Memory Green / Emlékvirágzás

Hugo Ball (February 22, 1886 – September 14, 1927)

2012-02-22T15:36:00.000+01:00

Hugo Ball reciting Karawane in a Cubist costume (designed by Marcel Janco)

at the Cabaret Voltaire, Zürich (1916). (via Frieze)

Menekülés az Időből (részlet)

(Die Flucht Aus der Zeit)

IV. 14
Kabarénk gesztus. Minden szó, amit itt kimondanak vagy elénekelnek, legalább azt az egyet elárulja, hogy ennek a megalázó kornak nem sikerült tiszteletet kicsikarni belőlünk. Mi is volna tiszteletre méltó vagy vonzó benne? Az ágyúi? Hatalmas dobjaink túlharsogják őket. Idealizmusa? Már rég nevetségessé vált, populáris és akadémikus kiadásában egyaránt. Grandiózus vérfürdői és kannibáli hőstettei? Önkéntes balgaságunk, az illúzió iránti rajongásunk meghiúsítja ezeket.

Emmy Hennings holding a Dada-doll, 1916

VI. 12.
Amit dadának nevezünk, az bohóctréfa a Semmiből, amibe minden fontos kérdés belegabalyodik; gladiátorcselekedet; játék az ócska maradékokkal; a pózolt moralitás és teljesség kivégzése.
A dadaista szereti a rendkívülit, sőt az abszurdot. Tudja, hogy az ellentmondásban az élet győzedelmeskedik, és hogy kora minden megelőző kornál inkább a nemeslelkű megsemmisítését célozza. Üdvözöl tehát mindenféle maszkot. Minden bújócskát, amiben félrevezető erő rejlik. A közvetlen és primitív a rendkívüli természetellenesség kellős közepén mint maga a hihetetlen jelenik meg számára. Mivel az eszmék csődje az ember képét legbensőbb rétegeiig szétszaggatta, patologikus módon az ösztönök és hátterek lépnek elő. Mivel mintha semmiféle művészet, politika vagy vallás nem nőtt volna fel ehhez a gátszakadáshoz, csak a hencegés és a véres póz marad.
A dadaista inkább bízik az események őszinteségében, mint a személyek éleselméjűségében. A személyek nála olcsón kaphatók, saját személyét sem kivéve. Már nem hisz a dolgok egy pontból való megragadhatóságában, ennek ellenére még mindig olyannyira meg van győződve minden lény összetartozásáról, egészlegességéről, hogy az önfeloldódásig szenved a disszonanciáktól.

Marcel Janco: Cabaret Voltaire, 1916 photo reproduction

VI. 23.

Egy új versműfajt találtam ki, a szavak nélküli verset vagy hangverset, melyben a szavak egyensúlya csak az illeszkedés rendjének értékei alapján mérhető és osztható fel. Az első ilyen verset ma este olvastam fel. Saját kosztümöt kreáltam hozzá. Lábam egy kékesen csillogó kartonból készült oszlopkörben állt, amely kecsesen nyúlt fel a derekamig, úgyhogy alul úgy néztem ki, mint egy obeliszk. Fölül egy óriási, kartonból kivágott kabátgallért viseltem, amely belül skarlátvörössel, kívül pedig aranyszínnel volt befestve, a nyakamnál pedig úgy volt összefogva, hogy a könyököm föl-le emelésével szárnyszerűen mozgathattam. Ehhez egy cilinderszerű, magas, fehér-kék csíkos sámánkalap. A pódium mindhárom oldalán kottatartókat állítottam fel a közönséggel szemben, s ezekre a piros tollal festett kéziratomat helyeztem, hol az egyik, hol pedig a másik kottatartónál előadva. Mivel csak Tzara tudott az előkészületeimről, igazi kis premier volt. Mindenki kíváncsi volt. Mivel oszlopként nem tudtam menni, sötétben az emelvényre vitettem magam, majd halkan és ünnepélyesen nekikezdtem:

gadji beri bimba
glandridi lauli lonni cadori
gadjama bim beri glassasla
glandridi glassala tuffm i zibrabim
blassa glassasa fuffm i zimbrabim…

A hangsúlyok egyre erőteljesebbek lettek, a kifejezés a mássalhangzók nyomatékosításával fokozódott. Hamar észrevettem, hogy kifejezőeszközeim, ha komoly akarok maradni (és minden áron az akartam maradni), nem győzik előadásom pompáját. A közönség soraiban láttam Brupbachert, Jelmolit, Labant, Wiegmann asszonyt. Féltem a felsüléstől és összeszedtem magam. Ekkorra befejeztem a jobboldali kottatartónál Labanda énekét a felhőkben és baloldalt az Elefántkaravánt, s most újból a középső állvány felé fordultam szorgalmasan csapkodva a szárnyaimmal. A súlyos szósorok és az elefántok vontatott ritmusa még lehetővé tett számomra egy utolsó fokozást. De hogy jussak el a végéhez? Ekkor észrevettem, hogy a hangom, amely számára nem maradt más út, felvette a papi lamentáció ősrégi kadenciáját, a miseéneklésnek azt a stílusát, ahogyan a pap a keleti és nyugati katolikus templomokban siránkozik. Nem tudom, mi adta ezt a zenét. De elkezdtem a szósoraimat recitatívszerűen, templomi stílusban énekelni, és megpróbáltam nemcsak komoly maradni, hanem a komolyságot ki is kényszeríteni. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha kubista maszkomban egy sápadt, zavart ifjú arca bukkant volna fel, egy tízéves fiú félig rémült, félig kíváncsi arca, aki szülőhelye egyházközségének halotti miséin és nagymiséin remegve és sóváran csügg a pap ajkán. Aztán, ahogy kértem, kialudt a fény, én pedig, mint egy mágikus püspök, izzadságban úszva eltűntem a süllyesztőben.

Vitéz Ildikó fordítása
(Dada antológia)

Dada Almanach, 1920, p. 53

Karawane performed by Trio Exvoco:
Hanna Aurbacher, Teophil Maier, Ewald Liska
UbuWeb

Zazie a metrón

2012-02-21T18:56:00.005+01:00

Zazie dans le métro (Zazie in the Metro), 1960

directed by Louis Malle, based on the novel by Raymond Queneau.

via

Raymond Queneau (21 February 1903 – 25 October 1976)

2012-02-21T18:46:00.002+01:00

Részletek a "Stílusgyakorlatok"-ból
(Az oldalak kattintással nagyíthatóak.)

______
Raymond Queneau: Stílusgyakorlatok
Fordította és kiegészítette Bognár Róbert, tipográfiai stílusgyakorlatokkal megformálta Szántó Tibor
Helikon Kiadó, 1988

W. H. Auden (21 February 1907 – 29 September 1973)

2012-02-21T15:22:00.001+01:00

W.H.Auden by Cecil Beaton, 1953

via NPG

Bucolics II.
Woods
for Nicolas Nabokov

Sylvan meant at savage in those primal woods
Piero di Cosimo so loved to draw,
Where nudes, bears, lions, sows with women's heads
Mounted and murdered and ate each other raw,
Nor thought the lightning-kindled bush to tame
But, flabbergasted, fled the useful flame.

Reduced to patches owned by hunting squires
Of villages with ovens and a stocks,
They whispered still of most unsocial fires,
Though Crown and Mitre warned their silly flocks
The pasture's humdrum rhythms to approve
And to abhor the licence of the grove.

Guilty intention still looks for a hotel
That wants no details and surrenders none;
A wood is that, and throws in charm as well,
And many a semi-innocent, undone,
Has blamed its nightingales who round the deed
Sang with such sweetness of a happy greed.

Those birds, of course, did nothing of the sort,
And, as for sylvan nature, if you take
A snapshot at a picnic, O how short
And lower-ordersy the Gang will look
By those vast lives that never took another
And are not scared of gods, ghosts, or stepmother.

Among these coffins of its by-and-by
The Public can (it cannot on a coast)
Bridle its skirt-and-bargain-chasing eye,
And where should an austere philologist
Relax but in the very world of shade
From which the matter of his field was made.

Old sounds re-educate an ear grown coarse,
As Pan's green father suddenly raps out
A burst of undecipherable Morse,
And cuckoos mock in Welsh, and doves create
In rustic English over all they do
To rear their modern family of two.

Now here, now there, some loosened element,
A fruit in vigor or a dying leaf,
Utters its private idiom for descent,
And late man, listening through his latter grief,
Hears, close or far, the oldest of his joys,
Exactly as it was, the water noise.

A well-kempt forest begs Our Lady's grace;
Someone is not disgusted, or at least
Is laying bets upon the human race
Retaining enough decency to last;
The trees encountered on a country stroll
Reveal a lot about a country's soul.

A small grove massacred to the last ash,
An oak with heart-rot, give away the show:
This great society is going smash;
They cannot fool us with how fast they go,
How much they cost each other and the gods!
A culture is no better than its woods.

August 1952

-Wystan Hugh Auden, Collected poems, Vintage International, Vintage Books, 1991

Bukolikák
2.
ERDŐK

Vadonnak mondták, mit úgy szeretett
rajzolni rég Piero di Cosimo,
hol egymást hágta, ölte, ette meg
tigris, bocs, emse, csupasz őslakó;
nem óvták ott bokor villám-tüzét,
hasznos lángtól futottak szanaszét.

Az úri irtovány, a maradék
a kalodás, kemencés faluba
susogta még nomád tüzek hirét,
ám bamba nyáját Mitra, Korona
rét lomha ritmusára bízta csak,
gyűlöltetvén mi erdei-szabad.

Oly szállodát a bűn ma is keres,
mely adatot nem kér, és nem is ád;
im az erdő! s hozzá mily kellemes;
nem egy ál-szűz átkozta tanuját,
a csalogányt, ki közben odafent
mohó vágyról édes dalt énekelt.

A madár gondja persze másmilyen -
s ha már az erdő hű természetét
lesed, csinálj fényképet pikniken,
mily törpe banda ül a sok derék
lény közt, ki mind sértő gúny nélkül ád,
s nem fél eget, lidércet, mostohát.

E jövendő koporsók közt a nép
fékezheti (mint tengernél sose)
szoknyákon, árun kapkodó szemét;
zord filológushoz mi illene
jobb nyughelyül, mint épp ez árnyvilág,
mely adta mestersége anyagát.

Ős hangokon tanul a durva fül,
mig Pán zöld atyja sebtében kopog
megfejthetetlen morzét; walesiül
csufolkodnak a pajkos kakukok,
nyers-angolul galambok hírlelik
két-gyerekes modern ház gondjait.

Néhány elem lazul, hol ott, hol itt,
pompás gyümölcs, haldokló falevél
közli bukása kellő érveit,
késett ember, kit késő bánat ér,
ős örömet hall távol és közel,
s mint rég, a víz neszére fölfigyel.

Egy jólfésült erdő Miasszonyunk
kegyelmét kéri; tán mégis akad,
ki még fogadni mer, hogy nyomorult
fajunk tisztességéből fönnmarad.
Egy-egy fa, mit sétán az ember ér,
a táj lelkéről sokat elbeszél.

A kőrisfáig irtott kis liget,
a korhadt szívü tölgy leleplezi:
nagy társadalmunk széthull, tönkremegy,
nem csaphatnak be gyors győzelmei,
s nem, hogy közért, s az Égért mit adott!
Erdőinél egy kultúra se jobb.

Fodor András fordítása

_____
Wystan Hugh Auden válogatott versei, Kozmosz Könyvek, 1980

.

William Carlos Williams

2012-02-20T23:11:00.003+01:00

(September 17, 1883 – March 4, 1963)

To a Solitary Disciple

 
Rather notice, mon cher,
that the moon is
titled above
the point of the steeple
than that its color
is shell-pink.

Rather observe
that it is early morning
than that the sky
is smooth
as a turquoise.

Rather grasp
how the dark
converging lines
of the steeple
meet at a pinnacle —
perceive how
its little ornament
tries to stop them—

See how it fails!
See how the converging lines
of the hexagonal spire
escape upward—
receding, dividing!—
 petals
that guard and contain
the flower!

Observe
how motionless
the eaten moon
lies in the protective lines.
It is true:
in the light colors
of the morning

brown-stone and slate
shine orange and dark blue

But observe
the oppressive weight
of the squat edifice!
Observe
the jasmine lightness
of the moon.

Hans Namuth: Photograph of William Carlos Williams, c. 1955

Yale Collection of American Literature, Beinecke Rare Book and Manuscript Library

Egy magányos tanítványhoz

Inkább azt vedd észre,
mon cher, hogy a hold
eldől a templom-
torony gombja fölött
mint azt, hogy a színe
rózsás.

Inkább azt figyeld,
hogy kora reggel van
mint azt, hogy az ég
sima
akár a türkiz.

Inkább azt fogd fel
ahogy a templomtorony
sötét, összetartó
vonalai
találkoznak a csúcson — 
érzékeld ahogy
a csekély díszítmény
útjukba akar állni — 
lásd meg hogy hasztalan!

Lásd meg ahogy a hatszögletű
torony összetartó vonalai
fölfelé menekülnek —
szétválva, távolodva — 
csészelevél
mely őrzi és befogja
a virágot!

Figyeld meg
a fölzabált hold
milyen mozdulatlanul
hever a védővonalak közt.
Való igaz:
a reggel
könnyű színeiben

homokkő és pala
narancsot, sötétkéket fénylik.

De figyeld meg
milyen nyomasztó súlyú
a zömök építmény!
Figyeld meg
a hold jázminos
könnyűségét.


Gergely Ágnes fordítása

________

[In: LÉLEKVESZTŐ, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986]

Constantin Brancusi (19 februarie 1876 — d. 16 martie 1957)

2012-02-20T23:01:00.001+01:00

"All my life I have sought the essence of flight. Don't look for mysteries. I give you pure joy. Look at the sculptures until you see them. Those nearest to God have seen them."
(Constantin Brâncuși)

"Simplicity is not an objective in art, but one achieves simplicity despite oneself by entering into the real sense of things. What is real is not the external form but the essence of things. Starting from this truth it is impossible for anyone to express anything essentially real by imitating its exterior surface."

_______

L'Oiseau dans l'espace, marbre noir (1931-1936),1936 (vers)

Femme se regardant dans un miroir, vue de dos (1909)

Vue de trois quarts de la maquette de la Porte du Baiser,1935

Le Baisser, 1923

Mlle Pogany III vue de face, marbre (1931),1931 (vers)

La Colonne sans fin à Târgu Jiu,1938

Autoportrait dans l'atelier : les Colonnes sans fin de I à IV, Le Poisson (1930), Leda (1926), en surimpression avec le tronc de marronnier aux rejets,1934 (vers)

Source: RMN & Musee national d'art moderne, Centre Pompidou

André Breton: Sunflower

2012-02-16T17:35:00.001+01:00

(February 19, 1896 - September 28, 1966)

Man Ray: Untitled (Sunflower), 1936

Sunflower

for Pierre Reverdy

The traveler who crossed Les Halles at summer’s end
Walked on tiptoe
Despair rolled its great handsome lilies across the sky
And in her handbag was my dream that flask of salts
That only God’s godmother had breathed
Torpors unfurled like mist
At the Chien qui Fume
Where pro and con had just entered
They could hardly see the young woman and then only at an angle
Was I dealing with the ambassadress of saltpeter
Or with the white curve on black background we call thought
The Innocents’ Ball was in full swing
The Chinese lanterns slowly caught fire in chestnut trees
The shadowless lady knelt on the Pont-au-Change
On Rue Gît-le-Coeur the stamps had changed
The night’s promises had been kept at last
The carrier pigeons and emergency kisses
Merged with the beautiful stranger’s breasts
Jutting beneath the crepe of perfect meanings
A farm prospered in the heart of Paris
And its windows looked out on the Milky Way
But no one lived there yet because of the guests
Guests who are known to be more faithful than ghosts
Some like that woman appear to be swimming
And a bit of their substance becomes part of love
She internalizes them
I am the plaything of no sensory power
And yet the cricket who sang in hair of ash
One evening near the statue of Etienne Marcel
Threw me a knowing glance
André Breton it said pass

Translation by Mark Polizzotti

Andre Breton: Self Portrait, Automatic Writing 1930 (Mutualart)

Tournesol

La voyageuse qui traversa les Halles à la tombée de l'été
Marchait sur la pointe des pieds
Le désespoir roulait au ciel ses grands arums si beaux
Et dans le sac à main il y avait mon rêve ce flacon de sels
Que seule a respiré la marraine de Dieu
Les torpeurs se déployaient comme la buée
Au Chien qui fume
Ou venaient d'entrer le pour et le contre
La jeune femme ne pouvait être vue d'eux que mal et de biais
Avais-je affaire à l'ambassadrice du salpêtre
Ou de la courbe blanche sur fond noir que nous appelons pensée
Le bal des innocents battait son plein
Les lampions prenaient feu lentement dans les marronniers
La dame sans ombre s'agenouilla sur le Pont-au-Change
Rue Git-le-Coeur les timbres n'étaient plus les mêmes
Les promesses de nuits étaient enfin tenues
Les pigeons voyageurs les baisers de secours
Se joignaient aux seins de la belle inconnue
Dardés sous le crêpe des significations parfaites
Une ferme prospérait en plein Paris
Et ses fenêtres donnaient sur la voie lactée
Mais personne ne l'habitait encore à cause des survenants
Des survenants qu'on sait plus dévoués que les revenants
Les uns comme cette femme ont l'air de nager
Et dans l'amour il entre un peu de leur substance
Elle les intériorise
Je ne suis le jouet d'aucune puissance sensorielle
Et pourtant le grillon qui chantait dans les cheveux de cendres
Un soir près de la statue d'Etienne Marcel
M'a jeté un coup d'oeil d'intelligence
André Breton a-t-il dit passe

(L’Amour Fou, 1937)

