts unhook in the Northern zones,
Icicles crawl from Polar caverns
Midnight in marble refutes the suns.

*

[Emily Dickinson Museum]

Creator: Dickinson, Emily, 1830-1886

Recipient: Higginson, Thomas Wentworth, 1823-1911

Source: Boston Public Library

135.

Vízre a szomj tanít,
Földre: járt Óceán,
Üdvre: beléhaló,
Békére: harci hír,
Szerelemre: a sír,
Madárra: hó.


216.

Alabástrom kamrába zárva,
Nincs soha reggel
És nincs soha dél,
Jámboran szúnynak a feltámadandók —
Selyem a padlás,
Kő a fedél.

Felettük csillog
Várában a szellő,
Egykedvű kalászon zümmög a méh,
Madár fütyül el-elakadozva —
Mi porladt itt el, míly bölcsesség!

Föléjük évek s mennyek sorakoznak,
Világok vájják
Íveiket,
Hullnak diadémok és tűnnek a dogék,
Mint a hó korongján a jelek.

Tavasz ráz ajtót,
De az echo dermedt,
Dérből az ablak
S a kapu befagy.
Márványkamrákban napfogyatkozások,
Korszakok falkái ott porlanak.

Tavasz ráz zárat,
De a csend dermedt,
Északi tájról szabadul a fagy,
Jégcsapok kúsznak sarki üregből,
Márványban az éjfél megcáfol, te Nap.


Károlyi Amy fordításai
 
_________
Emily Dickinson válogatott írásai, 
Budapest: Magvető, 1978
Emily Dickinson: Herbarium, c. 1839-46

Marianne Moore

(American, November 15, 1887 – February 5, 1972)

Photograph by George Platt Lynes (1935)

Critics and Connoisseurs

There is a great amount of poetry in unconscious
   fastidiousness. Certain Ming
      products, imperial floor coverings of coach–
   wheel yellow, are well enough in their way but I have seen something
         that I like better–a
            mere childish attempt to make an imperfectly bal-
               lasted animal stand up,
            similar determination to make a pup
               eat his meat from the plate.

I remember a swan under the willows in Oxford,
   with flamingo-colored, maple–
      leaflike feet. It reconnoitered like a battle-
   ship. Disbelief and conscious fastidiousness were
         ingredients in its
            disinclination to move. Finally its hardihood was
               not proof against its
            proclivity to more fully appraise such bits
               of food as the stream

bore counter to it; made away with what I gave it
   to eat. I have seen this swan and
      I have seen you; I have seen ambition without
   understanding in a variety of forms. Happening to stand
         by an ant-hill, I have
            seen a fastidious ant carrying a stick north, south,
               east, west, till it turned on
            itself, struck out from the flower-bed into the lawn,
               and returned to the point

from which it had started. Then abandoning the stick as
   useless and overtaxing its
      jaws with a particle of whitewash – pill-like but
   heavy, it again went through the same course of procedure.
              What is
         there in being able
            to say that one has dominated the stream in an attitude of self-defense;
            in proving that one has had the experience
               of carrying a stick?

*

Poetry

I, too, dislike it: there are things that are important beyond
      all this fiddle.
   Reading it, however, with a perfect contempt for it,
      one discovers in it after all, a place for the genuine.
    Hands that can grasp, eyes
    that can dilate, hair that can rise
      if it must, these things are important not because a

high-sounding interpretation can be put upon them but because
     they are useful. When they become so derivative as to become
     unintelligible,
  the same thing may be said for all of us, that we
     do not admire what
     we cannot understand: the bat
      holding on upside down or in quest of something to

eat, elephants pushing, a wild horse taking a roll, a tireless wolf
     under a tree, the immovable critic twitching his skin like
     a horse that feels a flea, the base-
  ball fan, the statistician –
     nor is it valid
       to discriminate against 'business documents and

school-books'; all these phenomena are important. One must
     make a distinction
  however: when dragged into prominence by half poets, the
     result is not poetry,
nor till the poets among us can be
  'literalists of
   the imagination'– above
     insolence and triviality and can present

for inspection, 'imaginary gardens with real toads in them', shall
     we have it. In the meantime, if you demand on the one hand,
  the raw material of poetry in
     all its rawness and
     that which is on the other hand
        genuine, you are interested in poetry.