Jacqueline Lamba

Napraforgó

Pierre Reverdynek

Az utazó hölgy aki átvágott a Vásárcsarnokon a nyár leszálltakor
Lábujjhegyen haladt
A kétségbeesés az égen görgette gyönyörű és hatalmas kontyvirágait
És kézitáskájában hevert az álmom az az illatos üveg
Amit egyedül csak az Isten keresztanyja szagolt
A kábulat szétterült mint a pára
A Pipázó kutyában
Ahová belépett épp a pro és a kontra
A fiatalasszonyt ők nem láthatták csak oldalról és rosszul úgy ahogy
Vajon a salétrom női nagykövetével akadt dolgom
Vagy amit gondolatnak hívunk a fekete alapon fehér görbület asszonyával
Javában folyt az ártatlanok bálja
Az árnyék nélküli hölgy letérdelt a Pénzváltók hídján
Git-le-Coeur utca az ütőcsengők már nem voltak ugyanazok
Beteljesültek végre az éjszakai ígéretek
A postagalambok a segélyezési csókok
Odaröppentek a szép ismeretlen kebleire
Amiket a tökéletes jelentések selyme alatt dárda járt át
Párizs kellős közepén egy major virágzott
És a tejútra nyíltak ablakai
De nem lakott még benne senki a váratlan vendégek miatt
Akik a szóbeszéd szerint a kísérteteknél is ragaszkodóbbak
Egyesek mint ez az asszony mintha úsznának
És lényegükből egy kevés átáramlik a szerelembe
Ami belső tartalmak felé űzi őket
Nem vagyok én játékszere semmiféle érzéki hatalomnak
Mégis a hamu hajzatában cirpelő tücsök
Étienne Marcel szobra mellett az egyik este
Értelmesen rám tekintett
André Breton mondta menj tovább

Parancs János fordítása
(Földfény, 1923)
____________

A MÁGNESES MEZŐK, André Breton és Philippe Soupault versei, Magvető, Budapest, 1984

Pierre Reverdy (1889-1960)

2012-02-16T17:18:00.001+01:00

La poésie pourrait bien être, en fin de compte, de tous les arts, le plus inavouable; je pense que, pour beaucoup, elle n'est pas autre chose qu'un alibi, une sorte d'expédient pour se maintenir en porte à faux entre deux échelons de la vie sous toutes ses formes – sociale, sentimentale, matérielle. La vie a gagner – par la poésie, on ne la gagne pas, ce n'est donc pas un métier. La vie politique – on sait quel piteux ménage la politique et la poésie ont toujours fait. Quant aux sentiments, c'est la le pire écueil, il s'agit de les exploiter sans glisser dans le honteux travers d'étaler sans pudeur les plus intimes, sans exhiber ses plaies, ni non plus les truquer et trop habilement tirer parti de ses faiblesses. Il s'agit enfin de se sauver sans se perdre – bref, il s'agit de vivre a coté – c'est bien ce que je disais.
L'art et la poésie ne sont là que pour puiser dans la nature ce que la nature ne fait pas. La poésie est dans ce qui n'est pas. Dans ce qui nous manque. Dans ce que nous voudrions qui fût. Elle est en nous à cause de ce que nous ne sommes pas. De ce que nous voudrions être. D'où nous voudrions être et où nous ne sommes pas.
Au contact du réel, la poésie s'évanouit comme un fantôme au grand jour.
Le réel est, par sa présence, tueur de poésie – par son absence, source de poésie. La poésie, c'est le bouche - abîme du réel désiré qui manque.

(Pierre Reverdy, En Vrac)

Pierre Reverdy by Brassaï (Halász Gyula, 1899-1984)

Réunion des Musées Nationaux

Pierre Reverdy: Erről-arról

Valamennyi művészet közt végül is alighanem a költészet a legbevallhatatlanabb; azt hiszem, sokak számára puszta alibi, ügyeskedő mód arra, hogy társadalmilag, érzelmileg, anyagilag fönntartsák magukat. Ami a megélhetést illeti - a költészetből nem lehet megélni, tehát a költészet nem mesterség. A politikát illetőleg - tudjuk, milyen szánalmas volt mindig is a politika és a költészet házassága. Az érzelmeket tekintve pedig - (itt volt a legkínosabb nehézség): kihasználni az érzelmeket, anélkül, hogy a legbensőbbek szégyenletes kitálalására vetemednénk, sebeinkkel hivalkodnánk vagy éppenséggel álsebekkel szélhámoskodnánk, és túl könnyedén kamatoztatnánk a gyöngeségeinket. Egyszóval megmenteni, anélkül, hogy kockáztatnánk a bőrünket - lapítva élni - erről van szó.

A művészet és a költészet azért van, hogy a természetből merítse, amit a természet nem hoz létre.

A költészet abban van, ami nincs. Ami hiányzik. Amiről szeretnénk, ha lenne. Annak folytán van bennünk, ami nem vagyunk. Annak folytán, ami szeretnénk lenni. Ahol lenni szeretnénk, és ahol nem vagyunk.

Ha a valóval érintkezik, a költészet elenyészik, mint kísértet a napvilágon.

A való, jelenlétével gyilkosa - távollétével forrása a költészetnek. A költészet szakadékszája a hiányzó valónak, amire vágyunk.

Rónay György fordítása

_________

In: A líra ma, Vallomások, esszék, Gondolat, Budapest, 1968

David Jou (Sitges, 1953): Dark matter

2012-02-15T12:16:00.003+01:00

- David Jou, from 'Les escriptures de l'univers'
(google book)

Fekete lyuk

(Matèria fosca)

Nem egyszer úgy tűnt, hogy megfogható az anyag,
hogy protonok, neutronok és elektronok zárják be a világot,
erősen, véglegesen,
belemerítve egy foton- és neutron-fürdőbe.

De egyre jobban megtudtuk, hogy forognak a galaxisok:
éspedig oly gyorsan, hogy szét kellene esniük,
darabokra kellene hullaniuk és eltűnniük a sötétben
anélkül, hogy harmonikusan folytatnák a táncukat.
Mi tartotta vissza őket? Mi akadályozta meg széthullásukat?

És felfedeztük a sötét anyagot, mint a szerelmet,
mint a fényben láthatatlan, erővel
el nem távolítható titkos testek
állandó vonzását.

És úgy történt, ahogyan történik a szerelmekkel,
állandóan növekednek,
egyre erősebben jelen vannak,
túlzottan is felülmúlva azt, miről azt hittük, hogy a világ,
még mielőtt megismertük volna,
megsokszorozva azt, amiről azt hittük, hogy ismerjük.
A neve – sötét, a tömege – sötét ...
vagy, mint annyi szerelem, semmi több, csak egy álom.

Dabi István fordítása

______

David Jou: Az univerzum írásai, "versek a tudományról" (MEK)

Joanna Mieszko-Wiórkiewicz (b. 1954)

2012-02-15T11:24:00.001+01:00

O prawach natury według Heraklita z Efezu

mówią

że

nie wystarczy patrzeć

żeby widzieć

nie wystarczy słuchać

żeby usłyszeć

ale wystarczy pięknie deklamować

żeby przekonać pospólstwo

psu

rzucić kość

hienie

padlinę

mędrcom

księgę

kumoszkom

fatałaszki

każdemu według jego potrzeb

rzucić

mówią

że

Pitagoras syn Mnesarchosa

najmocniej ze wszystkich poświęcił się

badaniom

i gdy już pojadł wszelkie rozumy

zmieniły go one

w nadętego przemądrzalca

który sponad własnego pępka

nie dostrzegał

kierunku

w którym kroczyły jego stopy

mówią

że Wszechświat

mówią

że Słońce

mówią

że Prawo

mówią

że Dusza

tymczasem jak okiem sięgnąć

Głupota

Pustka

Arogancja

Rozpacz

A természet törvényeiről az epheszoszi Hérakleitosz szerint

/részlet/

azt mondják

hogy

nem elég nézni

hogy lássunk

nem elég hallgatni

hogy halljunk

de elég szépen szavalni

hogy a csőcseléket meggyőzzük

a kutyának

csontot hajítani

a hiénának

dögöt

a bölcseknek

könyvet

a kofáknak

színes rongyot

mindenkinek szükségéhez mérten

valamit odavetni

azt mondják

hogy

Mneszarkhosz fia Püthagorasz

mind közül a legjobban

adta át magát a kutatásnak

és mikor már minden bölcsességet magába szívott

ezek

fölfuvalkodott bölcsködővé tették

aki köldöke fölött

nem is látja

merre

viszik léptei

azt mondják

hogy Világmindenség

azt mondják

hogy Nap

azt mondják

hogy Törvény

azt mondják

hogy Lélek

miközben karnyújtásnyira

a Hülyeség

az Üresség

az Arrogancia

a Kétségbeesés

Galambos Csaba fordítása

_________

Magyarul: Nagyvilág Folyóirat, 2011. június

Seamus Heaney: The Railway Children

2012-02-13T20:29:00.001+01:00

When we climbed the slopes of the cutting

We were eye-level with the white cups

Of the telegraph poles and the sizzling wires.

Like lovely freehand they curved for miles

East and miles west beyond us, sagging

Under their burden of swallows.

We were small and thought we knew nothing

Worth knowing. We thought words travelled the wires

In the shiny pouches of raindrops,

Each one seeded full with the light

Of the sky, the gleam of the lines, and ourselves

So infinitesimally scaled

We could stream through the eye of a needle.

VASÚTI GYEREKEK

Ha felmásztunk az irtás meredélyén,
A távírópóznákon szem-magasba
Került a porcelán meg a sercegő drót.

Gyönyörű kalligráfia keletre,
Nyugatra, ameddig a szem ellát.
Belógott a fecskék súlya alatt.

Kicsik voltunk, azt hittük, nem tudunk
Semmit. Azt hittük, a szavak a fényes
Cseppekben villamosoznak a dróton,

Mindegyik kerek magban ott az égfény,
A ragyogó sínek és mi magunk,
Olyan parányira lekicsinyítve,

Hogy átfértünk volna egy tű fokán.

Imreh András fordítása

______

Seamus Heaney: Hűlt hely, Kalligram, Pozsony, 2010

2012-02-13T20:06:00.002+01:00

R.I.P.

Whitney Houston: I Will Always Love You.

via whitneyhoustonVEVO

Nyugodjon békében.

Bertolt Brecht (10. Februar 1898 - 14. August 1956)

2012-02-10T23:53:00.002+01:00

Der Blumengarten

Am See, tief zwischen Tann und Silberpappel
Beschirmt von Mauer und Gesträuch ein Garten
So weise angelegt mit monatlichen Blumen
Daß er vom März bis zum Oktober blüht.

Hier in der Früh, nicht allzu häufig, sitz ich
Und wünsche mir, auch ich mög allezeit
In den verschiedenen Wettern, guten, schlechten
Dies oder jenes Angenehme zeigen.

VIRÁGOSKERT

Ezüstnyár és fenyő között, sövény
s fal-övezte tóparti kert, amelyben
oly bölcsen osztva évszakok virága,
hogy márciustól októberig virít.

Itt ülök néhanapján reggelente,
és azt kívánom, bárcsak mindig én is
a különböző jó és rossz időkben
mutathatnék valami kedveset.

Somlyó György fordítása

______
Bertolt Brecht, Gedichte im Exil, Buckower Elegien, Insel Verlag, 1964

Szélrózsa II., Magvető, Bp., 1965

Göncz Árpád (Budapest, 1922. február 10.)

2012-02-10T23:30:00.004+01:00

Göncz Árpád, a műfordító – 2010. november (Ekultúra)

-részlet-

ekultura.hu: Elnök Úr számos műfajban, Faulknertől Tolkienen át Arthur C. Clarke-ig rengeteg írót ültetett át magyarra. Ön szerint mitől lesz fordításra érdemes egy mű, és mennyire fontos, hogy az eredeti a magyar kultúra és irodalom részévé váljon?

Göncz Árpád: Fordítani akkor érdemes, ha egy adott mű az eredeti nyelvén is mérce, új és érték. Hogy a befogadó nyelven is annak bizonyuljon, a fordításnak el kell érnie, vagy legalábbis meg kell közelítenie az eredeti tartalmi-formai szintjét; úgy kell a magunk nyelvéhez hasonítani, hogy a feladatot betölthesse; hogy éljen, hasson, igaz és hiteles legyen a befogadó nyelven. S ez esetben a mű keletkezési nyelvétől, keletkezése helyétől és időpontjától függetlenül maga is a magyar irodalom részévé válik.

A fordítás ekképp birtokbavétel is: a művek – s a művekkel együtt formai elemek, kifejezőeszközök s tartalmi elemek: élményvilág, életszemlélet, gondolkodásmód – birtokbavétele. A befogadó nyelv irodalmának kitágítása.

ekultura.hu: És mi szükséges a jó fordításhoz?

Göncz Árpád: Akár irodalomról, akár szobrászatról, zeneszerzésről, táncról beszéljünk, a művészi mondanivaló közléséhez a megfelelő kifejezőeszközök fölényes ismerete és alkalmazásuk képessége kell. Ha a mondanivaló igényli: mesterfokú képessége. Amihez tehetség, tanulás, gyakorlás egyaránt szükséges.

A fordításnak úgy kell az idegen tartalmat az új befogadó közeg számára közvetítenie, hogy az ott is az eredeti mű hatását keltse. Ehhez pedig – bizonyos szinten felül – új, a fordító anyanyelvén még nem vagy csak csírájukban létező nyelvi kifejezőeszközök kellenek. A fordítás tehát a fordítótól, ha nem is mindig, de igen gyakran több találékonyságot, a forma és tartalom összhangja érdekében nagyobb nyelvi hajlékonyságot követel, mint az eredeti követelt írójától. Valójában a jól fordított szöveg nem felületén hasonlít az eredetihez, hanem a magvában azonos vele.

ekultura.hu: Mennyire szükséges és lehetséges a szöveghűség?

Göncz Árpád: A fordító – hisz ez a dolga – mondatról mondatra igyekszik megfejteni s a maga nyelvén visszaadni mindazt, ami a mű szövegének mélyén, a mondat szavaiban, a szavai egymás közötti viszonyában, kölcsönhatásában rejlik. Értelmez, és arra törekszik, hogy a maga nyelvén alkossa meg minden egyes mondat – hangzását, értelmét tekintve – egyenértékű változatát. S nem a hasonmását! Nem is a magyarázatát. Célja, hogy a lefordított szöveg olvasata legyen ugyanaz, mint az eredetié.

Ebből következően a realista prózától a vers-prózáig haladva a fordítás hűségének kívánalma a szószerintiség felől mindinkább a formahűség felé tolódik el. Persze ez is, az is értelmi hűség, hiszen a versmondathoz közelítő prózai mondat mindössze abban különbözik a realista próza mondatától, hogy mondandójának hatásos közvetítésére fokozott mértékben folyamodik formai kifejezőeszközökhöz – szóhalmozáshoz, gondolatrímekhez, kihagyásos szerkezetekhez, sajátos zenei lejtéshez, ahol a szó közvetlen értelemközvetítő szerepét részben a szerkezet, a hangzás közvetett – kimondhatatlanul kimondatlant talán erősebben sugalló – szerepe váltja fel.

Közben a fordító képtelen kibújni a bőréből; anyanyelve bőréből. Minden nyelv fejlődése, alakulása a szókincs gyarapodása, fogalmibbá válása, a nyelvi formák szegényedése, a színek fakulása a sajátos színek eltűnése irányába halad. Az angol – ebben – jóval „előbbre” jár, mint a magyar. Ebből következik, hogy aki angolból fordít magyarra, óhatatlanul képet lát olyan szavakban is, amelyekben az angol – az író – már csak fogalmat. És esetleg képzavart ott, ahol az angol – az író – kristálytiszta egyértelműséget, egybecsengést. És ahol képet érez, képet lát, ott önkéntelenül is képet fordít. Így válik a mi szövegünk színesebbé, mint – angol szemnek, angol fülnek – az eredeti. De pontosan csak annyira színessé, annyival színesebbé, amennyire nyelvünk jelenlegi állapota, viszonylagos életkora diktálja. Ezt a többletet hívom én a félig értett – túlértett – szövegek bájának, hímporának.

ekultura.hu: Melyik fordítására a legbüszkébb?

Göncz Árpád: Faulkner és Golding fordításaimra. Különösen Faulkner igen nehéz kihívást jelentett. És büszke vagyok arra is, hogy egyszer kaptam egy olyan levelet, amelyen a nevem így szerepelt: „His Excellency Fordította Göncz Árpád, President of the Republic of Hungary”. Nyilván egy könyvben látták így, és azt hitték, valami előnév.

A teljes interjú itt olvasható.

Isten éltesse sokáig!

.

Thomas Bernhard (February 9, 1931 – February 12, 1989)

2012-02-09T20:55:00.002+01:00

Thomas Bernhard, Obernathal 1982 © Sepp Dreissinger

"A nagyapák minden ember tanítói, tulajdonképpeni filozófusai, mindig ők rántják szét a függönyt, amit a többiek folyton összehúznak. Ha velük vagyunk együtt, látjuk, mi van valójában, nem a nézőteret látjuk csupán, de a színpadot is, és látunk mindent a színpad mögött. A nagyapák teremtik meg évezredek óta az ördögöt ott, ahol nélkülük csak a jóisten létezne. Általuk tapasztaljuk meg teljes egészében a színjátékot, nem csak nyomorúságos, hazug maradékaiban, komédiaként. A nagyapák dugják be az unoka fejét oda, ahol legalább valami érdekes, ha nem éppen valami elementáris látható, és folyamatosan a lényegre irányuló figyelmükkel, ők váltanak meg bennünket abból az ínségből, amelyben nagyapák nélkül kétségtelenül hamar meg kellene fulladnunk."

- Egy gyerek (részlet), fordította Sarankó Márta, In: Thomas Bernhard, Önéletrajzi írások (Autobiographische Schriften), Ab Ovo Kiadó, 2007

* * *

"Die Großväter sind die Lehrer, die eigentlichen Philosophen jedes Menschen, sie reißen immer den Vorhang auf, den die andern fortwährend zuziehen. Wir sehen, sind wir mit ihnen zusammen, was wirklich ist, nicht nur den Zuschauerraum, wir sehen die Bühne, und wir sehen alles hinter der Bühne. Die Großväter erschaffen seit Jahrtausenden den Teufel, wo ohne sie nur der liebe Gott wäre. Durch sie erfahren wir das ganze vollkommene Schauspiel, nicht nur den armseligen verlogenen Rest als Farce. Die Großväter stecken den Enkelkopf da hin, wo es mindestens etwas Interessantes, wenn auch nicht immer Elementares zu sehen gibt, und erlösen uns durch diese ihre fortwährende Aufmerksamkeit auf das Wesentliche aus der trostlosen Dürftigkeit, in welcher wir ohne Großväter zweifellos bald ersticken müssten."

- Thomas Bernhard, Ein Kind (Autobiographische Schriften, 1982)

J.M. Coetzee (born 9 February 1940)

2012-02-09T19:57:00.001+01:00

"The more things change the more they remain the same. History repeating itself, though in a more modest vein. Perhaps history has learned a lesson."

- J.M. Coetzee, from "Disgrace' (1999)

***

"Minél inkább változnak a dolgok, annál inkább marad minden a régiben. A történelem önmagát ismétli, csak egyszerűbb formában. A történelem talán levonta a tanulságot."

- J.M. Coetzee, Szégyen, fordította George Gábor, Art Nouveau, Pécs, 2007

Elizabeth Bishop (February 8, 1911 – October 6, 1979)

2012-02-08T18:14:00.002+01:00

Elizabeth Bishop (circa 1954)

Photo © Vassar College Archives and Special Collections.

THE MAP

Land lies in water; it is shadowed green.
Shadows, or are they shallows, at its edges
showing the line of long sea-weeded ledges
where weeds hang to the simple blue from green.
Or does the land lean down to lift the sea from under,
drawing it unperturbed around itself?
Along the fine tan sandy shelf
is the land tugging at the sea from under?

The shadow of Newfoundland lies flat and still.
Labrador's yellow, where the moony Eskimo
has oiled it. We can stroke these lovely bays,
under a glass as if they were expected to blossom,
or as if to provide a clean cage for invisible fish.
The names of seashore towns run out to sea,
the names of cities cross the neighboring mountains
-the printer here experiencing the same excitement
as when emotion too far exceeds its cause.
These peninsulas take the water between thumb and finger
like women feeling for the smoothness of yard-goods.

Mapped waters are more quiet than the land is,
lending the land their waves' own conformation:
and Norway's hare runs south in agitation,
profiles investigate the sea, where land is.
Are they assigned, or can the countries pick their colors?
-What suits the character or the native waters best.
Topography displays no favorites; North's as near as West.
More delicate than the historians' are the map-makers' colors.

* * *

A TÉRKÉP

A föld a vízben: zöld-árnyalta zöld.
Ez itt a szélén zátony, vagy csupán árny,
mutatja, hol fut hínárlepte párkány,
s csügg gyom a vízbe, szimpla kékbe zöld.
Vagy tán lenyúl a föld, a tengert emelni lentről,
s szégyentelen körben magára vonja,
a part finom homokja
mentén a tengert húzza-vonja lentről?

Újfundland árny: lapos és mozdulatlan.
Sárgállik Labrador, hol álmatag eszkimók
bezsírozták. Mind e sok szép öbölre
üveg borul, mint délszaki világra,
vagy mint akvárium nem látható halaknak.
A parti városok neve kifut a vízre,
másoké közeli hegyláncokat szel át
- a nyomdász itt olyan izgalmat élhetett át,
mint amikor csekély ok heves érzést kavar.

Két félsziget csippenti ujja közé a tengert,
mint nők, ha morzsolgatnak méterárut.

A térkép-víz nyugodtabb, mint a föld:
hullám-természetét a földnek adta.
Norvégia nyula délnek vágtat riadtan,
arcélekkel figyel a tenger felé a föld.
Kapják vagy választják az országuk színüket?
Ahogy a jellegükből, tengerükből fakad?
A földrajz nem kivételez: Észak sincs messzebb, mint Nyugat.
Történésznél a térképész használ árnyaltabb színeket.

Rakovszky Zsuzsa fordítása

______
Elizabeth Bishop: A képzeletbeli jéghegy, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990

.

René Char - Feuillets d'Hypnos (1943-44)

2012-02-07T18:33:00.002+01:00

Man Ray: René Char c. 1934

1 - Autant que se peut, enseigne à devenir efficace, pour le but à atteindre mais pas au delà. Au delà est fumée. Où il y a fumée il y a changement.

10 - Toute l’autorité, la tactique et l’ingéniosité ne remplacent pas une parcelle de conviction au service de la vérité. Ce lieu commun, je crois l’avoir amélioré.

56 - Le poème est ascension furieuse; la poésie, le jeu des berges arides.

59 - Si l'homme ne fermait pas souverainement les yeux, il finirait par ne plus voir ce qui vaut d'être regardé.

63 - On ne se bat bien que pour les causes qu’on modèle soi-même et avec lesquelles on se brûle en s’identifiant.

69 - Je vois l'homme perdu de perversions politiques, confondant action et expiation, nommant conquête son anéantissement.

83 - Le poète, conservateur des infinis visages du vivants.

104 - Les yeux seuls sont encore capables de pousser un cri.

115 - Au jardin des Oliviers, qui était en surnombre?"

127 - Viendra le temps où les nations sur la marelle de l’univers seront aussi étroitement dépendantes les unes des autres que les organes d’un même corps, solidaires en son économie. Le cerveau, plein à craquer de machines, pourra-t-il encore garantir l’existence du mince ruisselet de rêve et d’évasion? L’homme, d’un pas de somnambule, marche vers les mines meurtrières, conduit par le chant des inventeurs…

129 - Nous sommes pareils à ces crapauds qui dans l'austère nuit des marais s'appellent et ne se voient pas, ployant à leur cri d'amour toute la fatalité de l'univers.

152 - Le silence du matin. L'appréhension des couleurs. La chance de l'épervier.

172 - Je plains celui qui fait payer à autrui ses propres dettes en les aggravant du prestige de la fausse vacuité.

177 - les enfants réalisent ce miracle adorable de demeurer des enfants et de voir par nos yeux.

205 - Le doute se trouve à l’origine de toute grandeur. L’injustice historique s’évertue à ne pas le mentionner. Ce doute-là est génie. Ne pas le rapprocher de l’incertain qui, lui, est provoqué par l’émiettement des pouvoirs de la sensation.

226 - Un jugement qui engage ne fortifie pas toujours.

227 - L'homme est capable de faire ce qu'il est incapable d'imaginer. Sa tête sillonne la galaxie de l'absurde.

231 - Peu de jours avant son supplice, Roger Chaudon me disait: “Sur cette terre, on est un peu dessus, beaucoup dessous. L’ordre des époques ne peut être inversé. C’est au fond ce qui me tranquillise, malgré la joie de vivre qui me secoue comme un tonnerre…

237 - Dans nos ténèbres, il n'y a pas une place pour la Beauté. Toute la place est pour la Beauté.

- René Char - Extraits des Feuillets d’Hypnos (1943-44) in "Fureur et mystère" Paris, Ed. Gallimard, 1967

* * *

1 - Amennyire lehetséges, taníts hatékonnyá válni az elérendő célig, de ne azon túl. Az azon túl füst. S ahol füst van, ott változás van.

10 - Nincs az a tekintély, taktika és találékonyság, amely helyettesítené akár egy darabkáját is az igazság szolgálatában álló meggyőződésnek. Ezt a közhelyet, azt hiszem, megjavítottam.

56 - A vers féktelen emelkedés, a költői szépség a sivár partok játéka.

59 - Ha az ember nem hunyná le olykor tökéletesen a szemét, végül már azt sem látná meg, ami méltó a megnézésre.

63 - Csak azokért az ügyekért harcolunk igazán, amelyeket saját magunk alakítunk, és azonosulva velük, együtt égünk.

69 - Látom az embert, akit tönkretett a politikai romlottság, s összetéveszt cselekvést és bűnhődést, s hódításnak nevezi megsemmisülését.

83 - A költő az élő számtalan arcának őre.

104 - Már csak a szem képes kiáltani.

115 - Az Olajfák hegyén ki volt fölösleges?

127 - Eljön majd az idő, amikor a világ játékhálóján a nemzetek ugyanolyan szorosan függnek majd egymástól, ahogy ugyanannak a testnek különböző, de háztartásában egymással szolidáris szervei.
Vajon a gépekkel pattanásig teli agy biztosítani tudja-e majd akkor is az álom és menekülés keskeny patakjának létezését? Az ember holdkóros léptekkel a gyilkos aknák felé halad, a feltalálók dalától vezérelve...

129 - Azokhoz a varangyos békákhoz vagyunk hasonlók, melyek a mocsarak éjében szólítgatják és nem látják egymást, miközben szerelmes vartyogásukat a világegyetem minden végzete fölé rendelik.

152 - A hajnal csöndje. A színek rettegése. A karvaly lehetősége.

172 - Sajnálom azt, aki mással fizetteti meg saját adósságát, s így azt a hazug üresség erkölcsi fölényével súlyosbítja.

177 - A gyerekek megvalósítják az imádatra méltó csodát: gyerekek maradnak, és a mi szemünkkel látnak.

205 - A kétely megtalálható minden nagyság eredeténél. A történelmi igazságtalanság elszántan arra törekszik, hogy elkerülje az említését. Ez a kétely a zsenialitás jegye. Nem szabad összekeverni a bizonytalannal, amit az érzékelés erőinek szétszóródása idéz elő.

226 - Az elkötelező döntés nem mindig erősít.

227 - Az ember képes megcsinálni azt, amit elképzelni képtelen. Feje az abszurditás tejútját szeli.

231 - Pár nappal a kivégzése előtt Roger Chaudon mondta nekem: "Ezen a földön egy kicsit fönt vagyunk, és sokat lent. Nem lehet megfordítani a korszakok rendjét. Valójában ez nyugtat meg, annak ellenére, hogy az életöröm úgy ráz engem, mint a mennydörgés..."

237 - Sötétségünkben nincs helye a Szépségnek. Minden hely az övé.

- René Char: Hüpnosz jegyzetei (részletek), fordította Parancs János

René Char, 14 juin 1907 - 19 février 1988

_____
René Char: A könyvtár lángban áll, Európa Könyvkiadó, Bp., 1989

Charles Dickens (7 February 1812 – 9 June 1870)

2012-02-07T11:39:00.003+01:00

"That was a memorable day to me, for it made great changes in me. But, it is the same with any life. Imagine one selected day struck out of it, and think how different its course would have been. Pause you who read this, and think for a moment of the long chain of iron or gold, of thorns or flowers, that would never have bound you, but for the formation of the first link on one memorable day."

- Charles Dickens, from 'Great Expectations' (1867 Edition), Chapter IX (via Project Gutenberg)

***

"Emlékezetes napja maradt életemnek ez a nap, mert nagy változásokat okozott bennem. De ez a nap senki életéből nem hiányzik. Képzeljétek csak el, hogy egy bizonyos nap kiesett volna az életetekből, milyen másként fordult volna minden. Állj meg itt, aki ezeket a sorokat olvasod, és egy percig gondolj napjaid hosszú láncára. Akár vasból van, akár aranyból, akár tüskéből, akár virágból, meg nem köt tégedet, ha egyszer, egy emlékezetes napon legelső szeme el nem készül."

- Charles Dickens: Szép remények (részlet), fordította Bartos Tibor, Magvető, Bp., 2004

Charles Dickens by (George) Herbert Watkins, c. 1858

"Thus, a strain of gentle music, or the rippling of water in a silent place, or the odour of a flower, or the mention of a familiar word, will sometimes call up sudden dim remembrances of scenes that never were, in this life; which vanish like a breath; which some brief memory of a happier existence, long gone by, would seem to have awakened; which no voluntary exertion of the mind can ever recall."

- Charles Dickens, excerpt from 'Oliver Twist' (1838), Chapter XXX. (via Project Gutenberg)

***

"Olykor egy-két lágy hangfoszlány vagy a fodrosodó víz csillogása, egy virág illata vagy valami véletlenül elejtett kedves szó hirtelen távoli képek emlékét ébreszti fel bennünk, amelyeket a valóságban sosem láttunk. Aztán eltűnnek, mint a lehelet, de egy pillanatig boldogabb időkre emlékezünk, olyan jelenetekre, amelyeket puszta akarattal sosem tudtunk volna felidézni lelkünkben."

- Charles Dickens: Twist Olivér, Harmincadik fejezet (részlet), fordította Bálint György (MEK)

Bereményi Géza - Cseh Tamás: Tangó

2012-02-05T22:10:00.000+01:00

via

Jacques Prévert (4 February 1900 – 11 April 1977)

2012-02-04T15:30:00.004+01:00

Jacques Prévert et objets de son atelier, ca. 1950

Photo: Robert Doisneau

Le Jardin

Des milliers et des milliers d'années
Ne sauraient suffire
Pour dire
La petite seconde d'éternité
Où tu m'as embrassé
Où je t'ai embrassèe
Un matin dans la lumière de l'hiver
Au parc Montsouris à Paris
A Paris
Sur la terre
La terre qui est un astre.

***

Park

Százezerszer százezer év

Sem lenne elég

Leírni

Az öröklét pici percét

Amikor átöleltelek

Amikor átöleltél

Egy fénylő téli reggelen

A Montsouris Parkban Párizsban

Párizsban

A keringő földön

A keringő földön a végtelenben.

Tamkó Sirató Károly fordítása

Photo: André Villers (1957)

PARIS AT NIGHT

Trois allumettes une à une allumées dans la nuit
La premiére pour voir ton visage tout entier
La seconde pour voir tes yeux
La dernière pour voir ta bouche
Et l'obscuritè tout entière pour me rappeler tout cela
En te serrant dans mes bras.

***

PARIS AT NIGHT

Három gyufaszálat lobbantottam fel az éjben:

Az elsőt hogy lássam az arcod
Egy másikat hogy lássam szemedet
S egy harmadikat hogy lássam a szádat
Aztán beborított minket az éj s most mind-mind vissza idézem
Míg két karom átfog

Végh György fordítása

_______

Jacques Prévert, Paroles, Ed. Gallimard, 1949

Jacques Prévert: Maszkabál, Európa, 1984

Gertrude Stein (February 3, 1874 – July 27, 1946)

2012-02-03T16:01:00.002+01:00

Man Ray, Gertrude Stein and Picasso's Portrait (1922)

"I was and still am satisfied with my portrait, for me it is I, and it is the only reproduction of me which is always I, for me." (Gertrude Stein)

***

"The minute you or anybody else knows what you are you are not it, you are what you or anybody else knows you are and as everything in living is made up of finding out what you are it is extraordinarily difficult really not to know what you are and yet to be that thing.”

- Gertrude Stein, excerpt from 'Everybody's Autobiography'.

Seeing Gertrude Stein: Five Stories (NPG)

UbuWeb: Gertrude Stein

Gertrude Stein reads her "If I told him - a completed portrait of Picasso" (vimeo)

Tender Buttons (Bartleby)

27 Rue de Fleurus, Paris, 1920

via Beinecke

"So Paris was the place that suited those of us that were to create the twentieth century art and literature naturally enough." (G. S., 'Paris France, Personal Recollections')

Alice B. Toklas and Gertrude Stein with Pepe and Basket I

Billignin, France, 1932

Gertrude Stein and Alice B. Toklas Papers

via Beinecke Rare Book and Manuscript Library

"As long as the outside does not put a value on you it remains outside but when it does put a value on you then it gets inside or rather if the outside puts a value on you then all your inside gets to be outside." - from 'Everybody's Autobiography'

"Rose is a rose is a rose is a rose."

- Sacred Emily (1913)

Georg Trakl: Childhood

2012-02-03T11:02:00.003+01:00

(Georg Trakl, 3. Februar 1887; † 3. November 1914)

KINDHEIT

Voll Früchten der Hollunder; ruhig wohnte die Kindheit
In blauer Höhle. Über vergangenen Pfad,
Wo nun bräunlich das wilde Gras saust,
Sinnt das stille Geäst; das Rauschen des Laubs

Ein gleiches, wenn das blaue Wasser im Felsen tönt.
Sanft ist der Amsel Klage. Ein Hirt
Folgt sprachlos der Sonne, die vom herbstlichen Hügel rollt.

Ein blauer Augenblick ist nur mehr Seele.
Am Waldsaum zeigt sich ein scheues Wild und friedlich
Ruhn im Grund die alten Glocken und finsteren Weiler.

Frömmer kennst du den Sinn der dunklen Jahre,
Kühle und Herbst in einsamen Zimmern;
Und in heiliger Bläue läuten leuchtende Schritte fort.

Leise klirrt ein offenes Fenster; zu Tränen
Rührt der Anblick des verfallenen Friedhofs am Hügel,
Erinnerung an erzählte Legenden; doch manchmal erhellt sich die Seele,
Wenn sie frohe Menschen denkt, dunkelgoldene Frühlingstage.

-Aus der Sammlung Sebastian im Traum

***

Childhood

The elderbush laden with fruit; calmly childhood dwelled
In a blue cave. Over the bygone path,
Where the wild grass now brownly swishes,
Silent branches ponder; the rustle of leaves

Like when blue water resounds in stone.
Gentle is the blackbirds' lament. Speechlessly,
A shepherd follows the sun that rolls down the autumn hill.