Photograph by Imogen Cunningham (1957)

Kritikusok és műértők

Nagyon sok költészet rejlik az öntudatlan
  finnyásságban. Bizonyos Ming-kori
     tárgyak, aranypénz-sárga császári sző-
  nyegek is szépek a maguk módján, de
             van ami
        kedvesebb nekem – ha egy tökéletlenül
          kiegyensúlyozott állat talpraállítására
             tesznek gyermeteg kísérletet –
          olyan ez, mint mikor egy kölyök-ebet
             rábírnak arra, hogy tányérból egye a húst.

Emlékszem, hattyú úszott az oxfordi fűzek alatt,
  flamingó-színű, juharfa –
     levélszerű lába volt. Felderítést végzett, mint egy csata –
  hajó. Bizalmatlanság és tudatos finnyásság
              uralta
        mozgástól idegenkedő
           személyét. Végül szívóssága
              nem védte meg
           attól, hogy jobban becsülje azt a falatot, melyet
             a víz árja sodort

felé; magával vitte, amit enni adtam
  neki. Láttam e hattyút és
     láttalak téged; láttam az értelem nélküli
  becsvágy különféle alakzatait. Egész
        délelőtt álltam egy hangyabolynál, s néztem
          a finnyás hangyát, valami gallyat cipelt
            északra, délre, nyugatra, keletre,
          majd megfordult, s ment be a virágágyból
             a gyepre,
          és visszatért ugyanoda,

ahonnan elindult. Aztán mint hasztalan tárgyat
 otthagyta, a gallyat, s egy fehér
   pirula formájú, de súlyos mészdarabbal
 terhelte túl állkapcsát, s újra kezdte ugyanazt a
           műveletet. Mit ér,
     ha elmondhatjuk,
        hogy a víz folyásán önvédelemből
           úrrá lettünk,
        s a botcipelésben is szereztünk
         némi tapasztalatot?

Eörsi István fordítása

*

Költészet

Én sem vagyok oda érte, van százszor komolyabb az efféle játszadozásnál.
   Mégis, ha mély megvetéssel olvassa az ember, fölfedez benne
   végtére valamit, ami valódi.
          Kezet, mely markolni, pupillát,
          mely tágulni, hajat, mely égnek állni
               képes, ha kell, s mindez fontos, bár, nem azért, mert

magasröptű értelmezésekre kínál jó alkalmat, hanem mert
  hasznos. Ha már az érthetetlenségig elvont,
  mindnyájunkról elmondható:
             nem azt csodáljuk,
             amit nem értünk. Denevért, ha
                fejjel lefele lóg, zsákmányra lesve,

öklelő elefántot, hempergő vad csikót, vagy az éber
  farkast a fa tövén, a kérlelhetetlen kritikust, kinek a bőre
  megráng, akár a bögöly csípte lóé,
              a futballdrukkert, a statisztikust –
              s az sem helyes, ha
                  megvetően legyintünk "üzleti iratokra,

tankönyvekre"; mindezek fontosak. Egyet azonban nem szabad elfelednünk:
  ha fél-költők cibálják ki a rivaldafényre, az eredmény
  nem költészet lesz, nem, amíg a költők
              nem veszik "szó szerint a
              képzeletet" – de elbizakodottság
                   és közhelyek nélkül, és nem kínálnak

"képzelt kerteket, ahol igazi varangyok laknak", addig
  nem is lesz benne részünk. Addig is, hogyha egyrészt
  a költészet nyersanyagát kívánod,
                 azon nyersen, de másrészt,
                 a legvalódibb valóságot, akkor
                      elmondhatod: költészetet kívánsz.

Rakovszky Zsuzsa fordítása
______________
Amerikai költők antológiája, Európa Könyvkiadó, 1990
Észak-amerikai költők antológiája, Kozmosz Könyvek, 1966
Marianne Moore: Complete Poems, Penguin, 1994
Others for 1919: An Anthology of the New Verse, edited by Alfred Kreymborg

Kurt Vonnegut, Jr. (November 11, 1922 – April 11, 2007)

.
57

   From the news store I go one block south to the Postal Convenience Station, where I am secretly in love with a woman behind the counter. I have already put my pages in the manila envelope. I address it, and then I take my place at the end of another long line. What I need now is postage! Yum, yum, yum!
   The woman I love there does not know I love her. You want to talk about poker faces? When her eyes meet mine, she might as well be looking at a cantaloupe!  

   Because she works sitting down, and because of the counter and the smock she wears, all I have ever seen of her is from the neck up. That's enough! From the neck up she is like a Thanksgiving dinner! I don't mean she looks like a plateful of turkey and sweet potatoes and cranberry sauce. I mean she makes me feel like that is what has just been set before me. Dig in ! Dig in!
   Unadorned, I believe her neck and face and ears and hair would still be Thanksgiving dinner. Every day, though, she hangs new dingle-dangles from her ears and around her neck. Sometimes her hair is up, sometimes it's down. Sometimes it's frizzy, sometimes it's straight. What she can't do with just her eyes and lips! One day I'm buying a stamp from Count Dracula's daughter! The next day she's the Virgin Mary.
   This time she's Ingrid Bergman in Stromboli. But she is a long way off still. There are many addled old poops, no good at counting money anymore, and immigrants talking gibberish, maddeningly imagining it to be English, in line ahead of me.
   One time I had my pocket picked in that Postal Convenience Center. Convenient for whom?

   I put the waiting time to good use. I learn about stupid bosses and jobs I will never have, and about parts of the world I will never see, and about diseases I hope I will never have, and about different kinds of dogs people have owned, and so on. By means of a computer? No. I do it by means of the lost art of conversation.
   I at last have my envelope weighed and stamped by the only woman in the whole wide world who could make me sincerely happy. With her I wouldn't have to fake it.
   I go home. I have had one heck of a good time. Listen: We are here on Earth to fart around. Don't let anybody tell you any different!

57. 

   Az újságárudából egysaroknyit dél felé megyek, a közszolgálati postahivatalba, ahol titkos szerelmem a pult mögött ülő nő. Papírjaimat már beletettem a vastag borítékba. Megcímeztem, aztán odaállok a hosszú sor végére. Most már csak fel kell nyalnom a bélyeget! Nyam-nyam!
   A nő, akit szeretek, nem tudja, hogy szeretem. Láttak már igazi pókerarcot? Amikor a tekintete találkozik az enyémmel, akár egy görögdinnyére is bámulhatna!
   Ülve dolgozik, továbbá a pult meg a köpenye miatt eddig még csak nyaktól felfelé láttam. Ennyi is elég! Nyaktól felfelé olyan ez a nő, mint egy hálaadás napi ebéd! Nem úgy értem, hogy úgy néz ki, mint egy tányér pulykasült tört burgonyával és áfonyaszósszal. Úgy értem, hogy a láttára úgy érzem magam, mintha elém tálalták volna az ünnepi ebédet. Láss hozzá! Láss hozzá!
   A nyaka, az arca, a füle meg a haja a maga természetes valójában is hálaadás napi lakoma volna, ráadásul mindennap új csüngőket aggat a fülébe és a nyakára. Néha kontyba fésüli a haját, néha leereszti. Néha göndör, néha egyenes. És hogy mit tud véghezvinni a szemével meg az ajkával! Egyik nap Drakula lányától veszek bélyeget! Másnap ő maga a Boldogságos Szűz.
   Ez alkalommal Ingrid Bergman a Stromboliból. De még messze van. Ott tolong előttem a sorban sok vén szaros, már ki se tudják számolni a pénzt, meg összevissza kotyogó bevándorlók, akiknek az a téveszméjük, hogy angolul beszélnek.
   Egyik nap még egy zsebtolvaj is kifosztott a postahivatalban. Szép kis közszolgálat!

   A várakozás sem időpocsékolás. Hallok számomra elérhetetlen buta főnökökről és állásokról, és számomra elérhetetlen tájakról, és számomra remélhetőleg elérhetetlen betegségekről, és mindenféle emberek mindenféle kutyáiról, és így tovább. Komputer segítségével?
Nem ám. A társalgás elveszett művészetének segítségével.
   Végre leméri és felbélyegzi a borítékomat széles e világon az egyetlen nő, aki igazán boldoggá tudna tenni.
Vele sohasem kellene tettetnem.
   Hazamegyek. Fenemód jó napom volt. Ide figyeljenek: Avégből születtünk erre a világra, hogy ökörködjünk. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét!