A blue moment is only more soul.
A shy deer appears along the forest edge and peacefully
The old bells and gloomy hamlets rest in the valley.

More devoutly you know the meaning of the dark years,
Coolness and autumn in lonely rooms;
And shining footsteps ring forth in holy blueness.

Softly an open window rattles; tears flow
At the sight of the cemetery in ruins by the hill,
Memories of retold legends; but sometimes the soul brightens
When it thinks happy people, dark-gold spring days.

-from 'Sebastian In Dream', Translation by Jim Doss & Werner Schmitt

(via Loch Raven Review)

***

Gyerekkor

Fürtösre ért a bodza; kék barlangja homályán
aludt a gyerekkor. A tűnt ösvényen,
ahol rőten suttog a vad fű,
most tünődik az ág. A lombsusogás

úgy harsog, mint a kék patak árja a sziklán.
Szelíd a rigó szava. Hallgatagon
megy a pásztor az őszi dombról guruló nap után.

Egy kék pillanat már csak a lélek.
Félénk vad bukkan elő a fák közül és
távol alusznak a régi harangok és a sötét tanyák.

Most hívőbben ismered a homályos évek titkát,
a magános őszt, szobák hüvössét;
és az angyali kéken lábnyomok fénylenek át.

Csendesen zörren egy tárt ablak; könnyekig
meghat az omladozó temető, ha látod a dombon,
legendák érintik szived; de néha felderül a lélek,
hogyha régi emberekre és sötétarany tavaszokra gondol.

Radnóti Miklós fordítása

A "Sebestyén álomban" c. kötetből
__________
Georg Trakl válogatott versei, Kozmosz Könyvek, 1972

Robert Graves: Warning to Children

2012-02-03T09:52:00.000+01:00

(24 July 1895 – 7 December 1985)

Warning to Children

Children, if you dare to think
Of the greatness, rareness, muchness
Fewness of this precious only
Endless world in which you say
You live, you think of things like this:
Blocks of slate enclosing dappled
Red and green, enclosing tawny
Yellow nets, enclosing white
And black acres of dominoes,
Where a neat brown paper parcel
Tempts you to untie the string.
In the parcel a small island,
On the island a large tree,
On the tree a husky fruit.
Strip the husk and pare the rind off:
In the kernel you will see
Blocks of slate enclosed by dappled
Red and green, enclosed by tawny
Yellow nets, enclosed by white
And black acres of dominoes,
Where the same brown paper parcel -
Children, leave the string alone!
For who dares undo the parcel
Finds himself at once inside it,
On the island, in the fruit,
Blocks of slate about his head,
Finds himself enclosed by dappled
Green and red, enclosed by yellow
Tawny nets, enclosed by black
And white acres of dominoes,
With the same brown paper parcel
Still untied upon his knee.
And, if he then should dare to think
Of the fewness, muchness, rareness,
Greatness of this endless only
Precious world in which he says
he lives - he then unties the string.

Robert Graves by Peter Stark

1970s

National Portrait Gallery, London

FIGYELMEZTETÉS GYERMEKEKNEK

Fiúk, ha tűnődni mertek
E végtelen becses, egyetlen
Világ nagy és ritka voltán,
Amelyben, azt mondjátok, éltek,
Így tűnődtök a dolgokon:
Palakocka és benne pettyes
Rőt és zöld, benne rozsdaszín
Sárga háló, benne fehér és
Fekete dominósereg, hol
Egy szép barna papírcsomag
Kisért, megoldani zsinórját.
A csomagban egy kis sziget,
A szigeten egy óriás fa,
A fán gyümölcs, kemény burokban.
Le a burkot és le a héját,
S mi van benne, a közepén? -
Palakocka és rajta pettyes
Rőt és zöld s rajta rozsdaszín
Sárga háló, mindez fehér és
Ében dominóseregben,
- Ugyanolyan papírcsomagban -
De ne oldjátok meg a zsinórját!
Mert ki a csomagot kioldja,
Tüstént benne leli magát
A szigetben, a gyümölcsben,
A feje fölött palakockák,
Benne lesz, bezárja a pettyes
Rőt és zöld, azt a rozsdaszín
Sárga háló, azt a fehér
S fekete dominósereg: de
Ugyanaz a papírcsomag
Lesz ott majd akkor is a térdén.
S ha tűnődni merne ott is
E becses, végtelen, egyetlen
Világ nagy és ritka voltán,
Melyben - imígyen mondja - él -
Akkor csak oldja meg zsinórját.

Végh György fordítása

_____

Robert Graves: A szerelem tünetei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974

Wislawa Szymborska (2 July 1923 - 1 February 2012)

2012-02-02T16:28:00.004+01:00

STILL LIFE WITH A BALLOON

Returning memories?
No, at the time of death
I’d like to see lost objects
return instead

Avalanches of gloves,
coats, suitcases, umbrellas -
come, and I’ll say at last:
What good’s all this?

Safety pins, two odd combs,
a paper rose, a knife,
some string-come, and I’ll say
at last: I haven’t missed you.

Please turn up, key, come out,
wherever you’ve been hiding,
in time for me to say:
You’ve gotten rusty, my friend!

Downpours of affidavits,
permits and questionnaires,
rain down and I will say:
I see the sun behind you.

My watch, dropped in a river,
bob up and let me seize you -
then, face to face, I’ll say:
Your so-called time is up.

And lastly, toy balloon
once kidnapped by the wind -
come home, and I will say:
There are no children here.

Fly out the open window
and into the wide world;
let someone else shout “Look!”
and I will cry.

- from Poems New and Collected, translated by Stanislaw Baranczak and Clare Cavanagh, Harcourt, 2001
Photo: Szymborska photographed in Krakow, 1991 by Elżbieta Lempp

.

Wislawa Szymborska: I'm Working on the World

2012-02-02T16:26:00.001+01:00

I’m working on the world,
revised, improved edition,
featuring fun for fools,
blues for brooders,
combs for bald pates,
tricks for old dogs.

Here’s one chapter: The Speech
of Animals and Plants.
Each species comes, of course,
with its own dictionary.
Even a simple "Hi there,"
when traded with a fish,
make both the fish and you
feel quite extraordinary.

The long-suspected meanings
of rustlings, chirps, and growls!
Soliloquies of forests!
The epic hoots of owls!
Those crafty hedgehogs drafting
aphorisms after dark,
while we blindly believe
they're sleeping in the park!

Time (Chapter Two) retains
its sacred right to meddle
in each earthly affair.
Still, time’s unbounded power
that makes a mountain crumble,
moves seas, rotates a star,
won’t be enough to tear
lovers apart: they are
too naked, too embraced,
too much like timid sparrows.

Old age is, in my book,
the price that felons pay,
so don’t whine that it’s steep:
you’ll stay young if you’re good.
Suffering (Chapter Three)
doesn’t insult the body.
Death? It comes in your sleep,
exactly as it should.

When it comes, you’ll be dreaming
that you don’t need to breathe;
that breathless silence is
the music of the dark
and it’s part of the rhythm
to vanish like a spark.

Only a death like that. A rose
could prick you harder, I suppose;
you’d feel more terror at the sound
of petals falling to the ground.

Only a world like that. To die
just that much. And to live just so.
And all the rest is Bach’s fugue, played
for the time being
on a saw.

- from Poems New and Collected, translated by Stanisław Barańczak, Clare Cavanagh, Harcourt, 2001

Photo: © M. Kołodzińska

RÖGESZMÉM A VILÁG

Rögeszmém a világ új kiadása,
javított, átdolgozott mása.
Hülyéknek móka volna,
a búskomornak siralom,
kopasznak fésű,
ebnek guba.

Első kötet:
Füvek és Állatok Beszéde,
hol minden faj nevénél
külön szótárt találsz.
Csak ráköszönsz a halra:
szépjónapot - és ettől
a hal, te és mindenki
könnyebben él tovább.

Improvizál az erdő,
sejtjük mi rég,
s a nyelv napfényre hozza!
Bagolyregék!
A sün aforizmái,
mert amikor
azt hiszed, hogy csak alszik,
ezen kotol!

Az idő (második kötet)
jókor-rosszkor egyforma joggal
beleszólhat akármibe.
És mégis - ő, ki hegyeket
tördel, óceánt mereget
s ott van a forgó csillagon,
a szeretőkkel tehetetlen,
hisz az ő testük túl fedetlen.
túl önfeledt, s - borzas veréb -
reszket a lélek vállukon.

A vénség csak tanulság
gazok élete végén.
Ah, fiatal, ki él!
Fájdalmat (harmadik kötet)
a test többé nem érez.
A vég
álmodban ér.

És álmodod,
hogy nem kell többé lélegezni,
fülelsz a testi csöndbe,
nem is rossz muzsika,
apró vagy, mint a szikra,
és kihunysz ütemre.

A vég csak ennyi. Jobban sajgott
egy csokor rózsától a markod,
és szíved fájóbb kín gyötörte,
ha egy szirom pergett a földre.

Ez a világ. A lét maga
csak ennyi. S meghalni ilyen.
A többi - mint egy Bach-fúga,
egyelőre
fűrészeken.

Csordás Gábor fordítása

Rainer Maria Rilke (Dec. 4, 1875 - Dec. 29, 1926)

2011-12-30T18:16:00.002+01:00

Remembrance

And you wait, keep waiting for that one thing

which would infinitely enrich your life:

the powerful, uniquely uncommon,

the awakening of dormant stones,

depths that would reveal you to yourself.

In the dusk you notice the book shelves

with their volumes in gold and in brown;

and you think of far lands you journeyed,

of pictures and of shimmering gowns

worn by women you conquered and lost.

And it comes to you all of a sudden:

That was it! And you arise, for you are

aware of a year in your distant past

with its fears and events and prayers.

Translated by Albert Ernest Flemming

***

EMLÉKEZÉS

És várod az Egyet, hogy végképp

megsokszorozódva élj;

a Hatalmast, hol nincs mérték,

a köveknek ébredését

s hogy feléd forduljon a Mély.

Derengnek a polcon a könyvek,

sok aranyló, barna sor –

a rég-bebarangolt földek,

a ruhák meg a képek jönnek,

s a nők, akik újra sehol.

Fölkelsz, egyszerre megértve:

ez volt az. S vár valami:

egy múlt év rettegése,

formája s fohászai.

Eörsi István fordítása

Rainer Maria Rilke

by Clara Rilke-Westhoff

Rilkes Grabspruch:

Rose, oh reiner Widerspruch, Lust,
Niemandes Schlaf zu sein
unter soviel
Lidern.

***

Rilke's Epitaph:

Rose, O pure contradiction, delight
in being no one’s sleep under so many
eyelids.

Translation by Edward Snow

Rose, oh pure contradiction, joy
of being No-one’s sleep, under so many

lids.

Translation by Stephen Mitchell

***

Épitaphe de Rilke:

Rose, ô pure contradiction, joie

De n'être le sommeil de personne sous tant

de paupières.

(Maurice Blanchot)

Rilke sírfelirata:

Terebess Gábor fordítás:

Rózsa, ó színtiszta ellentmondás
senki vágyálma se légy oly sok szemhéj alatt.

Hajnal Gábor fordítása:

Rózsa, ó tiszta ellentmondás,

öröm senki álma se lenni annyi szemhéj alatt.

Nemes Nagy Ágnes fordítása:

Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség,

annyi temérdek pilla alatt senki sem alszik.

Hárs Ernő fordítása:

Rózsa, merő ellentmondás, gyönyör,

oly sok szemhéj alatt aludni senki álmát.

Juan Ramón Jiménez

2011-12-28T15:22:00.000+01:00

(23 December 1881 – 29 May 1958)

'¡No corras, ve despacio,
que adonde tienes que ir es a ti solo!

¡Ve despacio, no corras,
que el niño de tu yo, recién nacido eterno,
no te puede seguir.'

NE SIESS

Ne siess, csak menj nyugodtan,

mert hisz' önmagad felé haladsz!

Menj nyugodtan, ne siess,

éned gyermeke, az újszülött,

idétlen,

nem tud majd követni!

Franyó Zoltán fordítása

__________

Franyó Zoltán, Válogatott műfordítások

Magvető, 1974

Mark Strand: The Coming of Light

2011-12-27T18:00:00.000+01:00

Even this late it happens:
the coming of love, the coming of light.
You wake and the candles are lit as if by themselves,
stars gather, dreams pour into your pillows,
sending up warm bouquets of air.
Even this late the bones of the body shine
and tomorrow's dust flares into breath.

A Bronze Menorah ring

from the Second Temple Period

(source)

Happy Holidays, everyone!

2011-12-23T23:45:00.000+01:00

I wish you all a Merry Christmas and a Happy New Year!

Kellemes Karácsonyt és Boldog Új Évet kívánok mindannyiatoknak!

* * * *

.

István Örkény (1912-1979)

2011-12-23T23:13:00.000+01:00

A bright and distant future

Approximately a hundred or a hundred-and-fifty years from now, on a bright summer’s day, every church bell in the nation will ring out at the same time. Most people won’t give it a second thought, whereas the chiming of the church bells will herald in a new age.
The former royal castle at Visegrád will have been rebuilt by then,*its former splendor enhanced, its halls even larger, its hanging gardens greener. At the inauguration ceremony – this is why the church bells will be chiming – some old timers will burst into tears, little wonder, considering that that will be the moment, that great and glorious moment, when the thousand year old, relentless chain of our misfortunes will have come to an end.
Visegrád will once again be the royal seat not only of this tiny country, but of the Danubian Hungarian Republic, whose shores will be washed by four or five seas** he republic will be called Danubian in order to differentiate it from the Hungarian Republic of the Lower Rhine. The latter will not be inhabited by Hungarians though, not even then, just the people of the Lower Rhine in their threadbare clothes, who will have called themselves Magyar, hoping it would improve their luck.
If only I could describe what it will be like to be a Magyar in that bright and distant future! Let me just say that in a mere hundred-and-fifty years, the word ‘magyar’ will have become a verb which will have entered every language in the world – what’s more, with pleasant connotations, I might add. For instance, in French, “to magyar” will mean: I am giving myself a blow job. In Spanish: to find money on the street and reach down for it. In Catalan: I can bend down with the greatest of ease now that the pinched nerve in my back has been miraculously cured. And should someone in London say, “I am going to magyar,” it will mean: You see that gorgeous creature over there? Well, I’m going to go up to her straight away, put my arm through hers, take her home, and….” (Here a four letter word follows.)
Another example. In seven civilized languages (Norwegian, Greek, Bulgarian, Basque, etc.) “I magyar, you magyar, he/she/it magyars” (because the verb will be subject to proper conjugation) will mean: I am (you are, he/she/it is) eating crispy roast duck with fresh home-made cucumber salad while Yehudi Menuhin plays a csárdás in my ear.
Furthermore, in Lithuanian, “Mom, can I go to magyar?” “Sure, magyar, if you want to,” will mean that a little boy wants to go to the movies and after thinking it over, his mother gives her consent, even though the movie is not recommended for viewers under eighteen.
But never mind foreign nations! Even here at home, many things will be called by other names. For instance, ‘vanilla’, which is of foreign derivation, will have been replaced by ‘háború’ the Hungarian word for war, since it will have lost its original meaning by then. Thus, the sign above the ice cream counter at the pastry shop in Visegrád will read:

Strawberry
Punch
Háború
Chocolate.
This is what our lives will be like. All we have to do now is survive the next hundred-and-fifty years as best we can.

1967

* The royal castle of Visegrád, built around 1320, was celebrated for its beauty and grandeur. Its decline began in earnest when it fell to the Turks in 1543, which marked the beginning of Hungary’s „thousand year old, relentless chain of misfortunes.”

** Hungary, “in the heart of Europe”, is a landlocked country.

Translated by Judit Sollosy

Örkény István: NÉZZÜNK BIZAKODVA A JÖVŐBE!

Körülbelül száztíz-száztizenöt év múlva, egy szép nyári napon, soron kívül megkondítják majd az ország összes harangjait. Sokan rá se hederítenek, pedig az a csengés-bongás nagy változások hírnöke lesz!
Addigra Visegrádon újjáépül az egykori királyi palota, sosem látott pompával, óriási termekkel, függőkertekkel. Az avatási ünnepségen - azt jelzi majd a harangkongás - néhány aggastyánnak könnybe lábad a szeme. Valóban, az lesz a perc, az a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéria.
Visegrád akkor már nem ennek a csöpp kis országnak lesz a székhelye, hanem a Dunai Magyar Köztársaságnak, melynek négy vagy öt tenger mossa partjait. "Dunainak" azért fogják hívni a köztársaságot, nehogy összekeverjék egy másikkal, az Alsórajnai Magyar Köztársasággal. Ez utóbbit akkor se magyarok lakják majd, hanem kopott öltözékű, elnyűtt alsórajnaiak, akik csak kabalából vették föl a magyar nevet.
Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor magyarnak lenni! Elég talán annyit mondani, hogy a "magyar" szó - potom száztizenöt év alatt - igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal.
"Magyarni" franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: "Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam." És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: "Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most odamegyek,
megszólítom, belekarolok, hazaviszem és ..." (Itt egy csúnya szó következik.)
Más példa: "Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik" (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyelven (norvégül, görögül, bolgárul, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: "Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a 'Csak egy kislány'-t húzza a fülembe."
Továbbá: "Anyuka, mehetek magyarni? - Magyarhatsz!" - lettül azt jelenti, hogy egy kisfiú elkéredzkedik moziba, s az édesanyja, némi habozás után elengedi, pedig a filmet csak tizennyolc éven felüliek látogathatják.
De hagyjuk a külföldet! Itthon is sok mindent másként hívnak majd. Például a "vanília" helyett, mely idegen szó, a "háború" megy át a köztudatba, minthogy régi jelentését amúgy is elvesztette. A visegrádi cukrászdában tehát a fagylaltospult fölött ez lesz kiírva:

Eper
Puncs
Háború
Csokoládé
Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.