Borbás Márta fordítása

_____________

Kurt Vonnegut: IDŐOMLÁS / TIMEQUAKE

Maecenas Könyvkiadó, Budapest

Ezra Pound

(American, 30 October 1885 – 1 November 1972)
.

∆ὡpia

(Doria)

BE in me as the eternal moods    
        of the bleak wind, and not    
As transient things are —    
        gaiety of flowers.    
Have me in the strong loneliness           
        of sunless cliffs    
And of gray waters.    
        Let the gods speak softly of us    
In days hereafter,    
        the shadowy flowers of Orcus    
Remember thee.
 

* 

THE TREE

I stood still and was a tree amid the wood,
Knowing the truth of things unseen before;
Of Daphne and the laurel bow
And that god-feasting couple old
that grew elm-oak amid the wold.
'Twas not until the gods had been
Kindly entreated, and been brought within
Unto the hearth of their heart's home
That they might do this wonder thing;
Nathless I have been a tree amid the wood
And many a new thing understood
That was rank folly to my head before.

* 

A GIRL   

The tree has entered my hands, 
The sap has ascended my arms, 
The tree has grown in my breast- 
Downward, 
The branches grow out of me, like arms. 

Tree you are, 
Moss you are, 
You are violets with wind above them. 
A child — so high — you are, 
And all this is folly to the world. 

*

ERAT HORA

‘Thank you, whatever comes.' And then she turned 

And, as the ray of sun on hanging flowers

Fades when the wind hath lifted them aside,

Went swiftly from me. Nay, whatever comes

One hour was sunlit and the most high gods

May not make boast of any better thing 

Than to have watched that hour as it passed. 

 

∆ὡpia*

Zord szelek szüntelen zúgásaként
   élj bennem, és ne mint
A tűnő dolgok —
   virágok vigadalma.
Naptalan szirtek és szürke vizek
   roppant magányán
Vallj magadénak.
   Mondhassák el nevünket az istenek
Késő korokban,
   s emlékezzenek rólad Orcus
Sötét virágai.

Somlyó György fordítása 

Ezra Pound  

Photo by Man Ray (1923)   

A FA

Álltam némán, erdőn fa voltam én,
Tudtam dolgok nem sejtett titkait;
Daphnét s a babért; istenek
Jóltartóit: azt a két öreget,
Kit szíllé-tölggyé változtattak ők.
S e csoda nem is esett meg előbb,
Csak midőn forró kérlelés után
Szívük mélyének tűzhelyéig is
Bejuthattak az églakók;
Ám az erdőn mégis fa voltam én,
S világos lett ezer oly új titok,
Mely egykor tiszta hóbort volt nekem. 

Szemlér Ferenc fordítása 

*

FIATAL LÁNY

A fa belement a kezembe,
A nedv fölszállt a karomba,
A fa belenőtt a szivembe —
S odalentről
Kinőttek belőlem az ágak, mint a karok.

Fa vagy te
És moha vagy,
És ibolya vagy, mit borzol a szél.
Gyerek vagy — lásd, mennyire becsüllek,
S a világ számára mindez ostobaság.
 
Somlyó György fordítása

*

ERAT HORA

Bármi jön, köszönöm! — majd elfordult,
S ahogy elhalványul a nap sugara
Csüngő virágon, mit meglebbent a szél,
Ment, ment tőlem el. Ám bármi jön is,
Volt egy napos óra, s a nagy istenek
Mi különbbel lehetnének nagyra,
Mint hogy látták, hogyan múlik el.

Bendes Rita fordítása

Photo by Franz Larese, Erker-Galerie, Easter 1971, Burano, Italy (PennSound)

(Read more)

_______________

 Ezra Pound versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991

- 

*∆ὡpia - a görög szó jelentése lehet 'dórea' = 'ajándék', vagy 'Dóreia' = 'dór modorban'.  

Pound egyik életrajzírója szerint  'Dória' nem más, mint Dorothy Shakespear, a költő felesége.