_______

Örkény István: Egyperces novellák, Palatinus, 2000

Wols

2011-12-12T00:02:00.000+01:00

Alfred Otto Wolfgang Schulze (May 27, 1913- September 1, 1951)

Wols: Autoportrait

source: Aponem Deburaux

At Cassis the stones, the fish

the rocks seen through a magnifying glass,

the salt of the sea, and the sky

made me forget that man is important,

they urged me to turn my back

on the chaos of human affairs

they showed me eternity

in the little waves of the harbor

which are always the same without being the same.

Nothing can be explained, all we know is the appearances.

All loves lead to one love, and

beyond all personal loves

there is the nameless love,

the great mystery,

the Absolute,

Tao

God

the cosmos

the Holy Ghost

the One

the Infinite.

The Abstract that permeates all things

is ungraspable.

In every moment

in every thing

eternity is present.

Wols, "Aphorisms" (1944)
Source: Kristine Stiles, Peter Howard Selz: Theories and documents of contemporary art: a sourcebook of artists' writings (1996)

Wols: Les petits poissons Cassis XII-40 Wols: Cassis (1940)

Wols: Les poissons et les vagues, Cassis, 1940

Itt Cassisban...

Itt Cassisban a kövek, a halak,

a sziklák, miket nagyítóval láttam,

a tenger sója és a tengerég

feledtették velem az ember fontosságát.

Felszólítottak, fordulnék el

tevékenykedhetnékünk káoszától,

és a kikötő kis hullámaiban,

melyek egyre visszatérnek, és mindig mások,

az örökkévalóságra mutattak....

Tandori Dezső fordítása

Wols, Untitled

.

Nelly Sachs

2011-12-10T18:33:00.000+01:00

(10 December 1891 – 12 May 1970)

Geschirmt

Geschirmt sind die Liebenden
unter dem zugemauerten Himmel.
Ein geheimes Element schafft ihnen Atem
und sie tragen die Steine in die Segnung
und alles was wächst
hat nur noch eine Heimat bei ihnen.

Geschirmt sind die Liebenden
und nur für sie schlagen noch die Nachtigallen
und sind nicht ausgestorben in der Taubheit
und des Waldes leise Legenden, die Rehe,
leiden in Sanftmut für sie.

Geschirmt sind die Liebenden
sie finden den versteckten Schmerz der Abendsonne
auf einem Weidenzweig blutend -
und üben in den Nächten lächelnd das Sterben,
den leisen Tod
mit allen Quellen, die in Sehnsucht rinnen.

*

A SZERELMESEKET ÓVJÁK

A szerelmeseket óvják
a befalazott ég alatt.
Titkos elem táplálja lélekzetük
és áldásba viszik a köveket
és minden mi él
otthonra csakis náluk találhat.

A szerelmeseket óvják
és csak értük dalolnak még a csalogányok
és nem haltak ki a süketségben
és az erdő halk legendái az őzek
értük szenvednek szelíden.

A szerelmeseket óvják
ők megtalálják az alkonyi nap rejtett kínját
amint elvérzik a fűz ágán -
s az éjszakában mosolyogva próbálják a haldoklást
a halk halált
minden forrásával mely a vágyba ömlik.

Hajnal Gábor fordítása

[ In: Kalandozások, Magvető, Bp., 1971]

Nelly Sachs, 1965.

Hinter der Tür

Hinter der Tür

ziehst du an dem Sehnsuchtsseil

bis Tränen kommen

in dieser Quelle spiegelst du dich.

AJTÓ MÖGÖTT

Ajtó mögött

meghúzod a vágyzsinórt

míg könnyek nem fakadnak

E forrásban te tükröződöl -

Vas István fordítása

Emily Dickinson

2011-12-10T17:33:00.000+01:00

(December 10, 1830 – May 15, 1886)

I reckon, when I count at all,
First – Poets – Then the Sun –
Then Summer – Then the Heaven of God –
And then – the List is done.
But, looking back – the First so seems
To Comprehend the Whole –
The Others look a needless Show,
So I write – Poets – All.

Daguerreotype of the poet Emily Dickinson, taken circa 1848

Végül is azt hiszem, előbb
Költők – aztán a Nap –
A Nyár – Isten az Egekbe fönn –
A lista ennyi csak.
De visszanézve – úgy tünik,
Az első: mind a négy –
A többi mind fölösleges,
Költők – ennyi elég.

Ha jól meggondolom, előbb
Költők aztán a Nyár –
A Nap – Isten az Egekbe fönn –
S a leltár készen áll.
De visszanézve – úgy tünik,
A többi semmiség –
Az elsőben mind benne van:
Költők – ennyi elég.

(1999)

Somlyó György fordítása

Forrás

John Milton

2011-12-09T10:00:00.001+01:00

(9 December 1608 – 8 November 1674)

"Nor love thy life, nor hate; but what thou livest

Live well; how long, or short, permit to Heaven."

(John Milton, Paradise Lost, Book XI)

***

"Ne szeresd léted, ne gyűlöld, de míg

élsz, szépen élj! Hogy meddig? Bízd az Égre! "

Jánosy István fordítása
(John Milton, Elveszett Paradicsom, Magyar Helikon, 1969)

Munkácsy Mihály: Milton (1877-78)

(A vak költő az Elveszett paradicsom szövegét diktálja lányainak, Eve-nek, Judith-nak és Rachel-nek.)

(The blind poet dictating the text of "Paradise Lost" to his daughters Eve, Judith and Rachel.)

(source: Fine Arts in Hungary)

When I Consider How My Light Is Spent

When I consider how my light is spent,
   Ere half my days in this dark world and wide,
   And that one talent which is death to hide
Lodged with me useless, though my soul more bent
To serve therewith my Maker, and present
   My true account, lest He returning chide;
   "Doth God exact day-labor, light denied?"
I fondly ask. But Patience, to prevent
That murmur, soon replies, "God doth not need
   Either man's work or His own gifts. Who best
   Bear His mild yoke, they serve Him best. His state
Is kingly: thousands at His bidding speed,
   And post o'er land and ocean without rest;
   They also serve who only stand and wait.

 A VAK SZONETTJE

Tünődöm olykor, mért szállt rám homály
Éltem felén? E tág föld vak legén
Talentumom tétlen mért rejtem én,
Mely így elásva bennem kész halál?
Ha majd a számonkérő óra száll,
Uram feddése nem lesz-é kemény?
„Mit kezdjek így, ha nincs munkámra fény?” ─
Lázongok halkan. Ám vigaszt talál
Türelmem és szól: „Senki sem viszen
Méltó munkát Elé. Csak tűrd szelíd
Igáját, úgy a jó. Hisz Ő a szent
Király. A szárazföldön és vizen
Sürögteti szolgái ezreit
S az is cselédje, ki csak vár s mereng."

Tóth Árpád fordítása 

(Tóth Árpád összegyűjtött versei és versfordításai,  Osiris, 2000)

John Milton by Unknown artist

oil on canvas, feigned oval, circa 1629
NPG

Delmore Schwartz

2011-12-08T21:47:00.001+01:00

(December 8, 1913 - July 11, 1966)

I Am a Book I Neither Wrote nor Read

I am a book I neither wrote nor read,
A comic, tragic play in which new masquerades
Astonishing as guns crackle like raids
Newly each time, whatever one is prepared
To come upon, suddenly dismayed and afraid,
As in the dreams which make the fear of sleep
The terror of love, the depth one cannot leap.

How the false truths of the years of youth have passed!
Have passed at full speed like trains which never stopped
There where I stood and waited, hardly aware,
How little I knew, or which of them was the one
To mount and ride to hope or where true hope arrives.

I no more wrote than read that book which is
The self I am, half-hidden as it is
From one and all who see within a kiss
The lounging formless blackness of an abyss.

How could I think the brief years were enough
To prove the reality of endless love?

Könyv vagyok, mit nem olvastam, nem írtam...

Könyv vagyok, mit nem olvastam, nem írtam,
Komikus, tragikus darab, új maskarák,
Fegyverdörej poénok, mint rabló razziák,
Bármibe is fogunk, ahogy újabban így van,
S elkedvetlenedünk, félünk újan-avíttan,
Mint álmokon, melyek feldúlják nyughelyünk,
S a szívünk szakadék - s ugrani nem merünk.

Hogy messze tűnt az ifjú kor hamis igaza!
Messze, tova, mint gyors vonatok, melyek soha
Meg nem álltak, ahol én vártam, egyre, alig sejtve,
Hogy szinte semmit sem tudok, s hogy melyik is lenne
A remény vonata, felugrani rá - ! De hova, merre?

Nem írtam, nem olvastam azt a könyvet,
Aki "én" vagyok, ami egyre rejthet
És tárhat, persze, csókokban - kitárva
A szakadék sötét, amorf vágyakozása.

Hogy is hinném, hogy ily pár év elég lehet
Bizonyítani, hogy van örök szeretet?

Tandori Dezső fordítása

______

In: Tandori Dezső, Műholdas rózsakert, Orpheusz Könyvek, 1991

Rainer Maria Rilke

2011-12-05T15:46:00.001+01:00

(4 December 1875 – 29 December 1926)

Duino Elegies: The Fourth Elegy

O trees of life, oh, what when winter comes?
We are not of one mind. Are not like birds
in unison migrating. And overtaken,
overdue, we thrust ourselves into the wind
and fall to earth into indifferent ponds.
Blossoming and withering we comprehend as one.
And somewhere lions roam, quite unaware,
in their magnificence, of any weaknesss.

But we, while wholly concentrating on one thing,
already feel the pressure of another.
Hatred is our first response. And lovers,
are they not forever invading one another's
boundaries? -although they promised space,
hunting and homeland. Then, for a sketch
drawn at a moment's impulse, a ground of contrast
is prepared, painfully, so that we may see.
For they are most exact with us. We do not know
the contours of our feelings. We only know
what shapes them from the outside.

Who has not sat, afraid, before his own heart's
curtain? It lifted and displayed the scenery
of departure. Easy to understand. The well-known
garden swaying just a little. Then came the dancer.
Not he! Enough! However lightly he pretends to move:
he is just disguised, costumed, an ordinary man
who enters through the kitchen when coming home.
I will not have these half-filled human masks;
better the puppet. It at least is full.
I will endure this well-stuffed doll, the wire,
the face that is nothing but appearance. Here out front
I wait. Even if the lights go down and I am told:
"There's nothing more to come," -even if
the grayish drafts of emptiness come drifting down
from the deserted stage -even if not one
of my now silent forebears sist beside me
any longer, not a woman, not even a boy-
he with the brown and squinting eyes-:
I'll still remain. For one can always watch.

Am I not right? You, to whom life would taste
so bitter, Father, after you - for my sake -
slipped of mine, that first muddy infusion
of my necessity. You kept on tasting, Father,
as I kept on growing, troubled by the aftertaste
of my so strange a future as you kept searching
my unfocused gaze -you who, so often since
you died, have been afraid for my well-being,
within my deepest hope, relinquishing that calmness,
the realms of equanimity such as the dead possess
for my so small fate -Am I not right?

And you, my parents, am I not right? You who loved me
for that small beginning of my love for you
from which I always shyly turned away, because
the distance in your features grew, changed,
even while I loved it, into cosmic space
where you no longer were...: and when I feel
inclined to wait before the puppet stage, no,
rather to stare at is so intensely that in the end
to counter-balance my searching gaze, an angel
has to come as an actor, and begin manipulating
the lifeless bodies of the puppets to perform.
Angel and puppet! Now at last there is a play!
Then what we seperate can come together by our
very presence. And only then the entire cycle
of our own life-seasons is revealed and set in motion.
Above, beyond us, the angel plays. Look:
must not the dying notice how unreal, how full
of pretense is all that we accomplish here, where
nothing is to be itself. O hours of childhood,
when behind each shape more that the past lay hidden,
when that which lay before us was not the future.

We grew, of course, and sometimes were impatient
in growing up, half for the sake of pleasing those
with nothing left but their own grown-upness.
Yet, when alone, we entertained ourselves
with what alone endures, we would stand there
in the infinite space that spans the world and toys,
upon a place, which from the first beginnniing
had been prepared to serve a pure event.

Who shows a child just as it stands? Who places him
within his constellation, with the measuring-rod
of distance in his hand. Who makes his death
from gray bread that grows hard, -or leaves
it there inside his rounded mouth, jagged as the core
of a sweet apple?.......The minds of murderers
are easily comprehended. But this: to contain death,
the whole of death, even before life has begun,
to hold it all so gently within oneself,
and not be angry: that is indescribable.

Translated by Albert Ernest Flemming

Rilke három évesen

(via Mit Rilke durch das Jahr...)

Duinói Elégiák - A NEGYEDIK ELÉGIA
Duineser Elegien - Die Vierte Elegie

Ó, élet fái, mikor ér a tél?
Nem értünk egyet. Ösztön, mint a vándor-
madarat, nem visz. Késve-maradozva
kapunk föl egy-egy szélre hirtelen
s hullunk megint le részvétlen tavakra.
Nyílást, hervadást egyformán tudunk.
Bár oroszlánok járnak valahol még,
s míg pompáznak, nem ismernek hanyatlást.

S mi, egyet vélve váltig, már a másik
gerjedését érezzük. A közellét:
ellenségünk. Nem párkányon bolyongnak
egymásban is a szeretők, noha
egymásnak hont, hajszát, távolt igértek?
Az ellentét alapja készül itt
a perc rajzához, fáradságosan,
hogy lássuk; mert nagyon világosak
velünk. Nem ismerjük az érzés
kontúrját, csak mi kintről alakítja.
Ki nem ült szíve függönye előtt
szorongva? Szétnyílt: búcsújelenet volt,
könnyen megérthető. Az ismerős kert,
s halkan megbillent -: csak most jött a táncos.
Nem az. Elég. S bármilyen könnyed is,
álruhában van, polgár lesz belőle
és konyháján át megy be a lakásba.

Nem kellenek e féligteli maszkok,
inkább a bábu. Az telt. El fogom
tűrni az irhát és a drótot és
bamba arcát. Itt. Előtte vagyok.
Ha kihunynak is a lámpák, ha azt
mondják is: Vége - s szürke léghuzattal
meg is csap a színpadról az üresség,
s ha nem is ül már néma őseim
közül velem itt senki, nő se, sőt a
kancsal barnaszemű fiú se: mégis
maradok. Mindig van látnivaló.

Nincs igazam? Kinek oly keserű volt
a lét, létemet ízlelve, apám,
ki kényszerem első zavart levét,
ahogy nőttem, ízlelted újton-újra,
s jövőm idegen zamatán tünődve
vizsgáltad, ha ernyedten föltekintek -
apám, ki bennem, mióta halott vagy,
reményem mélyén gyakran ott szorongsz
s közönyt, a holtak közönyét, közöny-
országokat adsz föl kis sorsomért:
nincs igazam? S nincs igazam, ti, kik
szerettetek, felétek sarjadó
szeretetemért, melytől untalan
eltértem, mert a tér orcátokon,
mivel szerettem, világtérbe tágult,
s abban nem voltatok már... Ámha kedvem
van a bábszínpad előtt várni! nem:
oly merőn nézni, hogy fölérni végül
nézésemmel, játékosul csak angyal
rángathatja a bábukat magasba.
Angyal és bábu: az lesz csak a játék.
Így olvad össze, amit szűntelen
megosztunk, amíg itt vagyunk. Csak így
alakul ki az egész pálya íve
évszakainkból. Ilyenkor fölöttünk
az angyal játszik. Ők ne sejtenék, lásd,
a haldoklók, hogy mennyire csupán
ürügy itt minden művünk? Semmi nem
egy önmagával. Ó, gyerekkori
órák, mikor az ablakok mögött
több volt múltnál, s nem volt jövő előttünk!
Nőttünk, igaz, s mohón is, hogy hamar
nagyok legyünk, félig értük: akiknek
egyebük sem volt már, mint hogy nagyok.
S mégis boldoggá tett a Maradandó,
utunk egyedülségében - s csak álltunk
a senkiföldjén, játék és világ közt,
a térben, mely a kezdet kezdetétől
egy tiszta tény számára született.

Ki mutat gyermeket, úgy, amilyen? ki
emeli égre? ki adja kezébe
a messzeség mércéjét? szikkadó
szürke kenyérből ki készíti - vagy, szép
alma csutkáját, szájában ki hagyja
a gyermekhalált?... Gyilkosba belátni
könnyű. De ez: a halált, az egészet,
s még az élet előtt, ilyen szelíden
tartalmazni, s gonosznak mégse lenni:
leírhatatlan.

Rónay György fordítása

______

Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983

József Attila: Reménytelenül

2011-12-05T15:34:00.000+01:00

REMÉNYTELENÜL

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

(1933)

Latinovits Zoltán előadásában

Without Hope

Slowly, musingly

I am as one who comes to rest
by that sad, sandy, sodden shore
and looks around, and undistressed
nods his wise head, and hopes no more.

Just so I try to turn my gaze
with no deceptions, carelessly.
A silver axe-swish lightly plays
on the white leaf of the poplar tree.

Upon a branch of nothingness
my heart sits trembling voicelessly,
and watching, watching, numberless,
the mild stars gather round to see.

Translated by Zsuzsanna Ozsváth and Frederick Turner

*

Without Hope

Slowly, broodingly

All you arrive at in the end
is a sad, washed-out, sandy plain,
you gaze about, take it in, bend
a wise head, nod; hope is in vain.

Myself, I try to look about
nonchalantly, without pretence.
Axe-arcs shake their silver out
rippling where the aspens dance.

My heart sits on the twig of nothing,
its little body shivering, dumb.
In calm unbroken gathering,
staring, staring, the stars come.

Translated by Edwin Morgan

Fyodor Tyutchev

2011-12-05T11:59:00.001+01:00

(Russian, December 5, 1803 - July 27, 1873)

Isaac Levitan: The Forest in Winter (1880)

http://isaaclevitan.ru/

The forest is entranced
by Winter the Magician.
Under velvet snow
it's mute, immobile, glistening
wondrously with life,
standing enchanted,

neither dead nor alive,
entranced by a magic dream,
entirely covered, fettered
by light links of snow.
Should winter's sun cast a sudden flare
glancing across its summits,
not a thing will shiver in it.
It will sparkle and flame
and be blindingly fair!

Translated by F. Jude
The Complete Poems of Tyutchev In An English Translation by F.Jude

Чародейкою Зимою
Околдован, лес стоит -
И под снежной бахромою,
Неподвижною, немою,
Чудной жизнью он блестит.

И стоит он,  околдован,-
Не мертвец и не живой -
Сном волшебным очарован,
Весь опутан, весь окован
Легкой цепью пуховой...

Солнце зимнее ли мещет
На него свой луч косой -
В нем ничто не затрепещет,
Он весь вспыхнет и заблещет
Ослепительной красой.

31 декабря 1852

Федор Тютчев (www.litera.ru)

Tyutchev, Petersburg, 1867 by S. Levitsky (www.tutchev.com)

TÉLI ERDŐ

Tél-boszorkány bonthatatlan

bűbájában, mint mese,

dér-palástban, néma fagyban

áll a fenyves mozdulatlan

csodacsipke-ligete.

Halva tán és mégis élve

tűri, szinte álmai

gyönyörétől megigézve,

hogy a hónak már egész be-

fonják piheláncai.

Ha nyugatról, ha keletről

a ferde nap rácikáz,

meg se rezdűl - mint ijesztő

üvegtűzvész gyúl az erdő:

káprázatos fényvarázs!

Szabó Lőrinc fordítása

_____

[Szabó Lőrinc: Örök barátaink I., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958]

Christina Rossetti

2011-12-05T11:34:00.000+01:00

(5 December 1830 – 29 December 1894)

REMEMBER

Remember me when I am gone away,

Gone far away into the silent land;

When you can no more hold me by the hand,

Nor I half turn to go, yet turning stay.

Remember me when no more day by day

You tell me of our future that you plann'd:

Only remember me; you understand

It will be late to counsel then or pray.

Yet if you should forget me for a while

And afterwards remember, do not grieve:

For if the darkness and corruption leave

A vestige of the thoughts that once I had,

Better by far you should forget and smile

Than that you should remember and be sad.

Christina Georgina Rossetti after Dante Gabriel Rossetti

photograph of drawing, albumen print, 1877

NPG

EMLÉKEZZ

Emlékezz rám, ha tőled messze-messze

A hallgatag országba érkezem

S nem foghatod meg többet a kezem,

Én nem fordulhatok el tévedezve.

Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te

S nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen:

Csak emlékezz, és értsd meg, kedvesem,

Késő tanács, imádság, minden eszme.

De ha felejtesz s aztán valahogy

Emlékezel reám, ne búslakodj.

Mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt

Nem ölte meg, mely hajdan bennem élt,

Százszorta jobb, hogy mosolyogsz s felejts,

Semmint emlékezz és egy könnyet ejts.

Kosztolányi Dezső fordítása

The Rossetti Family in the garden of Dante Gabriel Rossetti’s house in Cheyne Walk.

by Lewis Carroll (Charles Lutwidge Dodgson)

albumen print, 7 October 1863

Dante Gabriel (left), Christina, their mother Frances, William Michael Rossetti (right)

NPG

_____
In: Költőnők antológiája, Sapphótól napjainkig, Nap Kiadó, 2003

.

Christine Busta

2011-12-03T18:23:00.000+01:00

(Austrian, April 23, 1915 - December 3, 1987)

BESITZ DES MENSCHEN

Was ist uns geblieben?
Zu Häupten die Sterne, die unnahbar fremden,
unter den Füßen die Toten, das wilde kindliche Gras
und im Herzen die Schuld, die ruhlos lebendige.

AZ EMBER BIRTOKA

Mi maradt nekünk?

Fejünk fölött a csillagok, messze idegenül,

lábunk alatt a holtak, a vad, gyermeki fű,

és szivünkben a bűn, nyugtalan életével.

Rónay György fordítása

_______

Rónay György, Századunk útjain, Európa Könyvkiadó, 1973, 574. o.

Afanasy Fet

2011-12-03T18:02:00.001+01:00

(Russian, 5 December 1820 — 3 December 1892)

Ilya Repin: Portrait of the Poet Afanasy Fet. 1882.

Oil on canvas. The Tretyakov Gallery, Moscow, Russia.

While Lounging In A Chair...

While lounging in a chair, I looked up at the ceiling
Where, teasing my imagination,
A circle hangs above the quiet lamp,
And spins just like a ghostly shadow.

Within the flicker there's a trace of autumn sunset:
As if, above the rooftop and the garden,
Unable to fly off, afraid to land,
Dark flocks of blackbirds circle...

No, it's not wings I hear, but hooves at the front gate!
I hear the trembling hands...
How chill the pallor of a lovely face!
How bitter parting's whisper!

Lost and in silence, I survey the distant road
Beyond the dimming garden,-
While the impatient flock of blackbirds,
Unsheltered, circles still.

© A. Wachtel, I. Kutik and M. Denner

На кресле отвалясь, гляжу на потолок...

На кресле отвалясь, гляжу на потолок,
Где, на задор воображенью,
Над лампой тихою подвешенный кружок
Вертится призрачною тенью.

Зари осенней след в мерцанье этом есть:
Над кровлей, кажется, и садом,
Не в силах улететь и не решаясь сесть,
Грачи кружатся темным стадом...

Нет, то не крыльев шум, то кони у крыльца!
Я слышу трепетные руки...
Как бледность холодна прекрасного лица!
Как шепот горестен разлуки!..

Молчу, потерянный, на дальний путь глядя
Из-за темнеющего сада,-
И кружится еще, приюта не найдя,
Грачей встревоженное стадо.

15 декабря 1890

Afanaszij Fet

KARSZÉKBE SÜPPEDEK

Karszékbe süppedek s nézem: a mennyezet
fehérén fénykört írt a lámpa;
ernyője lassan ing - a felgyúlt képzelet
forgó kísértet-árnynak látja.

Őszi alkonyt idéz e sápadt fény-patak:
minthogyha messze, túl a kerten,
kihűlő ég alatt kavargó varjakat
látnék gyászszínű, nagy seregben.

Nem varjú száll: kocsi. A ház elébe ér,
lázas kéz nyomja a kilincset.
Ó, a gyönyörű arc dermedt és gyolcsfehér,
éget a búcsúzó tekintet.

Nézek utána- már az út homályba fúl,
s túl a sötétség ülte kerten
suhognak egyre még, örök-hazátlanul
a varjak, nagy, riadt seregben.

Rab Zsuzsa fordítása

_____
In: Rab Zsuzsa: Sárkányölő, Magvető, Budapest, 1965
www.russianpoetry.net

Kaffka Margit

2011-12-01T12:47:00.001+01:00

(10 June 1880 – 1 December 1918)

"They sat down to breakfast, enveloped by the aroma of freshly made coffee, and talked about trifles as is usual in getting acquainted. Only now was Francis able to observe his friend's mother surreptitiously, yet more leisurely. He was surprised. Paul had indeed told him once that she was only thirty-seven, but she looked even younger. Was this on account of her well-preserved dainty figure or of the light-grey dressing-gown, profusely adorned with white lace, which she gracefully drew over her slender white arm as she reached for the milk? But her face too, with its tranquil, oval profile and ivory complexion, was of the kind that withers late; it was crowned with thick, dark-brown hair which clung to the regular forehead in soft, abundant waves. The sun threw a wide band of bright yellow across the table and over the woman's shoulder. Paul lifted her hand caressingly to his lips. And again the same unfamiliar reflection crossed Francis' mind: how good it was to be here, in this bright, clean place, with the lukewarm, white stove, the flowerpots on the window-sill, the Japanese cups, the smiling woman bending her lace-covered shoulders over the table; all this, no doubt, belonged to the good things of life which he yet had to struggle for, which some day he had to win for himself.

The cup in his hand clicked slightly; he put it down, somewhat clumsily, and looked around in alarm. Nothing happened. Paul, wreathed in smiles, was softly explaining something and the maid was closing the door without a sound. How strange, how novel all his impressions were - yet nothing was really happening here. An ordinary morning, a spring-day morning - the escape from work, worry and fatigue - the fresh wind of dawn, the pleasant smell of the wide river, the hooting of the ships, the quick, panting climb up the short slope with its light-green patches of sprouting grass - that was all! And now there would be the holidays and repose, the bright and neat little house, pleasant words, and a smile, a woman's smile, radiating kindness. In the course of a few seconds, a host of dreams and emotions swarmed through his being: simple, clean, stirring, they told him of a life still before him, brimful of good things within the reach of clever, confident and struggling young man who could afford to await his turn with patient obstinacy. Wordly ease, repose, good taste and, yes, a house and a woman - he had hardly ever thought of these up to now."

–Margit Kaffka, Smouldering Crisis (excerpt)
(more)
Source: Danse Macabre

***

"Asztalhoz ültek, friss, zamatos kávéillat párázott szét, és az ismerkedés apró szószaporításai folytak. Ferenc csak akkor nézte vissza loppal, de tartósan a barátja édesanyját. Meg volt lepve – Pál valóban mondta egyszer, hogy csak harminchét esztendős, de még annyinak sem látszott. Jól megőrzött, finom alakja okozta-e vagy könnyű, világosszürke pongyolája, a sok fehér csipkével, amiket sima gráciával húzott nyúlánk, fehér alsó karja fölé, mikor a tejeskanna után nyúlt. De az arca is a későn hervadók közül való, nyugodt, oválrajzos profilja, a kreol árnyalatú szín és tömött, sötétbarna haj, bő, puha hullámokban simítva a szabályos homlok fölé. A napfény végigdobta széles, elevensárga csíkját az asztalon és az asszony vállán, Pál hízelegve vonta az ajkához a kezét, és Ferenc egyszerre valami egészen különöset gondolt. Megint azt, hogy itten jó lenni; e világos, tiszta hely, langyos, fehér kályha, a virágcserepek a párkányon, a japán csészék meg az előrehajló, csipkés, mosolygó asszonyalak; – hogy mindez talán hozzátartozik a „jó”-hoz, az élethez, amiért neki még meg kell küzdeni, amit el kell érnie.

A csésze megzörrent a kezében, kicsit félszeg ijedtséggel tette le és szétnézett. Semmi! Pál mosolyogva, halkan magyarázott valamit, és a cseléd nesztelenül húzta be épp az ajtót. Milyen különösek, újak ezek a pillanatok – pedig itt nem történik semmi. Csak egy reggel, egy tavasznap reggele; – kizökkenés munkából, gondból, aluvásból – hajnali, friss szél, szagos, nagy folyó és hajók tülkölése – gyors, ziháló kapaszkodás a kicsi hegylejtőn, ahol világos fűfoltok zsendülnek; – ennyi! – És hogy most ünnep jön és pihenés – itt egy világos, szép kis ház, szívélyes szavak és egy mosoly, asszonymosoly, tele jósággal. És lám – érzések és álmok raja száll fel egy-két pillanat során; – egyszerűek, tiszták és meghatottak, arról, hogy az élet még hosszú és tele van jóval, amiért eszes és kemény, bízó és birkozó fiatalembernek érdemes türelmes daccal a sorát kivárni. Jómód, nyugalom, ízlés – és igen, ház és asszony –, erre mostanig alig gondolt."

Kaffka Margit: Csendes válságok (részlet)

Fotó: Máté Olga

Kaffka Margit művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Rumi

2011-11-30T23:56:00.000+01:00

Jalāl ad-Dīn Muḥammad Rūmī (30 September 1207 – 17 December 1273)

TO TAKE A STEP WITHOUT FEET

This is love: to fly toward a secret sky,
to cause a hundred veils to fall each moment.
First, to let go of live.
In the end, to take a step without feet.
To regard this world as invisible,
and to disregard what appears to the self.

Heart, I said, what a gift it has been
to enter this circle of lovers,
to see beyond seeing itself,
to reach and feel within the breast.

My soul, where does this breathing arise?
How does this beating heart exist?
Bird of the soul, speak in your own words,
and I will understand.

The heart replied: I was in the workplace
the day this house of water and clay was fired.
I was already fleeing that created house,
even as it was being created.
When I could no longer resist, I was dragged down,
and my features were molded from a handful of earth.

Translated by Kabir Helminski

[The Rumi Collection, Shambhala Publications, 2005]

Rúmi

Szerelem: az ég felé repülni...

Szerelem: az ég felé repülni,
Percenként ezer fátyolt széttépni,
Kezdetben életünket feladni,
Vég-lépés után láb nélkül lépni,
A létet szemeinkből kivetni,
Tulajdon szemeinket se nézni.

Mily áldott - így szóltam a szivemhez -

Szeretők hajlékába beférni,
Szemeid látókörén túllátni,
A keblek utcájába betérni.

Ó, lelkem, honnét jött a lehellet,
És szívem dobogása! ki érti?
Madaram, legyen hangod madár-nyelv,
Rejtett értelmét elmém megérti.

Szólt szívem: Láttam az ős műhelyben
Víz és sár hajlékát forrni-égni,
Az anyag házából kirepültem,
Az anyag háza teremtett élni,
Azután, erőm fogytán, befogtak,
Formátlan létet, formába térni.

Weöres Sándor fordítása

______

In: Perzsa költők antológiája, Európa, 1968

Fernando Pessoa

2011-11-30T22:35:00.001+01:00

(June 13, 1888 – November 30, 1935)

"Life is whatever we make it. The traveller is the journey. What we see is not what we see but who we are."

(–Bernardo Soares, The Book of Disquiet)

***

"Az élet az, amivé mi tesszük. Az utazás az utazó maga. Nem azt látjuk, amit látunk, hanem azt, amik vagyunk."

(–Fernardo Pessoa (Bernardo Soares): A kétségek könyve, fordította Pál Ferenc, Kráter, Pomáz, 2007) / Fotó: Vitoriano Braga, 1914 (MultiPessoa)

Francis Picabia (22 January 1879 – 30 November 1953)

2011-11-30T15:37:00.001+01:00

Francis Picabia, 1929. Photographer unknown.

Photo: Gamma-Keystone via Getty Images.

Philippe Soupault: ÉPITAPHES
FRANCIS PICABIA

Pourquoi as-tu voulu
qu'on t'enterre avec tes quatre chiens
un journal
et ton chapeau
Tu as demandé qu'on écrive sur ta tombe
Bon voyage
On va encore te prendre pour un fou là-haut

Francis Picabia on his bicycle with his dog Ninie

in September 1940 during a petrol shortage, photographed by his wife Olga.

Philippe Soupault: SÍRFELIRATOK

FRANCIS PICABIA

Mondd

mért akartad hogy négy kutyáddal

egy újsággal

s a kalapoddal temessünk el

Kérted a sírodra azt véssük fel

Kellemes utazást

Bolondnak néznek majd odafent is

Parancs János fordítása

[In: A mágneses mezők, Magvető, 1984]

Hugo von Hofmannsthal (1874-1929)

2011-11-29T15:56:00.000+01:00

BALLADE DES ÄUSSEREN LEBENS

(Ballad of the Outer Life)

Und Kinder wachsen auf mit tiefen Augen,

Die von nichts wissen, wachsen auf und sterben,

Und alle Menschen gehen ihre Wege.

Und süsse Früchte werden aus den herben

Und fallen nachts wie tote Vögel nieder

Und liegen wenig Tage und verderben.

Und immer weht der Wind, und immer wieder

Vernehmen wir und reden viele Worte

Und spüren Lust und Müdigkeit der Glieder.

Und Strassen laufen durch das Gras, und Orte

Sind da und dort, voll Fackeln, Bäumen, Teichen,

Und drohende, und totenhaft verdorrte…

Wozu sind diese aufgebaut? und gleichen

Einander nie? und sind unzählig viele?

Was wechselt Lachen, Weinen und Erbleichen?

Was frommt das alles uns und diese Spiele,

Die wir doch gross und ewig einsam sind

Und wandernd nimmer suchen irgend Ziele?

Was frommts, dergleichen viel gesehen haben?

Und dennoch sagt der viel, der „Abend” sagt,

Ein Wort, daraus Tiefsinn und Trauer rinnt

Wie schwerer Honig aus den hohlen Waben.

Josef Bartuska: Shadows, Prague, 1930

A külső élet balladája

És gyermekek nőnek fel mély szemekkel,

Semmit sem tudva nőnek és kihalnak,

És ezt az útat járja minden ember.

S édes gyümölccsé érik a fanyar mag,

S halott madárként éjidőn lehullva

Ott fekszik, s megrohasztja pár cudar nap.

És mindig fú a szél, és mindig újra

S özönnel hallunk s mondunk furcsa szókat,

És zsibbadoz tagjaink kéje-búja.

A réten útak futnak, szerte sok vak

Falucska, csupa tócsa, fáklya, lombok –

Fenyegetők s halálosan aszottak…

Mért épitették őket? S nem hasonlók

Egymáshoz? És nem érnek soha véget?

Mért sáppadok, mért sirok, mért mosolygok?

S mindez mit ér, s e játékok mit érnek?

Felnőttünk már, örök magányosok,

Céltalan vándorai csak a térnek.

Mi hasznunk ennyi és megannyi képből?

S mégis sokat mond, ki azt mondja: „Este.”

Szavából mélység és gyász úgy csorog,

Mint sűrű méz az öblös sejtű lépből.

Kardos László fordítása

_____

A világirodalom legszebb versei, II. kötet, Európa, 1978

Stefan Zweig

2011-11-28T16:10:00.001+01:00

(November 28, 1881 – February 23, 1942)

"Jacob Mendel never forgot a title or a figure; he knew every plant, every infusorian, every star, in the continually revolving and incessantly changing cosmos of the book-universe. In each literary specialty, he knew more than the specialists; he knew the contents of the libraries better than the librarians; he knew the book-lists of most publishers better than the heads of the firms concerned though he had nothing to guide him except the magical powers of his inexplicable but invariably accurate memory. (...) Though in the last analysis unproductive and uncreative, this specifically antiquarian memory of Jacob Mendel, since it was not a printed book-catalogue but was stamped upon the grey matter of a mammalian brain, was, in its unique perfection, no less remarkable a phenomenon than Napoleon's gift for physiognomy, Mezzofanti's talent for languages, Lasker's skill at chess-openings, Busoni's musical genius. (...)

A sense of horror overcame me when, looking into the inner room behind the bar of the Cafe Gluck, I saw that the marble top of the table where Jacob Mendel used to deliver his oracles was now as bare as a tombstone.

Grown older since those days, I understood how much disappears when such a man drops out of his place in the world, were it only because, amid the daily increase in hopeless monotony, the unique grows continually more precious. Besides, in my callow youth a profound intuition had made me exceedingly fond of Buchmendel. It was through the observation of him that I had first become aware of the enigmatic fact that supreme achievement and outstanding capacity are only rendered possible by mental concentration, by a sublime monomania that verges on lunacy. Through the living example of this obscure genius of a second-hand book dealer, far more than through the flashes of insight in the works of our poets and other imaginative writers, had been made plain to me the persistent possibility of a pure life of the spirit, of complete absorption in an idea, an ecstasy as absolute as that of an Indian yogi or a medieval monk; and I had learned that this was possible in an electric-lighted cafe and adjoining a telephone box. (...) There was nothing in the world that mattered to him except his books. Then disaster befell him.

(...)
Frau Sporschil and I went on talking about him for a long time, the two last persons to remember this strange creature, Buchmendel: I to whom in youth the bookpedlar from Galicia had given the first revelation of a life wholly devoted to the things of the spirit; she, the poor old woman who was caretaker of a cafe-toilet, who had never read a book in her life, and whose only tie with this strangely matched comrade in her subordinate, poverty- stricken world had been that for twenty-five years she had brushed his overcoat and had sewn on buttons for him. We, too, might have been considered strangely assorted, but Frau Sporschil and I got on very well together, linked, as we sat at the forsaken marble-topped table, by our common memories of the shade our talk had conjured up for joint memories, and above all loving memories, always establish a tie. (...)

Then I took my departure, feeling a trifle ashamed when I compared myself with this excellent old woman, who, so simply and so humanely, had fostered the memory of the dead scholar. For she, uncultured though she was, had at least preserved a book as a memento; whereas I, a man of education and a writer, had completely forgotten Buchmendel for years I, who at least should have known that one only makes books in order to keep in touch with one's fellows after one has ceased to breathe, and thus to defend oneself against the inexorable fate of all that lives transitoriness and oblivion."

—Stefan Zweig, from Buchmendel, (1929)

***

"Jakob Mendel egyetlen címet, egyetlen számot sem felejtett el soha, minden növényt, minden ifuzóriumot, minden csillagot ismert a könyvmindenség örökké lengő és rázkódó kozmoszában. Minden szakmából többet tudott a szakembereknél, jobban ismerte a könyvtárakat, mint a könyvtárosok, s a legtöbb esetben jobban tudta, mi van egy-egy cég raktárában, mint maguk a tulajdonosok, céduláikkal és kartotékaikkal egyetemben, pedig nem állt rendelkezésére semmi egyéb, mint az emlékezés mágiája, ez a hasonlíthatatlan, valóban csak száz meg száz különálló példán szemléltethető emlékezőtehetség. (...)

Jakob Mendel specifikusan antikváriusi emlékezőtehetsége se termékeny, sem alkotó nem volt, csupán egy százezernyi pontból álló cím és névjegyzék, mely, ahelyett, hogy szokás szerint könyvkatalógusba írták volna, egy emlősállat lágy agykérgébe nyomódott; mégis, a maga páratlan tökéletességében ez az emlékezet nem volt csekélyebb jelenség, mint Napóleon arcmemóriája, Mezzofanti nyelvtehetsége, Lasker emlékezőtehetsége sakkjátszmák kezdetére vagy Busonié zenére. (...)

Ezért valamiféle ijedség fogott el, amikor Jakob Mendel orákulomot hirdető márványasztalát a helyiség félhomályában üresen találtam, mint a sírlapot. Csak most, hogy idősebb lettem, értettem meg, milyen sok tűnik el az ilyen emberrel, először, mert menthetetlenül egyhangúbbá való világunkban minden ritkaságot napról napra nagyobb becsben tartunk - aztán meg, az a fiatal, tapasztalatlan ember, aki egykor voltam, valami mélységes sejtelem sugallatára nagyon szerette ezt a Jakob Mendelt. Benne közelítettem meg először a nagy titkot, nála éreztem meg először, hogy ami létünkben különleges és természetfeletti, csak a belső összefogás, valami magasztos s az őrülettel szent rokonságot tartó monománia teljesítménye. Hogy a tiszta lét a szellemben, a teljes absztrakció egyetlen eszmében még ma is lehetséges, hogy létezhet elmélyedés és nem is csekélyebb, mint a hindu jogié vagy a cellájába zárt középkori szerzetesé - mégpedig létezhet egy villanyvilágítású kávéházban, egy telefonfülke tőszomszédságában, ezt a példát, fiatal emberként, sokkal inkább mint kortárs költőinktől, ettől a névtelen kis könyvárustól tanultam.

(...)

Uramisten, hisz annak a szegény embernek nem is volt más öröme és gondja, csak a könyvek. De aztán egy nap megtörtént a szerencsétlenség. (...) Soká beszélgettünk róla, mi ketten, az utolsók, akik ezt a különös embert ismertük: én, aki egészen fiatal koromban, egzisztenciájának mikróbaszerű kicsinysége ellenére, megajándékozott a szellem tökéletesen zárt életének megsejtésével - és ő, a szegény, agyondolgozott toalettes asszony, aki könyvet soha nem olvasott, s akit földhözragadt szegény világának e részestársához csak az kötötte, hogy huszonöt éven át ő kefélte le a kabátját, és ő varrta fel a gombjait. És mégis, csodálatosan jól megértettük egymást itt, Mendel régi, elhagyott asztalánál, az együttesen felidézett árny közösségében: mert az emlékezés mindenkor összekapcsol, és kétszeresen kapcsol össze, ha szeretettel emlékezünk. (...)

Aztán pedig elmentem és szégyelltem magam e derék öregasszony előtt, aki együgyű és mégis emberi módon hű maradt a halotthoz. Mert ő, a tanulatlan asszony, ő legalább egy könyvet őrzött meg, hogy jobban emlékezhessen róla, de én, én évekre megfeledkeztem Könyves Mendelről, éppen én, akinek tudnia kellene: könyveket csak azért alkotunk, hogy önnön lélegzetünkön túl embereket kapcsoljunk magunkhoz, és így védekezzünk minden élet kérlelhetetlen ellenfele, a múlandóság és feledésbe merülés ellen."

Stefan Zweig: Könyves Mendel (részlet), Lukács Katalin fordítása

____

In: Stefan Zweig: Érzések zűrzavara, Európa, 1968

William Blake

2011-11-28T12:49:00.001+01:00

(28 November 1757 – 12 August 1827)

William Blake by James Deville

plaster cast of head, published 1823

NPG

THE TIGER

TIGER, tiger, burning bright

In the forests of the night,

What immortal hand or eye

Could frame thy fearful symmetry?

In what distant deeps or skies

Burnt the fire of thine eyes?

On what wings dare he aspire?

What the hand dare seize the fire?

And what shoulder and what art

Could twist the sinews of thy heart?

And when thy heart began to beat,

What dread hand and what dread feet?

What the hammer? what the chain?

In what furnace was thy brain?

What the anvil? What dread grasp

Dare its deadly terrors clasp?

When the stars threw down their spears,

And water'd heaven with their tears,

Did He smile His work to see?

Did He who made the lamb make thee?

Tiger, tiger, burning bright

In the forests of the night,

What immortal hand or eye

Dare frame thy fearful symmetry?

A TIGRIS

Tigris! Tigris! éjszakánk

erdejében sárga láng,

mely örök kéz szabta

rád rettentő szimmetriád?

Milyen katlan, mily egek

mélyén gyúlt ki a szemed?

Szárnyra mily harc hőse kelt,

aki e tűzhöz nyúlni mert?

Milyen váll és mily müvész

fonta szíved izmait?

És mikor elsőt vert szived,

milyen kar s láb bírt veled?

Milyen pöröly? mily vasak?

Mily kohóban forrt agyad?

Mily üllőre mily marok

törte gyilkos terrorod?

S amikor befejezett,

mosolygott rád a mestered?

Te voltál, amire várt?

Aki a Bárányt, az csinált?

Tigris! Tigris! éjszakánk

erdejében sárga láng,

mely örök kéz szabta rád

rettentő szimmetriád?

Szabó Lőrinc fordítása

_________

In: Örök barátaink I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958

Alexander Blok

2011-11-28T12:14:00.000+01:00

(Russian, 28 November 1880 – 7 August 1921)

To the Muse

In your innermost songs there are hidden
Fateful tidings of death.
A curse on sacred commandments,
And a profanation of joy.

And such an alluring strength
That I'm ready to pass on the rumor
That you brought angels down
With your seductive beauty...

And when you mock faith
That dim, purplish-gray
Circle I've seen before
Suddenly blazes above you

Evil or good? - You're thoroughly alien.
People speak of you enigmatically:
For some you are Muse and miracle
For me you are torment and hell.

I don't know why, at dawn,
At the time of my last strength,
Rather than die, I caught sight of your face
And begged your consolation.

I wanted us to be enemies,
So why did you present me
With flowering meadows, the starry vault-
The curse of your beauty?

More treacherous than a northern night,
More heady than golden champagne,
And more fickle than a gypsy's love
Were your terrible caresses...

And there was a fatal delight
In flouting sacred truths,
And my heart was maddened
By this bitter, wormwood passion.

29 December 1912

К МУЗЕ

Есть в напевах твоих сокровенных
Роковая о гибели весть.
Есть проклятье заветов священных,
Поругание счастия есть.

И такая влекущая сила,
Что готов я твердить за молвой,
Будто ангелов ты низводила,
Соблазняя своей красотой...

И когда ты смеешься над верой,
Над тобой загорается вдруг
Тот неяркий, пурпурово-серый
И когда-то мной виденный круг.

Зла, добра ли? - Ты вся - не отсюда.
Мудрено про тебя говорят:
Для иных ты - и Муза, и чудо.
Для меня ты - мученье и ад.

Я не знаю, зачем на рассвете,
В час, когда уже не было сил,
Не погиб я, но лик твой заметил
И твоих утешений просил?
Я хотел, чтоб мы были врагами,
Так за что ж подарила мне ты
Луг с цветами и твердь со звездами –
Всё проклятье своей красоты?

И коварнее северной ночи,
И хмельней золотого аи,
И любови цыганской короче
Были страшные ласки твои...

И была роковая отрада
В попираньи заветных святынь,
И безумная сердцу услада -
Эта горькая страсть, как полынь!

29 декабря 1912

A MÚZSÁHOZ

Végzetes-vigasztalan halálok
Híradása titkos éneked.
Testamentumokra szórod átkod,
S földi boldogságunk megveted.

És hatalmad oly erővel árad,
Elhiszem a szóbeszédeket, –
Az angyalokat megbabonáztad,
Szépségednek mind a rabja lett...

És ha a hiten kacagsz te éppen,
Látom újra a fejed fölött
Azt a halvány, bíbor-szürke-kéken,
Fényben égő valahai kört.

Jó vagy, rossz vagy? – Egyiké se lázad.
Bölcsen írták rólad valahol:
Némelyeknek Múzsa és csodás vagy,
Énnekem meg szenvedés, pokol.

Nem tudom, egy virradati órán,
Amidőn erőm már nem maradt,
Mért nem haltam meg, de látva orcád
Kértem a vigasztalásodat?

Nem kívántalak, csak ellenségnek,
Mért is tékozoltad rám kegyed:
Csillagos eget, virágos rétet
És elátkozott szépségedet?

S álnokabb, mint észak zordon éje,
S mámorítóbb, mint arany ayi*,
S kurtább, mint cigánylány szenvedélye,
Szörnyű volt becéző ujjad is...

S könnyű lábbal szentségekre hágva,
Végzetessé vált az örömöm,
S őrület lett szívem kéje-vágya –
Keserű, akárcsak az üröm!

1912. december 19.

*ayi - francia pezsgőfajta

Baka István fordítása

Konstantin Simonov

2011-11-28T12:01:00.000+01:00

(28 November, 1915 - August 28, 1979)

WAIT FOR ME

to Valentina Serova

Wait for me, and I'll come back!
Wait with all you've got!
Wait, when dreary yellow rains
Tell you, you should not.
Wait when snow is falling fast,
Wait when summer's hot,
Wait when yesterdays are past,
Others are forgot.
Wait, when from that far-off place,
Letters don't arrive.

Wait, when those with whom you wait
Doubt if I'm alive.

Wait for me, and I'll come back!
Wait in patience yet
When they tell you off by heart
That you should forget.
Even when my dearest ones
Say that I am lost,
Even when my friends give up,
Sit and count the cost,
Drink a glass of bitter wine
To the fallen friend -
Wait! And do not drink with them!
Wait until the end!

Wait for me and I'll come back,
Dodging every fate!
"What a bit of luck!" they'll say,
Those that would not wait.
They will never understand
How amidst the strife,
By your waiting for me, dear,
You had saved my life.
Only you and I will know
How you got me through.
Simply - you knew how to wait -
No one else but you.

1941

(Source)

The Poems and Life of Konstantin Simonov / Стихи и жизнь Константина Симонова

Valentina Serova (1917-1975)

Valentina Serova and Konstantin Simonov

Konsztantyin Szimonov: VÁRJ REÁM

Várj reám, s én megjövök,

hogyha vársz nagyon,

várj reám, ha sárga köd

őszi búja nyom;

várj, ha havat hord a szél,

várj, ha tűz a nap,

várj, ha nem is jön levél

innen néhanap;

várj, ha nem vár senkit ott

haza senki már,

s ha nógat is bárki, hogy

nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.

Fordulj daccal el,

ha álltatják ösztönöd,

hogy: feledni kell...

ha lemondtak rólam már

apám s lányom is,

s jóbarát már egy se vár--

...szinte látom is:

borral búsul a pohár,

s könnyet ejt szemük,

rám gondolva. De te várj

s ne igyál velük.

Várj reám! Ó átkelek

minden vészen én.

Aki nem várt, rám nevet:

"Szerencsés legény".

Nem tudhatja senki sem,

te meg én csupán,

hogy te jártál ott velem

öldöklő csatán,

s te mentettél meg, de hogy?

Egyszerű titok:

várni tudtál rám, ahogy

senki sem tudott.

Lányi Sarolta fordítása

Pilinszky János

2011-11-25T22:28:00.001+01:00

(25 November 1921 – Budapest, 27 May 1981)

The Passion Of Ravensbrück

He steps out from the others,

he stands in the square silence.

The prisoner's uniform, the convict's skull

blink like a projection.

He is horribly alone.

His pores are visible.

Everything about him is so huge-

everything so tiny.

And that's it.

The rest

the rest was simply

that he forgot to cry out

before he dropped to the ground.

Translation by Ted Hughes

Ravensbrücki passió

Kilép a többiek közül,
megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.

És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.

Pilinszky János

Fotó: Molnár Edit

Homage To Isaac Newton

We commit what we do not commit,

and we do not commit what we commit.

Somerwhere there is a terrible silence.

Towards that we gravitate.

Translation by Peter Jay

Hommage à Isaac Newton

Megtesszük, amit nem teszünk meg,

és nem tesszük meg, amit megteszünk.

Valahol rettenetes csönd van.

Effele gravitálunk.

_______
Pilinszky János összegyűjtött versei (MEK)

.

André Gide (22 novembre 1869 - 19 février 1951)

2011-11-22T20:25:00.001+01:00

"L'analyse psychologique a perdu pour moi tout intérêt du jour où je me suis avisé que l'homme éprouve ce qu'il s'imagine éprouver. De là à penser qu'il s'imagine éprouver ce qu'il éprouve."

(Les Faux-Monnayeurs, 1925)

"A lélektani elemzés minden érdekességét elvesztette számomra, amikor rájöttem, hogy az ember azt éli át, amit átélni képzel. Ebből az következik, hogy azt képzeli átélni, amit csakugyan átél..."

(André Gide: A pénzhamisítók, A pénzhamisítók naplója, Európa Könyvkiadó, Bp., 1981, 77. old., Fordította: Réz Pál) /Fotó: andre-gide.fr

Endre Ady (November 22, 1877 - January 27, 1919)

2011-11-22T13:50:00.001+01:00

I Want To Be Loved

I am no heir, no proud ancestor,
I have no friend, no brother, sister,
I have never belonged,
I have never belonged.

I am, like every human: Highness,
Iceberg, enigma, strange and timeless,
Distant will-o'-the-wisp,
Distant will-o'-the-wisp.

But, oh, I can't remain unspoken,
I have to bare myself wide open,
Behold me, everyone,
Behold me, everyone.

In all self-torture, in every song,
I want to be loved, to belong.
Belong to somebody,
Belong to somebody.

(1909)

Translation by Peter Zollman

***

Sem utódja, sem boldog őse...

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

1909

Magritte / Eluard

2011-11-22T12:41:00.001+01:00

Magritte at his easel'
(photographed at Magritte's easel in the little room next to his bedroom) 1965.
© Duane Michals (source: mutualart)

Paul Éluard: René Magritte

Marches de l’œil
À travers les barreaux des formes
Un escalier perpétuel
Le repos qui n’existe pas
Une des marches est cachée par un nuage
Une autre par un grand couteau
Une autre par un arbre qui se déroule
Comme un tapis
Sans gestes

Toutes les marches sont cachées

On a semé les feuilles vertes
Champs immenses forêts déduites
Au coucher des rampes de plomb
Au niveau des clairières
Dans le lait léger du matin

Le sable abreuve de rayons
Les silhouettes des miroirs
Leurs épaules pâles et froides
Leurs sourires décoratifs

L’arbre est teinté de fruits invulnérables.

(Les Yeux Fertiles, 1936)

René Magritte: Le Portrait de Paul Éluard (1936)

A vers Somlyó György fordításában:

Szem grádicsai
A formák lécein át
Folytonos lépcsők
Pihenők nélkül
Egyik felhőbe burkolózik
Másikat nagy kés vágja el
Megint másikra egy fa göngyölődik
Mint egy szőnyeg
Mozdulatlanul

Minden lépcső el van takarva

Zöld lombok szerteszórtan
Széles mezők leszámított erdők
Ólmos korlátok karjai közt
A tisztások térségeire
A reggel lágy tejében
Beissza a homok a napsugárt
A tükrökben suhanó árnyakat
Sápadt fagyos vállaikat
Látványos mosolyaikat

Sérthetetlen gyümölcsök árnyalják a fát.

René Magritte: Gott am achten Tag. 1937.

(Isten a nyolcadik napon, 1937)

(Forrás: Ketterer Kunst)

Orbán Ottó (1936-2002)

2011-11-18T18:09:00.001+01:00

WITH ALIEN EYES

An outsider, if such could exist
Szabolcs Várady

Having suddenly sighted, through the porthole of an interstellar vehicle,
that village brawl, known as the Battle of Nations,
that local flare-up of the hot blood of the human race;
political parties, protesters, screaming, flailing soap-box orators;
philosophies shining in every colour above the rutting rabble of devils;
taxes, like road-tax, smoke-tax, air-tax, sky-tax, wet-tax, dry-tax,
    to name but a few,
the impalings, hangings, drawings and quarterings, the stake,
well, everything that is covered and covered up by the term:
    East-Central Europe;
and realizing also that in this brothel, where beggars bargain for beggars,
we try to establish the golden section between prosperity and freedom
every time we see tomorrow's butterfly in the worm of today,
in other words, we even manage to love somehow our intolerable madness, -
the Angel of the Lord, an innocent country character from an open,
    transparent world,
could only gape and say this much: WELL, I NEVER!

Translated by Peter Zollman

Orbán Ottó, Fotó: Zentai Flóra (DIA)

AZ IDEGEN SZEMÉVEL

Egy kívülálló, ha volna ilyen
Várady Szabolcs

Váratlanul megpillantva egy csillagközi jármű ablakából
a népek családjának mondott falusi tömegverekedést,
az emberfaj hő vérének e helyi lobbanását,
a pártokat, a pártütőket, a süvöltve hadonászó hordószónokot,
a bagzó ördögcsorda fölött szivárványló filozófiákat,
az út-, a füst-, a víz-, a lég-, az ég- és más egyéb adót,
a karóbahúzást, a kerékbetörést, a máglyát, az akasztást,
szóval mindazt, amit a Kelet-Közép-Európa címszó takar s takar,
s fölfogva azt is, hogy ebben a koldusnak koldust kínáló kuplerájban,
a mai nap férgébe belelátva a holnapi lepkét,
folyton a szabadság és bőség aranymetszetét próbáljuk megszerkeszteni,
azaz hogy tűrhetetlen tébolyunkat valamiképp még szeretjük is,
az Úr angyala, egy átlátható rendből jött, romlatlan, vidéki káder,
száját tátva csak annyit tudna mondani, NAHÁT… NAHÁT!

_____

Orbán Ottó összegyűjtött versei II. kötet, Magvető, Bp., 2003

Margaret Atwood (born November 18, 1939)

2011-11-18T16:19:00.001+01:00

"Perhaps I write for no one. Perhaps for the same person children are writing for, when they scrawl their names in the snow."
-

"The only way you can write the truth is to assume that what you set down will never be read. Not by any other person, and not even by yourself at some later date. Otherwise you begin excusing yourself. You must see the writing as emerging like a long scroll of ink from the index finger of your right hand; you must see your left hand erasing it. Impossible, of course."

[Margaret Atwood, from 'The Blind Assassin' (2000)]

„Az igazságot egyetlen módon lehet csak megírni: ha feltételezzük, hogy amit megírtunk, soha nem fogja elolvasni senki. Se más, se mi magunk valamikor később. Különben csak mentegeti magát az ember. Az írást úgy kell nézni, mintha a jobb kezünk mutatóujja alól egy hosszú tintatekercs gombolyodna ki; amit a bal kezünk folyamatosan kitöröl. Ez persze lehetetlen."

[Margaret Atwood: A vak bérgyilkos. Fordította Siklós Márta. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003]

Paul Éluard (14 December 1895 – 18 November 1952)

2011-11-18T14:24:00.000+01:00

LE PHÉNIX. Avec dix huit dessins de Valentine Hugo.

Paris, Guy Lévis Mano, décémbre 1951

ET UN SOURIRE

La nuit n’est jamais complète
Il y a toujours puisque je le dis
Puisque je l’affirme
Au bout du chagrin une fenêtre ouverte
Une fenêtre éclairée
Il y a toujours un rêve qui veille
Désir à combler faim à satisfaire
Un cœur généreux
Une main tendue une main ouverte
Des yeux attentifs
Une vie la vie à se partager.

(Le Phénix, 1951)

ÉS EGY MOSOLY

Az éj sohase teljes

Higgyétek el ha mondom

Mindig marad

A bánat mélyén is egy nyitott ablak

Egy ablak mely világos

Mindig marad egy álom ami virraszt

Vágy betölteni csillapítni éhség

Egy jó egy tiszta szív

Egy kitárt kéz egy nyílt baráti kéz

És figyelmes szemek

S egy élet amit meg kell osztani.

Somlyó György fordítása

Valentine Hugo: Paul et Dominique Éluard

_____

Francia Költők Antológiája II. kötet.
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1962

Jean Cocteau: QUEL EST CET ÉTRANGER...

2011-11-18T12:12:00.000+01:00

(Portrait de Paul Éluard sur son lit de mort.)

Quel est cet étranger de marbre

Sur un drap de lit étendu

Et son lit serait-il un arbre

Car il a des pieds de pendu.

Il n'entrait pas dans ta magie

Cette ruse de t'en aller

En te hâtant de modeler

Une redoutable effigie.

Autant que le masque de fer

Ta figure de cire intrigue

Ton corps est une lourde digue

Où vient s'agenouiller la mer

Toute cette chambre rappelle

La mise en œuvre d'un obscur

Travail et l'ombre d'une échelle

Contre le fantôme d'un mur.

La voleuse en a fait usage

Mais si le vol se découvrait

Elle te sculpte un faux visage

Avant de fuir avec le vrai.

La mort jalouse ceux qui vivent

Et connaissant par quels chemins

Tu nous rafraîchissais d'eaux vives

Elle a même volé tes mains.

(Jean Cocteau: Clair-obscur: poémes, Éditions du Rocher, 1954)

Ki ez az idegen?

Paul Éluard a halottas ágyon

Ki ez az idegen, az ágyra

kiterített márvány-alak?

S bitó az ágya tán, hogy lába,

mint akasztottaké, dagad?

Nem vág a te varázslatodba

e fondorlat, hogy elszelelsz

mitőlünk s ily rémületes,

ijesztő képet öltsz magadra.

Viasz-arcod éppoly csalárd,

mint vas-álarc, ha leereszted.

Roppant magas gát lett a tested,

amely megtöri a dagályt.

Valami bűntett színhelyének

tűnik ez az egész szoba,

egy látszat-fal üres helyének

dől csak egy létra árny-foka.

A tolvaj azon törhetett be,

s mielőtt még felfedezik,

ál-arcot vésett rád sietve,

és elvitte az igazit.

A halál az élőt irigyli,

s jól tudva, milyen tiszta víz

kortyát nyújtottad szánknak inni, --

ellopta még a kezed is.

Somlyó György fordítása

______________

In: Somlyó György: AZ UTAZÁS, Magvető, Budapest, 1984

.

Hart Crane

2011-11-17T19:33:00.000+01:00

(American, July 21, 1899 – April 27, 1932)

MY GRANDMOTHER'S LOVE LETTERS

There are no stars tonight
But those of memory.
Yet how much room for memory there is
In the loose girdle of soft rain.

There is even room enough
For the letters of my mother’s mother,
Elizabeth,
That have been pressed so long
Into a corner of the roof
That they are brown and soft,
And liable to melt as snow.

Over the greatness of such space
Steps must be gentle.
It is all hung by an invisible white hair.
It trembleS as birch limbs webbing the air.

And I ask myself:

“Are your fingers long enough to play
Old keys that are but echoes:
Is the silence strong enough
To carry back the music to its source
And back to you again
As though to her?”

Yet I would lead my grandmother by the hand
Through much of what she would not understand;
And so I stumble. And the rain continues on the roof
With such a sound of gently pitying laughter.

_____
The Complete Poems of Hart Crane (2000)

David Alfaro Siqueiros: Hart Crane (1931)

Oil on canvas, 63 x79 cm

NAGYANYÁM SZERELMES LEVELEI

Nincsenek csillagok ma éjjel,
csupán az emlékezetéi.
De az emlékezetnek mennyi tér jut
A lágy eső laza övezetében.

Van például elég tér,
Anyám anyja, Elizabeth
Leveleihez,
Melyek olyan sokáig préselődtek
A tető egyik zugába,
Hogy barnák és lágyak,
Már-már olvadékonyak, mint a hó.

Ahol ily nagyság tárul,
Szelíden kell járni.
Egy láthatatlan ősz hajszálon függ minden.
Remeg, nyírfagally-szövedék a légben.

S kérdezem magamat:

"Elég hosszú-e ujjad, hogy öreg
Billentyűzeten játssz, mely visszhang már csak,
A csend elég erős-e
Forrásához a zenét visszavinni,
Aztán hozzád megint,
Mind úgy, akár ha hozzá?"

Ám én megfognám nagyanyám kezét,
Vinném mindenfélén át, mit nem ért;
Így botladozom. S az eső a tetőn
Oly szelíden szánva nevet tovább.

Tandori Dezső fordítása

_____

Hart Crane: Mindenek neve, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989

.

J. L. Borges

2011-11-15T23:13:00.000+01:00

.

Fragments from an Apocryphal Gospel
[FRAGMENTOS DE UN EVANGELIO APÓCRIFO]

3. Wretched are the poor in spirit, for under the earth they will be as they are on earth.
4. Wretched is he who weeps, for he has the miserable habit of weeping.
5. Lucky are those who know that suffering is not a crown of heavenly bliss.
6. It is not enough to be last in order sometimes to be first.
7. Happy is he who does not insist on being right, for no one is or everyone is.
8. Happy is he who forgives others and who forgives himself.
9. Blessed are the meek, for they do not agree to disagree.
10. Blessed are those who do not hunger for justice, for they know that our fate, for better or worse, is the work of chance, which is past understanding.
11. Blessed are the merciful, for their happiness is in the act of mercy and not in the hope of reward.
12. Blessed are the pure in heart, for they see God.
13. Blessed are those who suffer persecution for a just cause, for justice matters more to them than their personal destiny.
14. No one is the salt of the earth; and no one, at some moment in their life, is not.
15. Let the light of one lamp be lit, even though no man see it. God will see it.
16. There is no commandment that cannot be broken, including the ones I give and those the prophets spoke.
17. He who kills for a just cause, or for a cause he believes just, is not guilty.
18. The acts of men are worthy of neither fire nor heaven.
19. Do not hate your enemy, for if you do, you are in some way his slave. Your hate will never be greater than your peace.
20. If your right hand should offend you, forgive it; you are your body and you are your soul and it is hard if not impossible to fix the boundary between them...
24. Do not make too much of the cult of truth; there is no man who at the end of a day has not lied, rightly, numerous times.
25. Do not swear, because every oath is bombast.
26. Resist evil, but without shock and without anger. Whoever strikes you on the right cheek, turn the other to him, as long as you are not moved by fear.
27. I do not speak of revenge nor of forgiveness; oblivion is the only revenge and the only forgiveness.
28. To do your enemy a good turn can be the work of justice and is not difficult; to love him, a job for angels and not men.
29. To do good for your enemy is the best way to gratify your vanity.
30. Do not accumulate gold on earth, for gold is the father of idleness, and it, of sadness and boredom.
31. Believe that others are just or will be, and if it proves untrue, it is not your fault.
32. God is more generous than men and will measure them by a different standard.
33. Give what is holy to dogs, cast your pearls before swine; the important thing is to give.
34. Seek for the pleasure of seeking, not of finding...
39. The door, not the man, is the one that chooses.
40. Do not judge the tree by its fruits nor the man by his works; they may be worse or better.
41. Nothing is built on stone, everything on sand, but our duty is to build as if sand were stone...
47. Happy are the poor without bitterness and the rich without pride.
48. Happy are the brave, who accept applause or defeat in the same spirit.
49. Happy are those who hold in memory words of Virgil or Christ, for these will brighten their days.
50. Happy are the loved and the lovers and those who can do without love.
51. Happy are the happy.

TÖREDÉKEK EGY APOKRIF EVANGÉLIUMBÓL

[FRAGMENTOS DE UN EVANGELIO APÓCRIFO]

3. Szerencsétlenek a lelki szegények, mert a föld alatt is ugyanazok lesznek, akik most a földön.

4. Szerencsétlenek a sírók, mert nyomorult szokássá vált bennük a sírás.

5. Szerencsések azok, akik tudják, hogy a szenvedés nem mennyei dicsőség.

6. Nem elég utolsónak lenni ahhoz, hogy egyszer elsők legyünk.

7. Boldog, aki nem ragaszkodik ahhoz, hogy igaza legyen, mert senkinek sincs igaza, és mindenkinek igaza van.

8. Boldog, aki másoknak megbocsájt, és az is, aki megbocsájt magának.

9. Jó a jámboroknak, mert sose keverednek viszályba.

10. Jó azoknak, akik nem szomjazzák az igazságot, mert tudják, hogy kegyes vagy kegyetlen sorsunk a véletlen műve, amely kifürkészhetetlen.

11. Szerencsések a könyörületesek, mert szerencséjük a könyörületesség gyakorlásából ered, és nem a jutalom reményéből.

12. Szerencsések a tisztaszívűek, mert ők látják az Istent.

13. Jó azoknak, akik igazukért üldöztetést szenvednek, mert emberi sorsuknál fontosabb nekik az igazság.

14. Senki se a föld sója, senki, élete egyetlen pillanatában sem az.

15. Csak gyulladjon fel a lámpafény, ha senki nem látja is. Isten meg fogja látni.

16. Nincs az a parancsolat, amit meg ne lehetne szegni, az se, amit én hirdetek, és az se, amit a próféták hirdettek.

17. Aki az igazáért ölt, vagy azért, amit az igazának érzett, nem vétkes.

18. Az emberek cselekedetei nem érdemelnek se poklot, se eget.

19. Ne gyűlöld ellenségeidet, mert ha így teszel, mindenképpen a rabja lész. A gyűlöleted soha nem lehet jobb a békességednél.

20. Ha jobb kezed megsértene, bocsáss meg neki; te vagy a tested és te vagy a lelked, és oly nehéz, ha nem lehetetlen, megvonni köztük a határt...

24. Az igazságot se vidd túlzásba; nincs ember, akinek egy nap leáldoztával ne lett volna többször is oka hazudni.

25. Ne esküdj, mert minden esküvés dagályba fullad.

26. Állj ellen a gonosznak, de félelem és harag nélkül. Aki a jobb arcodat megüti, odanyújthatod neki a másikat, csak félni ne félj tőle.

27. Nem bosszúról és bocsánatról beszélek; az egyetlen bosszú és az egyetlen bocsánat a felejtés.

28. Ellenségeiddel jót tenni igazság műve is lehet, és nem is nehéz; de szeretni őt az angyalok dolga és nem az embereké.

29. Ellenségeiddel jót tenni a legjobb módja annak, hogy hiúságodnak hízelegj.

30. Ne halmozz fel aranyat e földön, mert az arany a tétlenség atyja, az pedig a szomorúságé és unalomé.

31. Gondold azt, hogy a többiek az igazak, és ők is lesznek azok; s akkor, ha nem így lesz, nem te maradsz tévedésben.

32. Isten nagylelkűbb, mint az emberek, és más mértékkel fogja mérni őket.

33. Adj szentséget a kutyáknak, szórd gyöngyeid a disznók közé; fontos, hogy adj.

34. A keresés öröméért keress, ne a megtalálásáért...

39. A kapu választ, nem az ember.

40. Ne gyümölcseiről ítéld meg a fát, se műveiről az embert; ezek rosszabbak is, jobbak is lehetnek nála.

41. Semmi se épül sziklára, minden csak homokra épül, de a mi dolgunk úgy építeni, mintha a homok szikla lenne...

47. Boldog a szegény, akiben nincsen keserűség, és a gazdag, akiben nem lakik gőg.

48. Boldogok a bátrak, akik egy lélekkel tudják fogadni a vereséget és a pálmát.

49. Boldogok, akik emlékezetükben tartják Vergilius vagy Krisztus néhány szavát, mert ezek fénybe borítják napjaikat.

50. Boldogok a szeretettek és a szeretők, mind pedig azok, akik meg tudnak lenni szerelem nélkül.

51. Boldogok a boldogok.

Somlyó György fordítása

.